Történelmi megrázkódtatások - Interjú Ádám Veronikával

A Távolból őrzöm egy óceánt több évtized korkülönbséget és teljesen különböző családi gyökereket legyőző barátság története, aminek mentén kirajzolódik szinte a teljes XX. század. Ádám Veronika kutatóorvos első regénye – mely a Jaffa Kiadó gondozásában jelent meg – egy gyöngyösi zsidó család szétszóratásáról is mesél, amelynek egyik tagja az USA-ig menekül, egy fiatalabb leszármazottat pedig II. Erzsébet üt lovaggá.

Miért vágott bele egy szépirodalmi regénybe a sok tudományos könyv, tankönyv, cikk és tanulmány után?

Ez a regény két nő barátságának története, és részben megélt élményem, azt gondoltam, másoknak is tanulságos lehet. A két barátnő egyike, Edit a XX. század elején született Gyöngyösön, ortodox zsidó családban, majd a zsidóüldözések elől menekülve, végül New Yorkban telepszik le, orvosprofesszor lesz. Másikuk, Roni 30-35 évvel fiatalabb, Magyarországon él, szintén orvos, erős keresztény identitású. New Yorkban találkoznak, ahol Roni minden nyáron hónapokat tölt, kutatómunkával. A két teljesen más hátterű, neveltetésű nő nem egzotikumként tekint egymásra, hanem nyitottan és megértéssel, egyre közelebb kerülnek egymáshoz és nagyon szép, mély barátság szövődik közöttük. Beszélgetéseikben szinte az egész XX. századi történelem feltárul: Edit családján keresztül, amelynek élete maga a történelem, egy tragikus, szomorú és hosszú időre kiható megrázkódtatás. Roni sorsán keresztül pedig belelátunk egy értelmiségi család életébe a ’70-es évek közepétől a század végéig.

Úgy is értelmezhetjük, hogy ön a regényben a fiatalabb hölgy?

Egy kicsit hasonlít rám, maradjunk ennyiben… Nem önéletrajz, nem dokumentumregény, de szinte minden esemény, jelenet vagy párbeszéd valahol megtörtént vagy megtörténhetett volna. Az idősebb szereplőnek, Editnek, aki saját nevén szerepel a könyvben, szerettem volna regényszobrot formálni. A regényben megismerjük családjának egyes tagjait is: húgát, aki Magyarországon élte meg a deportálást, bujtatták és öccsét, aki a cionista ellenállás egyik jelentős alakja volt, sok száz embert mentett meg, s később Steve Rothként vált ismertté, mint a nemzetközi zsidó világ egyik fontos szereplője. Az ő fia Peter Roth, elismert jogász Londonban, ma már Sir Peter, mert a királynő lovaggá ütötte.

Miben volt más a tudományos munkákhoz képest szépirodalmat írni?

Mindkét műfajnak a megértés és az érthető visszaadás az alapja. De a tudományban ez száraz szakmai nyelven történik, és alapvető, hogy minden állítás korrekt legyen, logikusan következzen az előzőből, vezessen át a következőre. A tudományban csak a fejét használja az ember. A regényírásnál emberi lelkeket, sorsokat, motivációkat kell megérteni és megmutatni, együtt van a lélek és az intellektus, néha ez, néha az dominál, ezért talán gazdagabb. Megtapasztaltam, hogy nehéz dolog az írás, nem jön könnyen. Eszembe jutott, amit egyszer Esterházy Péter mondott: ha egy nap két olyan oldalt ír, amivel elégedett, akkor az már egy jó nap. Szó sincs róla, hogy magamat hozzá hasonlítsam, de ez az érzés nekem is megvolt. Mégis, nagyon megszerettem az írást, és sok olyan megélt élményem van, amit talán érdemes közreadni.

A történelemhű elbeszéléshez, például a cionista ellenállás korrekt leírásához honnan vett igénybe segítséget?

Sokat merítettem abból az interjúból, amit Steve Rothtal (a könyvben Friedl) készített a fia, s amelyben az apa részletesen elmeséli saját történetét a cionista mozgalomban. Az angolul leírt szövegben különböző bizottságok, akciók, szervezetek szerepeltek, amelyek helyes magyar megfelelőjét nem volt könnyű megtalálnom. A cionista szövetség jegyzőkönyveit nagyon sokat bogarásztam, elképesztő, mennyi információt, eredeti dokumentumot lehet találni internetes forrásokban is. A végén azért megkértem Novák Attila történészt, ennek a kornak jeles szakértőjét, hogy nézze át ezeket a részeket, nehogy valami hibát ejtsek.

Az embermentő történetek közül nagyon sok mélyen megrázott. Az is egy tapasztalás volt számomra, hogy mennyire kevés pozitív történetet dolgozunk fel, pedig a nyomorúságban sok ilyen is volt. Ismerjük Wallenberg tevékenységét, de a svájci Karl Lutz történetét alig, pedig sok ezer embert mentett meg. Nagyon keveset tudunk hétköznapi emberek hétköznapi hősiességéről is. A nyomorúságainkat valamiért sajnos jobban dédelgetjük, pedig számtalan felemelő történet is akad.

Itthon kevés az olyan idős hölgy, aki kívül-belül szépen és olyan méltósággal tud megöregedni, mint a kötetben az Amerikában, jómódban élő Edit.

Nem mindegy, hogy valaki jólétben éli le az életét vagy mindennapi anyagi gondokkal küzd. Ugyanakkor a szép és minőségi élet nem csak a pénzen múlik. Inkább attól függ, mennyire van rendben az ember saját magával, rálel-e a saját útjára, sorsára, amiben harmóniában, önbecsülésben élhet élete végéig. Ehhez hozzátartozik az is, hogy tudomásul vesszük, elfogadjuk az öregség korlátait és a saját adottságainkat. Ez részben intelligencia kérdése is. Fontos aktívnak és nyitottnak maradni. De ha az életet egzisztenciális félelem irányítja, ahogy Magyarországon sajnos ez gyakori, akkor mindez nyilván jóval nehezebb.

Ön és könyvének női szereplői is a tudományos élet magas rangú tagjai. Milyen volt pályája kezdetén, és milyen ma nőként érvényesülni a férfiak uralta tudományos világban?

Ma sokkal jobb a helyzet, mint mondjuk negyven éve, de ma is férfiközpontú hivatás ez. Sokszor éreztem, hogy amikor mérlegelik a tudásomat, akkor abban benne van, hogy nő vagyok. Gyakran előny is volt, mert ha valahova „kellett egy nő”, akkor néha én voltam az. 2001-ben lettem az MTA levelező tagja, az Akadémia Orvosi Tudományok Osztályának akkori 30-32 tagjából mindössze egy nő volt, én lettem a második. Ma már hatan vagyunk, és pár hónappal ezelőtt az orvostudományi osztály tagjai engem választottak meg osztályelnöknek, első nőként ebben a pozícióban. A tudományos életben iszonyatosan sokat kell dolgozni, hogy akadémikus lehessen valaki. A legkritikusabb szerintem egy nő számára a saját családja: van-e olyan társa, hátországa, ahol természetes, hogy ő is sokat dolgozik, és nemcsak tolerálják, hanem támogatják is ebben. Egy olyan nőnek, akitől csak a hagyományos szerepeket várják és fogadják el, nem sok esélye van a tudományban.

+1 kérdés

Kutatóorvosként jobban aggódik a járvány miatt, mint egy laikus?

Nem vagyok nyugodt. Szerintem sokan még mindig nem aggódnak eléggé. Nincsenek tisztában azzal, hogy ez egy nagyon komoly betegség, és nem csak az időseket érinti. Sok emberből hiányzik a belátás és a szolidaritás. Nem szeretem azt a kommunikációt, hogy elhunyt x számú idős, krónikus beteg, mert nem abba haltak bele, hogy krónikus betegségük volt, vagy mert idősek voltak, hanem a Covid–19 által okozott fertőzésbe. Ráadásul ma már tudjuk, hogy sok fiatalnál is súlyosak a tünetek és hosszantartóak lehetnek a károsodások. Reméljük, a vakcina megoldást hoz majd.