Szokatlan zajra riadtam. Más volt, mint előző nap, mikor mintha vadludak szelték volna a ház fölött húzódó Bóhás-dűlő száraz szőlőlevekkel tűzdelt szellős dombjait, de amikor egy szakértőt kérdeztem másnap a furcsa sippogásról, kiderült, mégsem ludak. Lilikek. A tundra felől jönnek felénk, tolja őket maga előtt a hidegfront, fázósabban húzzuk ilyenkor a paplant az állunkig, mintha tényleg éreznénk a tundra jeges leheletét.
Voltam arrafelé egykoron, ha nem is teljesen ott, két télikabátot kellett egyszerre felvenni, a hideg csontig hatolt. Ezt, és a hatrubeles tányéros hősugárzó narancssárgán izzó membránjának halk cicerélését – nem, nem azt, amikor a kakas a tyúkot… - felidézve arra gondoltam, be kellett volna fűteni mégis. Nem vagánykodni, hisz még az ablak is háromujjnyira nyitva van, hogyne hallatszana, ha vonul a madárcsapat. Vonul egyszer, fordul kétszer, s visszajön még harmadszor is. Telik az idő, lassan öt óra lesz, álom és ébrenlét között nehéz eldönteni, a valóság játszik furcsa tréfát ezen a ködös novemberi reggelen, vagy az álmunkba szőttünk bele kinti zajt, s színeztük a japánbirsbokorból jövő bátortalan verébcsippantásokat récecsapatnyi zajos indulóvá.
Hanem most, jóval pirkadat előtt megint szokatlan ez a zaj a ház előtt, még ha nem is madáré. Este legalább befűtöttünk, pár darab a tavaly kivágott szomorúfűz pompásan kiszáradt hasábjaiból egészen eddig melengette a falakat, de a kinti szél már a a zúzmarává dermedt köd szikár páráját tolja át a redőny résein. S vele, mintha csak a jéggé didergett kristálygömbökbe zárta volna egy játékos angyal vagy csalafinta kobold a hangot, úgy sejlett át a halk horkantás, brűzölés, finom prüszkölésbe hajló csendes szuszogás.
Nahát, egy ló alszik az ablak alatt, motyogtam félhangosan, mindjárt meg is kérdőjelezve a kijelentés látszólagos tényszerűségének elképelhetetlen valótlanságát. Mert hát miként kerülhetne épp egy ló az ablak alá? Igaz, a falu legszélén lakunk, ahonnét két toppantás csak az erdő, s jött már őz, szarvas a kertvégébe, róka a tyúkok közé, bagoly a villanypóznára, karvaly is rászállt már a kapura, mi több, saját mókus is lakik hátul az almafák takarásában, na de egy ló! Pláne, hogy nem nappal legel elkóborolva a vadsóskával megbolondított réten, hanem éjszaka alszik itt: ez több, mint meseszerű.
Nagy volt a kísértés, felkelni, papucsba bújni, kicsit kikandikálni a réseken, de aztán elhessegettem ezt. Mi végre volna jó? Ha nem világít épp rá a gyér utcai lámpa, vagy nem vakítóan hófehér a szőre – lehet, hogy királyfit hozott, „rályfitán-rályfitán”, kuncogtam magamban, csak véletlenül ledobta a falu közepén a spátenkocsma előtt –, úgyse venném észre.
Nem is tudom, mi ringatott vissza az álomba, a kinti ütemes szuszogás, vagy a megnyugtató tudat, hogy lám, nem vagyunk egyedül a világon, s nincs is olyan nagy különbség kint és bent között. Reggelre a ló eltűnt, csak az árokpárti fű félig meghajlott szálai körvonalazták a testet, ami egy darabig, s lám valóban, megosztotta velünk az álmait.