Lélek és fojtószelep

Az emberi lélek nem olyan, mint a fojtószelep, mert ha olyan volna, akkor érteném – mondta a melankolikus autószerelő az ugyancsak melankolikusra hűlt műhelyben, ahol csak ketten álldogáltunk, leszámítva a mellettünk szomorúan és sebzetten gubbasztó Toyota Corollámat.

Szerda délután volt, a műhely körül hideg köd szitált, ami alighanem az autószerelő lelkébe fúrta bele magát – legalábbis olyan hideg fuvallat áradt abból a testes, nagydarab emberből, hogy megsajnáltam. Pedig éppen pár perccel korábban adott a kezembe egy horribilis összegről kiállított számlát.

Már nem emlékszem pontosan, hogy a katalizátor működési elvétől a fojtószelepen át miképpen kanyarodott beszélgetésünk az emberi lélek kiismerhetetlen barlangjáig. Úgy rémlik, mintha a magányra kérdeztem volna rá. Pontosabban arra, hogy miért van egyedül a műhelyben, és hová lett a felesége abból a kicsiny irodából, ahol a női kisugárzás ereje mindig oly pihekönnyű látszatúvá varázsolta a mázsás maszkulin szerszámokat, mintha csak játékszerek volnának. A feleségnek vörös haja volt, és általában fekete melltartót viselt, amit onnét lehetett tudni, hogy melltartójának fekete pántja az aranymetszés pontos szabályait követve szelte át azt a csupaszon hagyott szakaszt, ott a nyak és váll között, amitől heves vággyal telt meg mindig a sűrű olajszaggal terhes levegő.

A nőre talán nem kellett volna rákérdeznem, talán mégis, nem tudom. Az üres iroda felé nézegetve az autószerelő olyan hangosan sóhajtozott, mint amekkora sóhajjal a felniről lepattintott, fölöslegessé vált nyári gumik szoktak megválni az új, téli kalandokra immár nélkülük induló acéllemezektől. Aztán olyan nehezen formálta a szavakat, mint akinek egész emberi valója kihűlt.

– Hagyjuk a nőt – nyögte, és megértettem rögtön, hogy mi történt.

Hagyni kell a nőt, jól van, akkor hagyjuk. Ne feszegessük a nőt, mert annak csak rossz vége lesz, minden férfi tudja, hogy minél jobban feszegeted a nőt, annál váratlanabb helyzetekben törik el. Nem is gondolja az ember, hogy mennyire váratlanul. Mondom, megértettem, hogy mi történt, mert a segéd sem volt már a műhelyben, az a fiatal, huszonéves fiú, akit egy éve vett fel maga mellé a gyanútlan és akkor még boldog mester. Aztán tessék.

– Nem értem – nyögte aztán az autószerelő, én meg a kezét néztem, az olajtól fekete körmöket, a vastag bütyköket, az eldurvult bőrt az ujjak begyén, és nem mertem neki azt mondani, hogy értem, de azt sem, hogy talán mégsem. Hiszen a nő az egyik percben még itt mosolyog melletted, még megigazítja a nyaka és a válla között azt a bizonyos fekete pántot, amely olyan földöntúli erővel képes dolgozni benned, mint amekkora erővel egy fojtószelep küszködik a motorban – a másik pillanatban pedig már nyoma sincs. Hipp-hopp, elillant a nő a műhelyből, és az illata már soha többé nem fogja ellensúlyozni azt a sűrű életszaggal átitatott levegőt, amibe reggelente csakis miatta volt érdemes beleszippantani. Most meg nincs sehol. Csak az emléke zúg belül, mint egy örökmotor.