A működő egészségügy lépései

Miközben egy még csak részben értett járvány zajlik, elvileg esély nyílt arra, hogy az egészségügyben történjen valami. A Belügyminisztérium e célból megrendelt tanulmányát ugyan 10 évre titkosították, de a kormány változtatásokra készül. A parlament is elfogadott egy jelentős orvosi béremelést tartalmazó, másutt teljesen életszerűtlen törvényt, amelyet a hírek szerint már el is kezdtek átírni. A járvány második hulláma közben minden forgatókönyvet felülír, a számok vészjóslóak.

És épp ezekben a napokban a magyar egészségügy történelmi lehetőséghez jutott. Munkaerő még nem volt ilyen félelmetes alkupozícióban. (Bár momentán jórészük hullafáradtan, a védőruha alatt verítékezve épp a következő covid-beteget várja.) Az összes szereplő észszerű magatartása esetén működő, gyakorlatias lépésekre teszünk javaslatot.

Első pont: Béremelés

Érdemi munkát alulfizetett, kiégett dolgozókkal nem lehet végeztetni. A törvény 2023-ra, 3 lépcsőben a rezidenseknek 5-900 ezer, a szakorvosoknak 1-2,4 milliós alapbért ígér. (Sajnos az emelés vonzata egyelőre nem szerepel a jövő évi költségvetésben. Igaz, ez rendeleti kormányzás idején csak kézmozdulatot igényel, kérdés, szolgálati jogviszonyuk alá nem írásával a dolgozók rá tudják-e venni a kormányt erre a kézmozdulatra. Viszont orvosi körökben így is terjedő narratíva, hogy az egész törvényjavaslat-cirkusz csak azt a célt szolgálja, hogy az elbaltázott járványkezelés felelősségét a „kőgazdag”, „kényeskedő” orvostársadalomra hárítsa.) A béremelés előreláthatólag recessziós környezetben valósul(na) meg, ismeretlen infláció mellett, tehát inflációkövető szisztémát kell kialkudni. Jó példa a képviselői alapbér, mely a mindenkori előző évi átlagbér 3-szorosa. Alternatívaként szóba jöhet bármely lobbierős csoport bérviszonyainak átvétele: a bírói bértábláé például, amely durván havi 450 ezer és 2 millió forint között „húz”. A nővérek és asszisztensek jövedelmét méltányos szorzókkal illeszteni kell. Együtt dolgozó kollégákról van szó.

Második pont: A béremelés ütemezése, hálapénz

A folyamatot több részre szabdalni értelmetlen. Másfelől tény, a bérnövekmény a rendkívüli helyzet nyomása alatt sem juthat el egyetlen lépcsőben a résztvevőkhöz: a finanszírozó jogos igénye, hogy nagyobb összeg észszerűbb gazdálkodási keretbe érkezzen. A magyar egészségügybe öntött pénz jelen viszonyok közt ezer csatornán keresztül elszivárog. Csak a hálapénz-rendszer tízmilliárdokat húz ki havonta a járulékfizetők zsebéből. Az arany Rolexet viselő beteg sem kerül feltétlenül előnybe: gyakrabban rendeli vissza orvosa, tovább marad kórházban, fölösleges vizsgálatokon és műtéteken esik át. A hálapénz a betegutakat torzítva hatalmas költségeket generál, paradox módon káros lehet a fizető betegnek, ráadásul tönkreteszi a következő nemzedék képzését: a rezidensek nem jutnak beteghez. Az orvostanhallgatók fele állítólag külföldön tervezi jövőjét. A hálapénzt a bérek teljes rendezésének pillanatában ki kell vonni a rendszerből.

A kérdést övező konfliktusoknak a járvány sokkja talán segít véget vetni. A kétlépcsős - fele-fele arányú - emelés dolgozói nyomást biztosíthatna a változások végigviteléhez, de a finanszírozó számára is garantálná ugyanezt.

Harmadik pont: A struktúra észszerű átalakítása

E pont tulajdonképpen egyetlen elvnek kívánna érvényt szerezni: hogy fekvőbeteg ellátásban lehetőleg mozgásában gátolt (tehát fekvő) beteg részesüljön. A diagnosztika fejlődése mára az esetek jó részében sürgős betegek „lábon” való kivizsgálását is lehetővé teszi. Az elv nem jelent kórházbezárást: az ágyakra békeidőben rehabilitációs, ápolási és/vagy hospice profillal szükség van.

Abban azonban egyetértésre kell jutni, az ellátás jelen rendszerét észszerűsíteni kell. Ennyi akut kiskórházat, sürgősségi ügyeleti sort a Brunei Szultánság sem bírna el. Adottság ugyanakkor, hogy ezek az - általában orvoshiányban szenvedő - kiskórházak diagnosztikai szempontból kielégítően felszereltek (CT, ultrahang, endoszkópok, stb.). Nagy tapasztalatú, idősebb kollégák tömege dolgozik itt. A felvételes osztályok helyén a meglévő szakmákból – kardiológia, gasztroenterológia, „kis traumatológia”, „kis sebészet”, stb. - „rapid ambulanciák” rendszerét lehetne kialakítani. E rendelések 24 órán belül, háziorvosi beutalóval, előjegyzés nélkül fogadhatnák a betegeket. A helyben maradó kollégák egy műszakban, egymás közt rotálva, a meglévő diagnosztikát használva a lakosság jelentős részét el tudnák látni. Lábon érkező „kétes” és „félsürgős” esetek sokaságát tudnák kivizsgálni a jelenlegi többhetes szakrendelői várakozás, vagy egy zsúfolt sürgősségi osztály előterében való ücsörgés helyett.

A tapasztalt kollégák korábbi praxisukat természetesen tovább vinnék. A fiatalok (rezidensek és fiatal szakorvosok) ebben a struktúrában nagy esetszámú akut betegellátó központokba kerülnének: együttműködésükért cserébe komoly jövedelemhez, szakmai tapasztalathoz és igény szerint tudományos lehetőséghez jutnának.

Sajnos a XXI. század számos méregdrága eljárását - akut szív- és agyi infarktusok ellátása, egyes onkológiai kezelések, égéssebészet stb. - nem érdemes 1-2 milliós populáció alatt megszervezni. Ez a most megerősödő megyei rendszer helyett regionális szintű gondolkodást igényelne. Ilyen változások tömegéhez elkerülhetetlen a helyi adottságok ismerete, egyeztetésre, tervezésre, okos alkuk sorára lenne szükség. Helyi politikusokból és érintett szakemberekből - ld. területi orvosi kamara - például a járvány után tárgyaló munkacsoportok alakulhatnának.

Egyetlen központból a feladat levezényelhetetlen. Kérdés, központosítási szenvedélyétől fűtve az állami vezetés képes-e intellektuális horizontját a belügyi-katonai szervezeti megoldásokon túlra emelni. Ha nem, marad a jelenlegi tusakodás.

Negyedik pont: Nemzeti Egészségügyi Hozzájárulás

A rendszerrel lehetetlen okosan gazdálkodni a lakosság segítsége nélkül. Egészségi állapotunkat nagyrészt életmódunk határozza meg. El kellene érni, hogy az emberek jobban ügyeljenek saját egészségükre. Másfelől érdemes a keresztény alaptételt is megfontolni, miszerint az ember gyarló - tehát amihez ingyen jut hozzá, azt kevésbé becsüli meg.

A vizitdíj intézménye Magyarországon megbukott, a szó maga obszcénné vált, diskurzus róla nem folytatható. Azon azonban érdemes elgondolkodni, az EU tagországainak többsége miért alkalmazza mégis valamilyen formáját (ráadásul 2018-ban a 15 legjobb ellátást nyújtó EU-ország mindegyike e csoportba tartozott).

A vonatkozó irodalom szerint a hajdani magyar vizitdíjnál nagyságrenddel nagyobb összeg esetén 1 százalék körül van azok aránya, akik a díjfizetés miatt nem jutnak indokolt ellátáshoz. A mai magyar narratíva álszentségét jellemzi, hogy pillanatnyilag a világ 5 azon nemzete közé tartozunk, ahol a legmagasabb a lakosság zsebből való egészségügyi hozzájárulása - csak épp ez hálapénz vagy magánorvos igénybevétele formájában történik.

Nincs észszerű érv egyfajta Nemzeti Egészségügyi Hozzájárulás bevezetése ellen. A rendszernek persze emberségesnek kell maradnia, csak szimbolikus összeget társíthat egy-egy orvos-beteg találkozáshoz. 400 forint vizitenként, a kevésbé módosakra tekintettel 4000 forintos havi és 10 ezer forint éves plafonnal. Mentes volna minden mentővel beszállított beteg, a gyerekek 18 éves korukig, a kismamák. A kisnyugdíjasok minden év elején visszakaphatnák az előző évben befizetett összeget.

Az adminisztráció az EESZT (Elektronikus Egészségügyi Szolgáltatási Tér) révén minimális lenne. A befolyt összeg a kórházi étkezés javítására és a nővérek jutalmazására volna fordítandó - kivétel a háziorvosi ellátás, ahol az összeget a praxisok önállóan használnák fel, cserébe talán csökkenne az ellátatlan háziorvosi körzetek száma.

Egyetlen kérdés maradt nyitva: hogy szolgálati jogviszonyuk alá nem írásával az egészségügyiek rá tudják-e venni a kormányt a párbeszédre.