Élet piros-fehérben – „Imádtam a soknál is többet dolgozni”

November elején jelent meg Arsène Wenger önéletrajzi könyve. A 71 éves szakember betekintést enged gyerekkorába, s végig követhetjük életének főbb állomásait.

Két és fél évvel azt követően, hogy Arsène Wenger távozott az Arsenal labdarúgócsapatától, a francia szakember kiadta önéletrajzi könyvét, amely magyarul Életem piros-fehérben címmel jelent meg. A Parvonal Kiadó azt a Szabó Christophe-ot bízta meg a könyv fordításával, aki a francia labdarúgással foglalkozó Omlett du fromage-blog alapítója, illetve a Digi Sporton futó Szélkakas című műsor állandó vendége, így nem csoda, hogy fordítási szempontból minőségi a végtermék.

A könyv mindössze 238 oldalt és hét fejezetet tartalmaz. A mű elején Wenger az elzászi gyerekkorába enged betekintést, megismerhetjük, hogy a milyenek a Strasbourghoz közeli kis falu, Duttlenheim mindennapjai. Egy háromgyermekes család legfiatalabb tagjaként nőtt fel, s az már rögtön a könyv elején kiderül, nővére után bátyját is elveszítette néhány hónappal ezelőtt.

„Mostanában más démonok járnak a fejemben, nem a régi játékosaim és a soron következő meccsek” – olvasható már a könyv elején, a magányra utaló kijelentések pedig vissza-visszaköszönnek a későbbiekben is.

Wenger az iskola, a földek, a templom háromszögben nőtt fel. Igazi falusi élete volt: megtanult tehenet fejni, szeneszsákot pakolt, a család bisztrójában szolgált fel. Sokat dolgozó szüleitől túl sok figyelmet nem kapott, nagy szabadságban élt, hatéves korától pedig a futball éltette. Emellett hajtotta a kíváncsiság és a türelmetlenség, új helyeket akart felfedezni, más futballkultúrát megtapasztalni.

A könyv első 52 oldala igazán olvasmányos, helyenként egészen lírai, az ember maga elé tudja képzelni milyen is lehetett az élete. A későbbiekben jobbára leíró jellegű a könyv, Wenger kevéssé engedi magához közel az olvasót, sokszor általánosságban beszél.

Az Arsenal előtt 18 hónapon át a Nagoya Grampus vezetőedzője volt: Japánban egy őszinte, érzékeny világot és életmódot ismert meg, ami egy álommal ért fel az utolsó monacói évei után. Csodálta a játékosai fegyelmét és munkamániáját, sehol máshol nem találkozott olyan mértékű tenni akarással. Japánban is visszaköszönt a magány, lévén felesége, Annie – akitől 2015-ben elvált – nem tartott vele.

1996 és 2018 között volt az Arsenal menedzsere, nem meglepő módon a könyv felét ennek az életszakasz bemutatására szánta. A klubot ekkortájt „boring Arsenalnak” csúfolták, a csapat unalmasan futballozott, miután gólt, gólokat szerzett beállt védekezni – Wenger ezen akart változtatni. A francia szakember emellett rengeteget foglalkozott azokkal a tényezőkkel, amelyek nem a szorosan vett edzésekhez kapcsolódtak, például a dietetikával, a masszázs és gyúrás technikájával, a mentális felkészítéssel, odafigyelt a játékosok alvására, életminőségére, környezetére. Wengernek egyetlen káros szenvedélye volt: a cigaretta, amelyre akkor szokott rá, amikor éjszakába nyúlóan meccseket nézett.

Az Arsenalnál akkoriban valóságos kultusza volt az alkoholnak, a klublegenda Tony Adamsnek súlyos alkoholfüggősége volt, a játékosoknak pedig kezdetben nem tetszett Wenger egészséges táplálkozással kapcsolatos elképzelése. Ezúttal is csak magára számíthatott, mert korábbi másodedzője, Boro Primorac még Japánban dolgozott, felesége pedig még nem költözött hozzá.

A londoni élete az edzőközpont az irodája és a hotel háromszögében zajlott – utóbbit később lecserélte egy kisebb házra. Wengernek aztán sikerült közösséget alkotnia, ráadásul a játékosai elegánsak tették a dolgukat – ez lett a csapat védjegye. Ez idő tájt született meg a lánya, akivel nem töltött elég időt.

Az Arsenalból hamar sikeres csapat lett, jöttek a győzelmek, majd a 2003/04-es szezonban veretlenül lett bajnok. Wenger szerint az volt a kulcs, hogy játékosaival el tudta hitetni, hogy képesek vereség nélkül lehozni a szezont.

„Az Arsenalnál tanultam meg, hogy edzőként folyton olyan helyzetnek vagyunk kitéve, mintha orosz rulettet játszanánk: a kezdő sípszó előtt behelyezel egy golyót a tárba, a meccs közben meghúzod a ravaszt, és reménykedsz, hogy a fegyver nem a rossz pillanatban sül el” – jelentette ki Wenger, akinek egy idő után el kellett fogadnia, hogy a stadionépítés miatt szűk büdzséből dolgozhat, így azt is nagy sikernek tartja, hogy 20 éven keresztül a Bajnokok Ligájába tudta vezényelni csapatát.

„Imádtam a soknál is többet dolgozni, és boldog vagyok, hogy az Arsenalt a modern labdarúgás körülményeihez igazíthattam.” Wenger aztán lélekfacsarónak érezte, hogy egyik napról a másikra nem vehetett részt a mérkőzéseken, nem élhetett a szenvedélyének. „Az Arsenal élet-halál kérdése volt a számomra. Rengeteg nagyon magányos és rendkívül fájdalmas pillanatot éltem meg akkor” – utalt a 2018-as búcsúra.

„Csak a pályán, a stadionban éreztem magam igazán a helyemen. Amikor másokkal voltam, vagy a szeretteimmel, gyakran elkalandoztam, nem voltam ott igazán. Nem láttam semmit, vagy éppenséggel mindent piros-fehérben láttam – azokban a színekben, melyeket korábbi csapataim egytől egyig viseltek: a Nancy, a Monaco, a Nagoya, az Arsenal.”

Wenger a könyvben elsősorban sikereit domborította ki, kevés szó esett a Sir Alex Fergusonnal folytatott rivalizálásáról, míg José Mourinho neve egyszer sem tűnik fel a könyvben, a magánéletét is csak érintőlegesen említette. A professzor becenevet viselő szakember maga sem tudja mit hoz számára a jövő, felsejlik, mintha még nem végeztetett volna be a munkássága, hasonló az érzésem magával a könyvvel is, mintha még nem lenne lezárva.