Előfizetés

A szabadság hatalmas erő - Berg Judit a félelem legyőzéséről

Csejtei Orsolya
Publikálás dátuma
2020.11.28. 12:50

Fotó: Kenézi Kira
Ki lehet-e jönni minden nehézségből? Léteznek-e örök érvényű témák, vagy muszáj a gyerekirodalmat is aktualizálni, hogy hatással legyen? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekről beszélgettünk Berg Judit íróval a Rumini nemrégiben a Pagonynál megjelent 10. kötete, a Rumini és az elsüllyedt világ kapcsán, melynek hőse ugyan egy egérfiúcska, de életigenléséből és kitartásából, ami arra készteti, hogy soha ne adja fel, mi, felnőttek is sokat tanulhatunk.
Nem gyakoriak a 10 részes sorozatok az irodalomban, Harry Potter is véget ér 7+1-nél – mennyi van még a Rumini-Univerzumban?  Nem tudom, pontosan mennyi van még benne, jelenleg csak azt érzem, hogy sok erő vár bennem mozgósításra készen a Rumini kapcsán. A Rumini kapitány után bejelentettem, hogy nem írok több részt – mert akkor úgy éreztem, kifutott a sorozatból, ami benne volt. Aztán pár év alatt mégis mozgásba lendült a bennem szunnyadó Rumini-gépezet, és muszáj volt újra belevágnom, annyira hiányzott nekem ez a világ. Miközben a Tükör-szigetet írtam, már kirajzolódott előttem az Elsüllyedt világ története is, így gyakorlatilag folytatólagosan, szinte szünet nélkül írtam tovább a 10. részt. Most konkrét ötletem nincs még a folytatásra, nem is akarom erőltetni, de érzem, hogy egyszer csak kidob még magából valamit a bennem kavargó massza. Nem kezdődött még Rumini-regény annyira sötéten, mint ez a mostani kötet. Talán ennyit elárulhatunk: a második fejezetben menthetetlenül elsüllyed a Szélkirálynő. Persze Rumini egy pillanatra sem hátrál meg, és ahogy mindig, most is azt tanítja nekünk, hogy nincs az a reményvesztett helyzet, amiből ne lenne kiút. Mit gondol, tényleg nincs?  Én azt remélem, hogy mindenből vagy majdnem mindenből ki lehet jönni. Persze nem tudom, milyen lehet egy háborút túlélni és elveszíteni legféltettebb szeretteinket, effélékről nem is szeretnék most gondolkodni, de a hétköznapi életünk során is sokféleképpen kerülhetünk kilátástalannak tűnő helyzetbe, amiből mégiscsak vezet út kifelé. Ruminiben hatalmas az életigenlés és kitartás, ami arra készteti, hogy soha ne adja fel. Hogy még akkor is megpróbálkozzon a lehetetlennel, amikor tényleg semmi esély nem látszik a sikerre. Emellett kíváncsi, kreatív és nagyon komoly elvei vannak. Jó, a kamrából időnként elcsen ezt-azt, de soha nem bántana, alázna, használna ki másokat. Számára a barátság szent dolog, akkor sem hagyja cserben a szeretteit, ha ezzel saját maga kerül nehéz helyzetbe. Nagy benne az elfogadás és nyitottság mások irányába, és nem bírja az igazságtalanságot. Én nagyon szeretem benne, hogy nem hagyja szó nélkül, ha ilyet lát. Azt tudjuk, hogy a gyerekeket is érintő aktuális jelenségek belekerülnek a regényeibe – a Drifter pél­dául a világháló veszélyeiről (is) szól. Ugyanakkor, ha igazságtalanságot érzékel a világban, arra is reflektál az írásaiban? Egyáltalán, belevihetők a gyerekirodalomba akár aktuális politikai, társadalmi jelenségek?  Kicsit úgy működöm, mint egy szűrő. Tapasztalom a világ dolgait, hatnak rám a történések, folyamatok, igyekszem megérteni őket. És igen, ezek előbb-utóbb belekerülnek valamilyen formában a történeteimbe. A gyűlöletbeszéd felerősödése például erősítette bennem a meggyőződést, hogy mindennél fontosabb a gyerekeinket is megtanítani mások tiszteletére és elfogadására. Mivel sokat gondolkoztam ezen, lassan magától érett meg bennem a gondolat, hogy a Lengemesékben a korábbi ősellenség lengéket és harácsokat kibékítsem. Ehhez nem kellett más, mint hogy alkalmuk legyen megismerni egymást, ráébredjenek a másik nép szerethetőségére és esendőségére, és máris megindulhatott a közeledés. De előfordul az is, hogy írás közben, amikor igyekszem körüljárni egy számomra fontos témát – persze jó alaposan bebugyolálva a mese köntösébe –, olyan fontos felismeréseket teszek vagy olyan dolgokat tanulok meg, amelyek később a civil életemben is kihatnak a gondolkodásomra. Ez vékony jég, nagyon fontos a balansz: vagyis, hogy az ügy, bármilyen fontos is, ne kerekedjen a történet fölé, ne váljék didaktikussá – hogyan ügyel az egyensúlyra?  Nagyon nehéz feladat. Szerencsére írás terén az arány- és a dramaturgiai érzék az egyik erősségem. Mintha egy belső mérleg mutatója pontosan jelezné, mikor miből mennyit engedhetek bele a történetbe. Természetesen nem vagyok tévedhetetlen, ezért nagyon fontosak számomra a szerkesztőimmel folytatott beszélgetések, de a gyerekeim és a párom véleménye is sokat számít, mert a külső szem gyakran jobban észreveszi az aránytalanságot, mint aki nyakig benne van éppen. Egyáltalán, mennyire kell a napi aktualitásokat, életérzéseket belevonni a gyerekregényekbe? Vannak örök érvényű témák is, időtől, évszázadtól függetlenül…  Sok örök érvényű téma van, ami sosem fog elavulni: a barátság, szerelem, szabadság, hűség és árulás, szegénység, igazságtalanság, hazafiság, becsület, félelem és még hosszan sorolhatnám. Ezek azonban a különböző korszakokban más és más módon jelenhetnek meg, máshová kerülnek a hangsúlyok, más a toleranciahatár. Pár száz éve egy távolságtartó fordulattal lezárt levél keltett olyan hatást, mint ma, ha a levelünk címzettje tíz percig nem válaszol a Messengeren, noha látjuk, hogy látta az üzenetet. Ma már senki nem akad fenn azon, ha valaki „fattyú”, szinte ki is kopott ez a szó a nyelvből, helyette viszont ezer más okért csúfolnak és közösítenek ki gyerekeket. Szerintem pont ezek ­miatt a különbségek miatt érdemes aktua­lizálni és a mai világ működéséhez igazítani a történeteket, eszközöket és konfliktusokat, mert ezt ismerik, értik és szenvedik meg a gyerekek ­leginkább. Hol van az a határ, amin innen még a gyerekeknek, azon túl viszont már a felnőttekhez szólva beszélhetünk ezekről a bizonyos megszenvedésekről, fájdalmakról, negatív érzésekről, kétségbe esésekről? Csupa olyan dologról, ami ma, akár a politika, akár a vírushelyzet okán benne van a levegőben.  Számomra nagyon fontos, hogy a gyerekeknek szóló könyvek mindig adjanak feloldozást, legyen bennük olyan kapaszkodó, ami reményt ad vagy megmutatja a kiutat, még akkor is, ha a könyv nehéz témákat feszeget vagy akár fájdalmas kérdéseket vet fel. Számomra az egyik legfőbb érték a szabadság, aminek legnagyobb ellensége a félelem. Fontosnak tartom, hogy sokféle módon jusson el a gyerekekhez az üzenet: ne félj! Ha nem félsz az ismeretlentől, a másságtól, a külvilág véleményétől, a látszattól, a veszteségtől, az egyedülléttől vagy bármi más nehézségtől, akkor sokkal nagyobb eséllyel találod meg a te valódi megoldásodat. Ez a szabadság hatalmas erő. Egy felnőttkönyv simán szembesíthet valamelyik félelmünkkel és annak következményeivel, az olvasóra bízva a következtetések levonását. Én úgy érzem, a gyerekeknek ebben még segítenünk kell egy kicsit, akár azzal, hogy végül jól végződik a történet, akár azzal, hogy megadjuk a szükséges kapaszkodókat ahhoz, hogy legyen kiút. Ez nem a gyerekek lebecsülése, sokkal inkább az életkoruknak szóló figyelmesség, hiszen az olvasás révén még csak most tanulják az életet. +1 kérdés   A honlapján a „Felnőtteknek” menüpont alatt a rejtélyes, ám sokat sejtető hamarosan… szócska kecsegtet-e bármi konkrétummal? Sajnos a régóta tervezett felnőttregényemet még mindig nem volt időm megírni, bár fejben folyamatosan építgetem, szóval itt egyelőre a felnőtteknek szóló novelláim közül lehet majd néhányat olvasni, illetve összegyűjtöm azokat az antológiákat is, amelyekben nekem is megjelent írásom. Nyár óta Az őrzők folytatásán, a Keresőkön dolgozom hatalmas lelkesedéssel, már majdnem készen van. Az előző részből ismert szereplők ezúttal a Seuso-kincs kapcsán keverednek egy elég szerteágazó bűnügybe, amelynek során sok minden kiderül a késő római kori Pannóniáról, a római kor szokásairól és kultúrájáról, de a nyolcvanas évekről is, miközben alapvetően a jelenben játszódik a történet, és egy éppen aktuális bűnténysorozatot kell a szereplőknek túlélniük és kinyomoz­niuk. Az Almának és a Drifternek is lesz folytatása hamarosan, a két másik főszereplő, Félix és Bella regényét is meg­írom majd. Természetesen mindkettő nagyobbacska gyerekeknek szóló kalandregény lesz, de ezúttal is valamilyen tudományterület kerül majd a fókuszba.

Karácsonyi ajándéknak készült

a Rumini első kötete Berg Judit egyik kislányának – tizenöt évvel ezelőtt A4-es lapokra nyomtatva került a fa alá, de aztán egy évvel később, a Pagony Kiadó jóvoltából klasszikus könyv alakban is megjelent, újabb egy évre rá, 2007-ben pedig az Év gyerekkönyve lett. Sikere azóta is töretlen, ma már kötelező olvasmány, készült belőle színdarab és rádiójáték-szerű hangoskönyv is. Van Rumini-játszótér az I. kerületben, szabadulószoba a Bartók Pagonyban, de számtalan foglalkoztató füzet, diafilm és társasjáték is a Szélkirálynő kalandjaira épít. Közel egy tucat idegen nyelven is megjelent, az angol, a német, a holland, a szerb és az orosz mellett idén ősztől, kis vizuális kozmetikázás mellett, már Kínában is kapható a sorozat.

Lássuk, mit csinálnak a dánok Zalában! - Maros András a barátságról

Rácz I. Péter
Publikálás dátuma
2020.11.21. 12:34

Fotó: Béres Márton / Népszava
Kik az igazi barátaim? – tette fel a kérdést magának Maros András, ám aztán úgy látta jónak, ha három dán fiatalember kapcsolatán keresztül mutatja be, mire jutott, illetve mire jutnak az egykori lakótársak egy hosszú hétvégét töltve a kies Zalában. A Két-három dán című regény azonban nemcsak a barátságról szól. További rétegeiről is beszélgettünk az íróval.
Egy hatalmas termetű, teljesen elázott dán fiatalember a budapesti romkocsmákban a dán mezőgazdaságot sújtó EU-s szabályzásokról, korlátozásokról tart kis­előadást alkalmi társaságának a könyvben – ez annyira abszurd, hogy azt gondolom, igaz kell legyen. Milyen személyes tapasztalatai vannak a romkocsmákkal, és mi ennyire vonzó bennük, mit gondol, a külföldieknek?  Több dán barátom segített a regény megírása során, és hát volt köztük, aki az EU-t kárhoztatta, amiért bizonyos gazdaságok – a nyomott árak miatt – tönkrementek Dániában, ez történt az említett szereplő, Magnus szüleinek farmjával is. A romkocsmás élményeim nem túl frissek, még a gyerekeim születése előtti időszakból származnak. Hogy mitől ilyen népszerűek a külföldiek körében? Gondolom, a különleges hangulatuk miatt. Más európai városban nemigen tudnak egy romos bérház udvarán, ősrégi bútorok, fura díszítőelemek közt sörözni úgy, hogy az asztalok közt ott parkol egy kibelezett Trabant… én magam csak Berlinben láttam ehhez hasonlót. A fővárosi éjszakai élet élvezetei után a regénybeli dán fiatalok újabb kihívást keresnek egy Zala megyei zsákfalu feltérképezésével, hogy a hamisítatlan magyar vidéki levegőt és ezzel együtt a kultúrát is magukba szívhassák. Vöcköndről, bevallom, először azt hittem, hogy az írói lelemény szülöttje. Ám létező település, de hogyan talált rá, hogy aztán a dán kalandozókat is ide csábítsa?  A zalai költő barátom, Szálinger Balázs jött a hírrel úgy 7-8 éve, hogy Vöcköndön elképesztő alacsony áron lehet házat venni. Viccelődve eljátszottunk a gondolattal, milyen lenne, ha a teljes baráti társaság Vöcköndre költözne, ott alakítanánk ki az életünket. Nem sokra rá Balázs el is hívott Zalába, körbekalauzolt a környéken, nagyjából úgy, mint a regénybeli Tündérbogár nevezetű figura a dánokat – a hely szépsége teljesen magával ragadott. Úgy csodálkoztam rá a zalai tájra én, aki világlátott embernek tartom magam, mint egy idegen a még soha nem látott mesebeli valóságra. És mivel épp egy dániai ösztöndíjat nyertem… Na igen, hogy jönnek a képbe – a tájba – a dánok és Dánia, ahol a zalai dombok mellett a regény játszódik?  Alapvetően csak úgy tudok hosszabb szövegeket írni, belehelyezkedve a cselekménybe, belefeledkezve az alkotásba, ha kiszakadok a megszokott környezetemből, a rutinból. A korábbi regényeimet is ösztöndíjasként, külföldi alkotóházakban írtam. Ez esetben a dán alkotói ösztöndíj segített hozzá, hogy a rácsodálkozásomat mások (dánok) „éljék meg”: Vöckönd és környéke az ő szemük előtt mutatkozik meg. Ha mondjuk, hasonló kalandokba bocsátkozna a barátaival, mint a dán Magnus, Mikkel és Søren Magyarországon, azaz egy világvégi település életében merítkeznének meg, hová mennének Dániában?  Tulajdonképpen ez meg is történt velem, mert a dán ösztöndíj egy, a közép-jütlandi Viborg melletti falu alkotóházába szólt. Itt laktam másik három külföldi íróval öt héten keresztül, és hát sem a faluban, sem Viborgban nem pezsgett túlságosan az élet – igaz, én sem nagyon mozdultam ki, főleg a szobámban ücsörögtem, és az írásra koncentráltam. A helyszínek különlegessége mellett a regény elsősorban a barátságról, annak mibenlétéről szól. A szereplők alaposan körüljárják, sőt definiálni is megpróbálják ezt a kötődést, viszonyt – miért foglalkoztatta ez az emberi kapcsolat?  Sok mindennel foglalkoztam, sok helyen jártam már a világban, rengeteg embert ismerek, és negyven­éves korom tájékán elkezdett foglalkoztatni, kivel milyen viszonyban is vagyok tulajdonképpen: kik az igazi bará­taim? Vajon a gyerekkori barátságokat szükséges-e, és ha igen, milyen mértékben kell ápolni, karbantartani, hogy újra ugyanolyan intenzitásúak legyenek, mint egykor? Szóval jöttek a kérdések, gyűltek, de nagy megfejtésekig nem jutottam el, ezért is „adtam át” e komplex kérdéskört a három szereplőmnek, gondolkozzanak csak tovább ők. Ez a három dán srác még az egyetem időszaka alatt élt együtt egy koppenhágai albérletben… a kérdés az volt, vajon az ott szövődő barátságuk mennyire marad stabil az évek múlá­sával? Például túlél-e egy magyarországi hosszú hétvégét? 
A regény egy különleges, traumatikus és szörnyen konfliktusos apa-fiú viszonyt is fókuszba állít. Igen, Magnus személyiségének alakulására nagy hatással volt ez a bizonyos családi konfliktus; a három egymástól lényegesen különböző figura közül ő a legkifürkészhetetlenebb. Az ő nehéz helyzetében a barátságnak, a barátok megértő segítségének különleges fontossága és színezete van. Az emberi kapcsolatok fejlődésének bemutatása mellett a Két-három dán, mondhatjuk, művészregény is, hiszen Magnus írói pályájának nem éppen zökkenőmentes alakulását is nyomon követhetjük. Önnek milyen intermezzók tarkították a pályakezdését, és volt-e mentora, aki átlendítette a nehézségeken? Az írás szükséglete és képessége meglehetősen korán jelentkezett nálam, már gyerekkoromban is élénk volt a fantáziám, és különféle történeteket találtam ki. Ennek nyomaiként maradt meg több regény, amiket még vonalas füzetekbe írtam, illetve az anyukám vállalati lapjában publikált novella is megvan, ez egy Paretnyik nevű papagájról szólt. Mindezekről valószínűleg elfeledkeztem volna, ha a költözések alkalmával nem kerülnek elő, tudniillik a pályám egészen másfelé kanyarodott. Csak az egyetem elvégzése után fordultam ismét az írás felé – de ez se történt volna, ha nem kapok biztatást. Először újságírással próbálkoztam, de már az első – egy üvegvisszaváltással kapcsolatos – riportom megírása közben éreztem, hogy ez nem az én világom. A szerkesztő Jolsvai András, aki kiváló szépíró is egyben, azt mondta, hogy az írás jó, de nyilvánvaló módon közölhetetlen, mert riportnak egyáltalán nem riport, viszont maga a szöveg szórakoztató, miért nem próbálkozom inkább a novellaírással. Mind a mai napig kikérem a véleményét. Apropó, siker! A regénybeli híres író, Thorkild Dideriksen kar­rierje többféle megközelítésben mutatja az irodalmi siker természetét. Az ön számára mi jelenti a sikert? Már ennek a könyvnek a megírása is az, mert egyáltalán nem volt magától értetődő, hogy be tudom fejezni a regényt. Ahogy említettem, az alapötlet már évekkel ezelőtt megvolt, és a dán alkotóházban töltött öt hét alatt el is készült a regény fele, de aztán öt évig pihent a szöveg. Színházi feladatok, forgatókönyvírás, a mindennapi munka egyre csak elodázta, hogy ismét foglalkozni tudjak vele. És itt jött ismét a segítő támogatás, ezúttal Berta Ádám szerkesztő személyében, ő buzdított igazán a könyv befejezésére. Színpadi művek, fordítások, forgatókönyvek, rövidpróza, regény – sokféle műformában alkot, és ennek a regénynek az egyes részeiben is többféle irodalmi műfaj (utazási, fejlődési, művészregény stb.) köszön vissza. Ez a fajta sok műfajú megközelítés a munkák sokféleségének hatása, vagy eleve ilyen az ars poeticája: szereti, ha egy regény olyan sokszínű, mint a könyvében is példaként emlegetett dickensi mű, A Pickwick klub? Habár prózaíróként indultam, mindig is ki akartam próbálni magam a dramatikus szövegek terén. Néhány megírt dráma után azt vettem észre, hogy a színműírási technika elkezd hatni a prózaírói munkámra: a kitalált karaktereket különféle szituációkba helyezgettem, tesztelgettem őket, és hátradőlve néztem, hogyan viselkednek. Ahogy a dánok esetében is: ha ketten vannak, ha hárman, lássuk, mit csinálnak!

Maros András

 (1971) író, drámaíró, forgatókönyv­író. Közgazdász végzettségű; korábban versenyszerűen teniszezett. A Török Ferenc rendezte Overnight című film írója (2007; főszereplő: Bodó Viktor). Eddig öt novelláskötete és négy regénye jelent meg. Az első 2001-ben. Legutóbbi kötetei: Semmi negyven (regény, 2013), Kávéházi pillanatok (kisprózák, 2015), Befutunk (regény, 2017), Játszótéri pillanatok (kisprózák, 2018), Két-három dán (regény, 2020). Budapesten él.

Czéh Zoltán: Erre sárkányok élnek (részlet)

Czéh Zoltán
Publikálás dátuma
2020.11.21. 07:00

Fotó: Jánossy Gergely / Shutterstock
A budapesti magyartanárként dolgozó szerző első regényében egy kulturális újságírót követünk, aki a 37. születésnapja előtt egy nappal magához tért a Szent Imre kórházban. Előző éjszaka a Dunába esett az A38 fedélzetéről, ő viszont arra emlékszik csak, hogy koncerttudósítást írni ment oda. Baleset történt? Netán öngyilkossági kísérlet? Esetleg valaki belelökte a vízbe? A Kalligram Kiadó gondozásában november 20-án megjelenő regényből kiderülnek a válaszok: mi is történt 2016 forró nyarán?
                                                  „Átkozódó tekintettel nézett fel egyre az égre,                                                                      de még csak egy falevél se rezdült.”                                                                                                  (Gustave Flaubert) Neve? Még csak ez hiányzott. Sóhajtasz egy nagyot, jó hangosat, azután felelsz csak: – Oda van írva, nem? Bediktáltam a kollégájának. Az orvos (valamilyen Endre) felpillant a kezében tartott papírlapból. – Ez most egy memóriateszt is egyben. Kíváncsiak vagyunk, mire emlékszik és mire nem. Mintha nem is lenne szája, mintha egyenesen a szakállából beszélne. – Anyja neve? – Mihályi Annamária. Ha jól emlékszem. Jól emlékszem? – Született? – Én? Budapesten? – Nagyszerű. Budapesten. És azt is tudja, mikor? – Hogyne, egészen pontosan tudom. – Megvakarod a mellkasod a hártyavékony kórházi paplanon keresztül. – Ezerhétszáz… Ezerhétszázhatvankilencben, és méghozzá… augusztus tizenötödikén. Kedd volt, rekkenő nyári nap. Stimmel? Normális vagyok? Látszik a szakállán, ahogy megfeszül az állkapcsa. – Nézze, én itt… – Ja, nem, nem, nem, bocsánat, elrontottam, de mindjárt eszembe jut… – Nyomkodod, gyűrögeted a homlokod, mintha így próbálnád kipréselni belőle a helyes választ, aztán hirtelen csettintesz egyet az ujjaiddal: – Csütörtök volt! Igen! Nem kedd, hanem csütörtök. És esett az eső. Endre (Szemes? Szentes?) leengedi a papírlapot. – Kedves Kornél – kezdi csüggedten, nem is feléd, hanem az Alvó Emberhez beszélve –, ha tényleg azt szeretné, hogy kiengedjük a hétvégére, érdemes volna kicsit legalább komolyan vennie a kérdéseimet. – Jó, persze, én csak… – Ne feledje, hogy megmentettük az életét. Kinyitod a szád, aztán mégsem mondasz semmit. Tulajdonképpen igaza van. – Kitisztítottuk a tüdejét, elláttuk a zúzódásait. Az általános fizikai állapota kielégítő, ez kétségtelen, de egy ilyen típusú ájulásos fejsérülésnél előállhatnak pszichikai szövődmények is. Retrográd amnézia, például. Ha jól tudom, erős fejfájásra panaszkodott a kollégámnál. – Már elmúlt azóta. – Megfigyelés alatt kéne tartanunk, mielőtt kiengednénk, a saját érdekében. – Én viszont hazamegyek, a saját felelősségemre – feleled hetykén, és a szándék komolyságát igazolandó rögtön feljebb is tornázod magad az ágyban. – Ez van. Nagykorú vagyok, eldönthetem. – Butaságot csinál. – Lehet. De ahhoz is jogom van, butaságot csinálni. Nem? Sz. doktor nem bólint, de nem is rázza meg a fejét. Meredten néz, valahová oldalra, Sanyibácsi üresen álló ágya felé. – Szeretném visszakapni a ruháimat – mondod neki. Kidugod a lábad a paplan alól, megmozgatod a lábujjaidat. – Megkaphatom őket? – Meg sem száradtak még szerintem. – Akkor így jártam. Az is az én bajom, ha nedvesen veszem fel őket. Emlékszem amúgy mindegyikre, soroljam? Adidas cipő, negyvenhármas, egy kék-fekete kapucnis fölső, cipzáras, alul gumis… Stimmel, ugye? És tudja, ki született ezerhétszázhatvankilencben? – Persze – vágja rá a doktor. – Maga. Jámbor Kornél. Azzal sarkon fordul, és elindul kifelé a kórteremből. Elvörösödsz, érzed a forróságot az arcodon. – Harminchét éves vagyok, kis kerekítéssel – szólalsz meg gyorsan, mielőtt a fehér klumpák átlépnék a küszöböt. – Száznyolcvan centi magas és hetvennyolc kiló. Lakcímem: Pap Károly utca húsz. Családi állapot: nőtlen. Újságíró vagyok. Így jó? Az orvos nem felel, de leg­alább megállt. – Egyedül élek, viszont van egy macskám, akit meg kellene etetnem. Anyám biztosan bejön értem, csak telefonálnom kell, és hazavisz. És ott a bátyám is, meg az ő élettársa, aki ápolónő, úgyhogy szakszerűen ellát majd. Boros Petrának hívják, ellenőrizheti. És elengedhet. Tényleg. Hosszan nézitek egymást, vagy legalábbis hosszúnak tűnő másodpercekig. Milyen Endre vajon? Szekeres? Most inkább nem nézel le a kitűzőjére. Ha körbevágatná a szakállát, és kicsit lefogyna, hasonlítana rád. Jobban, mint a bátyád. Ő lehetne a harmadik testvér, az elsőszülött. Kalózok rabolták el kiskorában, és most, váratlanul, sok év után egymásra találhattok. – Én jót akarok magának – mondja az ajtófélfát markolva. – Jót akarok azzal, ha megpróbálom megérteni, mi történt pontosan tegnap este. – Már elmondtam. – Tudni tudom, igen, csak nem értem. Beleugrani a Dunába, csak úgy, a móka kedvéért? – Így történt pedig – feleled makacsul. – Nem hiszi? – Éjszaka? Cipőben meg kapucnis fölsőben? Most végre látni a száját: még ez a félig-meddig mosoly is hasonlít a tiédre. – Koncerten voltam – mondod neki, és felmutatod a csuklódat a karszalaggal. – Világos. Ez mindent megmagyaráz. Koncert közben eszébe jutott, hogy szívesen pancsolna egyet, hát beugrott a vízbe. Az A38-ról. A Pest felőli oldalon. – Nem. – Nem? – Vagyis… – Vagyis akkor? Visszahúzod a lábad a paplan alá, hátradőlsz. – Fogadásból történt. Fogadtunk egy cimborámmal, én pedig veszítettem, úgyhogy… ugrottam. – És ennyi. – Ennyi, igen. Ennyi. – Kicsit kamaszos történet ez így, harminchét évesen… Vállat vonsz. – Még nem töltöttem be, holnap fogom csak, július harmincegyedikén. Még egy ok, amiért muszáj hazamennem. – Meg a cica miatt. – Pontosan. Türkiznek hívják. Zsófitól kaptam ajándékba, aki az én pótunokahúgom, a bátyám feleségének a lánya, egy előző házasságból. Ellenőrizheti, ha akarja. Az orvos csettint egyet a nyelvével, aztán csak áll tovább a küszöbön, és bámul rád. Megint kidugod a jobb lábad. – Mehetek akkor? Megyek, jó? Elmondtam már mindent a kollégájának, aki a rendőröket akarta hívni, most végigmondtam újból magának is… – Először még azt vallotta, hogy nem emlékszik semmire onnantól kezdve, hogy felment a hajóra. – Később viszont eszembe jutott: ugrottam. – Aha, világos. – Világos, igen. – Világos. – Most mégis, mit vár tőlem tulajdonképpen? – fakadsz ki hirtelen. – Mit? – Széttárod a karod, próbálsz elmosolyodni, mielőtt újra elöntene a pirosság. – Fel akar jelenteni hamis tanúzásért? Egyáltalán: mi az, hogy „vallotta”? Ez itt most valami bíróság, csak álcázva? Mi a vád? Miért fontos annyira, hogy hogyan kerültem a vízbe? Szerintem ez kábé tökmindegy. Vagy nem? – De, persze. Kábé. – Az orvos elengedi az ajtófélfát. Fehér gal­lérja szétnyílik: a szakálla az egész nyakát benőtte. – Még szerencse, hogy nem mindenki gondolta ezt így. Akik kihalászták a Rákóczi híd alól, például, meg aki észrevette a partról. Ha nekik is tökmindegy lett volna, még most is ott lebegne a kettes pillér tövénél, vérző fejjel, ájultan. Vagy holtan. Fújtatsz egyet válaszul: ez bármit jelenthet. – És a cimborája, aki megnyerte a fogadást? – Mi van vele? – Ő hol volt eközben? Neki is kábé mindegy volt? Ellenőrizhetem az ő nevét is amúgy? Nem mosolyogsz már, ahogy az orvos sem. Mintha egy-egy kést szegeznétek a másik felé, úgy bámuljátok egymást. – Ez az igazi születésnapja, értse meg, ez a mai. Tényleg meghalhatott volna. Komolyan. Pislogsz egyet-kettőt, visszahúzod a késed. Inkább elneveted magad, amilyen hangosan csak tudod. Az Alvó Ember felhorkan álmában. – Rendben – mondod hirtelen, és te is megköszörülöd a torkod. – Mindent bevallok. Nem volt semmilyen fogadás. Egyedül voltam a koncerten. – Tényleg? – Tényleg. Ez az igazság. Nem volt ott semmiféle cimbora. – Hanem? – Semmi, ennyi. Péntek este volt, szólt a zene, fel voltam dobódva, ittam ezt-azt, melegem lett, és hát… valahogy jó ötletnek tűnt egy kis fürdőzés. Sajnálom, ha ezzel gondot okoztam másoknak. – Szóval heccből ugrott be. – Csak úgy, igen. Heccből. – Cipőben és kapucnis fölsőben? – Mit rugózunk annyit azon a kapucnis felsőn?! – fortyansz fel újra. – Szeretem hordani, mindenhova abban járok, munkába is, és koncertre is. És néha kicsit kiütöm magam, vagy talán nem is kicsit. Talán tilos? Veszélyes dolgot csináltam, oké, de most már rendben vagyok. A tüdőm tiszta, csontjaim egyben… Nem fáj semmim. Amiért hálával tartozom a kórháznak. És önnek is. Sőt: különösen önnek. Így jó? Visszakaphatom a ruháimat? Mint egy ügyész a bíróságon, most tényleg pont úgy néz rád a doktor. Doktor… Szekeres? – Mennyit ivott? – kérdi szigorúan. – Jézusom… Nem számoltam, kellett volna? Pár sör, pár tömény… Egy normál péntek este a nyár közepén. Maga nem szokott ilyenkor… – Csináltunk hajnalban egy vérképet. – Ó. Hálásan köszönöm. – Szívesen, ez a protokoll. – Ütemnyi hatásszünet, jelentőségteljes pillantás a papírlapra: – A vérképe alapján ön, amikor az eset történt, alkohol tekintetében teljesen tiszta volt. Semmi tömény, semmi sör, abszolúte semmi. Mit szól ehhez? A doktor hirtelen rád néz. Nehéz állni a tekintetét. – Mit szólhatnék? – Szívsz egyet az orrodon, aztán hosszan bent tartod a levegőt, mintha dohányfüst volna. A vád képviselője a szádat figyeli, várja a folytatást. – Mi lenne az a válasz, ami után egészen biztosan nem engednek ki? Ha például azt mondanám, hogy a halott apámat láttam meg a Dunában? Az például ilyen lenne?”