Előfizetés

Donald kacsája – Így próbált Trump vesztes csatája győztesévé válni

Avar János
Publikálás dátuma
2020.11.29. 19:00

Fotó: MANDEL NGAN / AFP
Többhetes bohózattá vált jogászcsapatának pereskedése.
Nyílt puccskísérletig jutott Donald Trump kapálózása választási vereségének elfogadása ellen; megpróbálta rávenni a kulcsállamok republikánus törvényhozóit a szavazási eredmény elutasítására, s vele saját elektori lista állítására. Ezzel páratlan alkotmányos válságba sodorta volna országát, ám nem ő az első és utolsó nacionalista vezér, aki reggeltől estig a nemzeti érdekről papol, miközben csakis a saját érdekével törődik. Trump ráadásul e puccskísérletét is kétbalkezesen, bohócként viselkedő embereivel adta elő. Ekként nemcsak a választásokat vesztette el, hanem sikerült magát tökéletesen lejáratnia, szinte naponta elszenvedve újabb jogi és politikai kudarcokat. Az önmagát örök győztesnek képzelő és a vesztes jelzőtől rettegő Trump halmozta fiaskóit. Az egész politikáját a fake news-ra, a hamis hírekre építő – és az igaziakat hamisnak minősítő – Trump stílszerűen a legnagyobb kacsával, a választások csalásnak nyilvánításával próbált vesztes csatája győztesévé válni. Pedig már tavasz óta készült a puccsra, hiszen mi másnak nevezhetnénk próbálkozást az elektorok elorzására: azok minden államban az ott szavazattöbbséget szerző elnökjelöltnek járnak. S a helyi törvényhozás csak akkor állíthat más elektori listát, ha a polgárok szavazása „kudarcot” vall. Mivel a koronavírus-járvány elhatalmasodásával egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Trump képtelen kezelni azt, és ekként nőni kezdett demokrata kihívójának előnye, a helyzet és hajlama egyaránt ennek a – soha elő nem fordult – „kudarcnak” a kreálására ösztönözte. Elkezdett beszélni a „biztosra vett” demokrata csalásról. Hiszen a magát örök győztesnek képzelő Trump mindig csalásról lamentált, ha vesztett. Amikor a 2016-os republikánus vetélkedésben Iowában váratlanul lemaradt Cruz szenátor mögött, tüstént „csalást” kiáltott. Aztán ősszel azt emlegette, hogy Hillary Clinton csak csalással győzheti őt le, s ezért sem volt hajlandó előre elfogadni az elnökválasztás eredményét. S amikor azon váratlanul elektori győzelmet aratott (történetesen pont 306-232 arányban, ahogyan most vele szemben Joe Biden), képtelen volt belenyugodni Clinton hárommilliós szavazattöbbségébe, s elnökként vizsgálatot indított, persze hiába. Ám ezúttal többről van szó, mint alaptalan vádaskodásról. Trump meglátta a lehetőséget, különösen amikor észlelte, hogy a demokraták a járvány (és a tavaszi előválasztási hosszú sorok) miatt a biztonságosabb levélszavazásra biztatták híveiket, ő épp az ellenkezőjére a republikánusokat. Kész volt a terv: jó előre – és szüntelenül ismételgetve – csalásnak minősíteni a levélszavazatokat. E forma ugyan a polgárháború óta létezik Amerikában, a külvilágban lévő polgárok és katonák milliói mindig is éltek vele, bizonyítottan nagyon ellenőrzött és biztonságos, de mint tudjuk, csak elhatározás kérdése, mit minősítünk gyanúsnak. Egy szeptemberi kampánygyűlésén Trump már nyílt lapokkal játszott: vagy ő nyer a voksokkal, vagy a Legfelsőbb Bíróság és a képviselőház segíti újraválasztását. Tehát a kritikus államok eredményét perelve eljut a főbíróságig, amelynek konzervatív többségét a választások előestéjén bebiztosította. Vagy legalább „kudarcossá” tesz annyi helyi választást, amennyi ahhoz kell, hogy egyik félnek se lehessen meg a szükséges 270 elektora. Ekkor a képviselőház dönt, ám nem a demokrata többség, mert ilyenkor minden államnak csak egy szavazata van, s ez 26-24-es előnyt biztosítana a republikánusoknak (sok kisállami lúd nagyállami disznókat győz le). 1824-ben így vették el – négyjelöltes szavazáskor – az elnökséget az élen végző Andrew Jacksontól, aki négy évre rá nagy revansot vett. Nem lévén komoly harmadik-párti jelölt, ez pont azt jelentené, amit a választások óta a trumpisták hirdetnek: az elnökség ellopását, csak éppen Bidentől. Ehhez azonban a pár billegő államban szoros, ha úgy tetszik, eséllyel perelhető eredményt kellett volna Trumpnak elérnie, s az elektori mérlegben is csekély különbséget. Az elnök szeme előtt nyilván a 2000-es Bush-Gore párharc és annak főbírói eldöntése lebegett, csakhogy akkor egyetlen államon, Floridán múlott minden, s ott is pár száz voks érvényességén (ahogy 2004-ben a Bush-Kerry harc szintén egy államon, Ohión). Tízezres (hát még százezres!) nagyságrendben csalni csak a szélsőségesek fantáziájában lehet, honlapjaikon dobálóztak is a számokkal, még olyan is akadt, amelyik milliós manipulációt vélt felfedezni. Holott éppen a már a nyár óta erre irányult nagy figyelem, s a járvány miatt is alaposan felkészült – és rutinos, hiszen sok választást lebonyolított – állami gépezetek ezt jószerivel kizárták. Az ötven állam (demokrata és republikánus) kormányzatai deklarálták, hogy éppenséggel példás rendben bonyolították le a választást, s a komputeres feldolgozást felügyelő állami szerv vezetője sem tapasztalt semmilyen visszaélést: Trump rögvest ki is rúgta. Csak azok (többek közt a magyar kormánypárti média) beszélnek továbbra is elrettentő példaként az idei amerikai elnökválasztásról, akik készpénznek vették a trumpista propagandagépezet naponta ontott – gyakran ránézésre is nevetséges – vad vádjait a halottak voksolásáról, a Bidenhez komputerrel tömegesen átirányított szavazatokról, a republikánus megfigyelők távoltartásáról, (és tényleg el is tudják képzelni, hogy a régóta működő kétpártrendszerben ez előfordulhatott). Hogy Trumpéknak e látszathoz érdekük fűződik, az nyilvánvaló, de vajon miért kell továbbra is becsapni egy külföldi ország lakóit? Így vált többhetes bohózattá Trump jogászcsapatának pereskedése. A volt New York-i polgármester, Trump személyes ügyvédje, Rudy Giuliani által vezetett gárda kinn az utcán a mikrofonok előtt oroszlánként ordított grandiózus választási csalásról, ám odabenn a tárgyalóteremben cincogó egerekké váltak. Ugyanis nem volt kezükben bizonyíték, s egy ügyvéd a jogosítványa elvesztését kockáztatja, ha a bíróságnak hazudik, vagy alaptalan dolgokat állít. Muníció nélkül nehéz harcolni, el is vesztették három tucat keresetüket féltucat államban. A sajtónak, a tévékben viszont lehet „átfogó, soha nem látott csalásról” beszélni, s abba nemcsak Kínát, Kubát, hanem még Venezuelát is bevonni (egyikük annak hét éve halott diktátorát, Chávezt is idesorolta). Vagyis dobálóztak a szélsőjobbos tábor kulcsszavaival, s emlegették mumusait, ki nem hagyva a világért sem Sorost és a Clinton Alapítványt. Egy ügyvédnő képes volt körbejárni a fogadókész trumpista médiát azzal, hogy az elnök nem hatmilliós vereséget szenvedett, hanem valójában hatalmas, sokmilliós győzelmet aratott, s ennek bizonyítékaival mindjárt elő fog állni. Mindjárt. Majd megint mindjárt. Végül egy éltrumpista tévés unta ezt meg, s közölte vele: biztosít neki egy órányi műsort, jöjjön. Mire ügyvédnőnk megharagudott, s az addigi tévés kedvencre áradtak a tábor dühös twitterei. (A végén a hölgy elveszíthette idegeit, mert még a kedvükben járni nem akaró georgiai republikánus kormányzónak is nekirontott, ami már sok volt: Giulianiék kitették a csapatból.) Idővel más trumpista médiasztárok is kezdtek zúgolódni: hol a beígért bizonyíték-bomba? Az elnök emberéből ellenfelévé vált John Bolton, volt nemzetbiztonsági főtanácsadó gúnyosan mondta a tévében: „Fő érvük szerint ez akkora összeesküvés volt és olyannyira sikeres, hogy ezért nincs rá bizonyíték”. Ha ez igaz, tette hozzá, akkor az erre képes embereket a CIA-nak kell alkalmaznia… Ámde az elnök nem is a bíróságokon akart nyerni, ott csak húzza az időt, hogy az államok „túlfussanak” az elektorállítás határidején, s előálljon a „kudarc”. S ha a pereket elvesztette is Trump, a PR-csatát megnyerte, ahhoz elegendő volt e több hetes látszatkeltés, a fenekedő jogászcsapat látványa és bombasztikus (utcai) állításaik szétkürtölése. A republikánus szavazók háromnegyede hisz abban, hogy Biden csalással vette el az elnökséget Trumptól. S a vádaskodás aljasul célzatos volt: Giuliani arról lamentált, hogy a nagy összeesküvésben „tíz korrupt” metropolisz volt benne, ahol persze sok afroamerikai él. Vagyis rájátszottak a rasszista előítéletekre. A bírósági kereseteket is sorra e – mindig túlnyomóan demokratákra szavazó – nagyvárosok eredményét vitatva adták be. S ezzel egyszerre akartak nyomást gyakorolni táborukra és az állami republikánus politikusokra, akiknek Trump terve szerint el kellett volna utasítaniuk Biden elektori győzelmének megerősítését. S utána párhuzamos elektori listát előterjeszteni. A végén az elnök példátlan módon meghívta a michigani republikánus vezetőket a Fehér Házba, hogy személyesen vegye rá őket e puccskísérletre. Ez itt és most nem sikerült, ahhoz túl rendben zajlott a szavazás, s ami a fő: Biden nagyon győzött. Ehhez már sok, Trumpnak évek óta falazó republikánusnak sem fűlött a foga (támadják is már őket a hithű trumpisták). De mi lesz egy későbbi és szoros választáson a következő trumpistával – netán a főnixként újjáéledővel?

Kamerák felé fordult színház

Forgács Iván
Publikálás dátuma
2020.11.29. 16:00

Fotó: Erdős Dénes / Népszava
„Fenn kéne tartani ezt a terjesztési formát a járványhelyzet után is. Visszahozni az országot a színházkultúra örömébe. Felfedezni a kortárs színészeket, rendezőket, folyamatosan a közelükben lenni, igazi kedvenccé érlelni őket. Hagyni, hogy művészetük hátrébb szorítsa a celebeket.”
A járvány nehéz helyzetbe hozta a színházakat is; művészek, műszakiak, szervezők, közönség együtt imádkozik, hogy valahogy átvészeljék ezt a nehéz időszakot. Ugyanakkor a válság kikényszerített számukra egy korszerű megjelenési formát: az előadások online közvetítését. Meglepő, hogy érvelni kell mellette, bizonygatni a benne rejlő lehetőségeket. De egyben tanulságos is. Világosan jelzi, hogy a színház az elmúlt harminc évben kiesett a nemzeti kulturális térből, és beszorult saját falai közé. Elképesztő, hogy a karanténállapot bezártsága kellett ahhoz, hogy a színházak ismét nyithassanak az ország felé, és a lehető legszélesebb közönséggel kerüljenek kapcsolatba. Ehhez képest miért olyan érdekes, hogy az előadások a médián, adott esetben az interneten keresztül jutnak el számítógépes, s onnan esetleg televíziós képernyőkre? Ezt nevezik színházi közvetítésnek, amelynek több évtizedes hagyománya van. Aki élt negyven, ötven, esetleg hatvan évvel ezelőtt, emlékezhet, hogy annak idején pokoli nehezen lehetett csak színházjegyhez jutni. Ritka ünnepi esemény volt, mikor az ember felvehette az öltönyét és párjával, családjával beléphetett a teátrum szentélyébe, feltárult előtte a színpad függönye, a nézőtér, ahol boldogan leülhetett – akár az utolsó sorba. Hogy aztán mereszthesse a szemét nagy színészekre, minél többet pillantva köztük kedvenceire, és önfeledten várta, hogy elragadja az emelkedett játék, a darab varázslata. De bármily ritkán jutott is ehhez az élményhez, ismerte a színházi életet. Látta a legsikeresebb előadásokat. Budapesttől Debrecenig. Az élő majd felvételről sugárzott televíziós közvetítéseknek köszönhetően. Sokáig fekete-fehérben – de ez sem zavarta. Mint ahogy az sem, hogy gyenge antennája vagy a vételi nehézségek miatt szemcsés, szellemképes volt a látvány. Mert így is színház volt, amit látott. Színpadtérbe zárt világ, különös kompozíciókban elhelyezkedő, jelzett díszletekkel, karakteres jelmezekkel, lüktető színészegyéniségek átélhető szellemiségbe sodró összhangjával. Sajátos művészi rendszer, amelynek hatását nem változtatta meg, hanem csak közvetítette kis képernyőre a tévé. És mi kellett hozzá? Pár jó szögben lerakott kamera, és egy felkészült adásrendező, aki jó ütemben tudta váltogatni a plánokat. Aki nem hiszi, járjon utána! A net több pontot is kínál az időutazásra. Talán az MTVA Archívum oldalán érdemes kezdeni, ahol több tucat színházi közvetítés tekinthető meg. Az egyik legjellegzetesebb Csehov Ádám Ottó rendezte Sirályának 1973-as felvétele a Madách Színházból, Tolnay Klárival, Piros Ildikóval, Huszti Péterrel, Mensáros Lászlóval. Kétségtelenül kell tíz perc, amíg felvesszük a kor stílusának köpönyegét, de megéri akklimatizálódni, felejthetetlen színpadi élményben lesz részünk. Ráadásul a közvetítések a vasfüggöny leereszkedéséig tartottak, akár tapsolhatunk is a meghajló színészeknek. Van miből válogatni a YouTube-on is. Bár a privát feltöltések nem találhatóak meg folyamatosan, de talán sikerül elkapni a Katona József Színház legendás, 1988-as Mizantrópját Székely Gábor rendezésében. Cserhalmi György és Máté Gábor nyitó duettje káprázatos erejű és mélységű, önmagában is százszor megnézhető. Nem mintha Zsámbéki Gábor 2011-ben bemutatott változata nem lenne nagy ajándék. A színházi előadások bemutatása nem szűnt meg a köztelevízióban, ami sajnos inkább azt jelenti, nem szűnt meg teljesen. Esetlegesen kerülnek műsorra felvételek, és nem ölelik át a mai magyar színházkultúra töredékét sem. A színházak magukra maradtak előadásaik rögzítésével. A Katona komolyabban próbálkozott is terjesztésükkel, de a DVD nem volt igazán hatékony hordozó. De a YouTube kínálatát is jelentősen kéne bővíteni ahhoz – alighanem egy közös csatornán –, hogy igazi népszerűsítője legyen a színházi életnek.
A mostani stream-közvetítések hatása semmiben sem különbözik elődeikétől. A technika tökéletesedett, könnyebbé, rugalmasabbá vált, de a megjelenítési módszer nem változott. Továbbra is megfelelő ütemű szemszög- és plánváltásokra épül. Ami nem eredményezhet filmszerűséget, mert nem kerülünk a színpadra, nem mozoghatunk szabadon a terében. Mindvégig nézőtéri pozícióban maradunk. És a közönség hiánya sem zavaró. Mint ahogy a meccsközvetítéseknél is megszoktuk az üres lelátókat, tudunk izgulni, körmöt rágni, örülni, bosszankodni. A művészek szintén képesek kamerákon keresztül közvetíteni számunkra egy előadás élményét. Jómagam a Katona Bánk bánjára „ültem be” pár napja. Feldobott, mert ritkán sikerül követnem és mélyebben megértenem egy klasszikus darabot erősen modernizált változatban. Jó érzés volt, hogy ezentúl ilyesmire is lehet használni a számítógépet. És rákapcsolva a tévére magunk mellé ültetni családunkat, barátainkat is. Egyszóval, fenn kéne tartani ezt a terjesztési formát a járványhelyzet után is. Visszahozni az országot a színházkultúra örömébe. Felfedezni a kortárs színészeket, rendezőket, folyamatosan a közelükben lenni, igazi kedvenccé érlelni őket. Hagyni, hogy művészetük hátrébb szorítsa a celebeket.

A járvány nyulai

Papp Sándor Zsigmond
Publikálás dátuma
2020.11.29. 15:22

Fotó: National Archives of Australia / National Archives of Australia: A1200, L44186
„A járvány hirtelen felszínre hozta azt is, hogy a határtalan önbizalom korában (különféle kutatások kimutatták, hogy az emberiség 94 százaléka – olvasom Kepes András könyvében – magasabbra taksálja az értelmi képességét a valódi szintjénél) sokkal több a másokra is veszélyes idióta, mint gondoltuk volna.”
Könnyen lehet, hogy a mostani nemzedékeknek ez lesz a meghatározó élménye: a saját törékenységünk megtapasztalása. Ahogy nekünk a rendszerváltás (némi forradalmi beütéssel és semmihez sem hasonlítható eufóriával), anyáméknak a kommunizmus szorítása, az örökös evickélés és lavírozás, a nagyszüleimnek meg a háború. Persze a járványt és a vele járó bizonytalanságot, a korábbi rend felszámolódását és eltűnését már más korban is megtapasztalta az emberiség. A pestistől a spanyolnátháig ívelt a természet figyelmeztetése. Ám ez a mostani egy különösen magabiztos időszak után érkezett, amikor már azt hittük, végképp mi uraljuk a bolygót, minden tőlünk függ és általunk fontos. Csúcsra járattunk saját kényelmünk kiszolgálását, mintha csak egy mindennap új alakot felvevő Isten szeszélyeinek hódolnánk. És akkor bumm! Hirtelen kiderült, hogy nincs sérülékenyebb az emberi terveknél. Nemhogy élet és halál urai nem vagyunk, de még a holnapunkat sem tudjuk üzembiztosan megtervezni. És még annyi fegyelmezettség sem szorul belénk, hogy egy apró kellék szakszerű viselésével elejét vegyük a terjedési hullámnak. Hacsak nem kezdenek a hatóságok egyre nagyobb büntetéssel fenyegetni. A járvány hirtelen felszínre hozta azt is, hogy a határtalan önbizalom korában (különféle kutatások kimutatták, hogy az emberiség 94 százaléka – olvasom Kepes András könyvében – magasabbra taksálja az értelmi képességét a valódi szintjénél) sokkal több a másokra is veszélyes idióta, mint gondoltuk volna. Akik ráadásul sokkal okosabbnak gondolják magukat a képzett szakértőknél is, miközben a saját ösztöneikre sem képesek már hallgatni, amely súgja, küldi a vészjeleket. Makacs babonákkal és hiedelmekkel küzdünk (kábé mint a középkorban), amelyek mély beágyazódására megint csak a koronavírus hívta fel a figyelmünket. Persze ebben sincs semmi új. Idióták voltak és lesznek is, s valahogy mindig megtalálták a módját, hogy egyrészt hallassák a hangjukat, másrészt széttrollkodjanak, amit csak lehet. Tom Phillips, a Full Fact nevű tényfeltáró portál szerkesztője például azt javasolja a könyvében, hogy tegyük végre félre a töretlen fejlődés szinte már patologikusan önhitt teóriáját, és nézzük a saját történelmünket más szemmel, józanul. Például úgy, hogy mi mindent cseszett el az emberiség. S ha így teszünk, hirtelen kiderül, hogy a történetünk nem egyéb, mint eszement hülyeségek tárháza (a művészet némely alkotását nem számítva). Csak egy példát hoznék fel a sokból. Eugene Schieffelin, a jómódú gyógyszergyáros (akinek értelmi képességét senki sem merte volna megkérdőjelezni akkoriban) a XIX. század végén annyira rajongott Shakespeare-ért, hogy elhatározta: meghonosítja New Yorkban/Amerikában a drámákban szereplő állatokat. 1890-ben szabadon engedett hát hatvan európai seregélyt (rá egy évre még negyvenet). Nos, az ottani zord telek tettek róla, hogy pár év múlva csak 32 példány maradjon belőlük. Ám a hideg csak félmunkát végzett, mára 200 millió (!) él belőlük Mexikótól Alaszkáig. A termésben okozott károk miatt (miközben az őshonos madarakat kiűzi a fészkükből) ma Észak-Amerika leggyűlöltebb madara. A poén, már ha van ilyen: Shakespeare a madarat csupán egyetlen alkalommal említi a IV. Henrik első részében. Nincs ember, aki emlékezne rá. És ez messze nem egyedi példa. Egy angol úr majdnem hasonlót művelt a nyulakkal Ausztráliában: a húszas évekre tízmilliárd lett az eredetileg 1859-ben behozott 24 angol házi nyúlból. S mindezt azért, mert Thomas Austin-nek kínzó honvágya támadt, s egy kis angliai hangulatot szeretett volna megteremteni ausztrál birtokán. Van tehát bennünk valamilyen eredendő képesség arra (s ezt az általunk teremtett technológia már meg is engedi), hogy sajátos ötleteinkkel hazavágjuk a környezetünket, amely ellenünk már nem tud védekezni, s vele magunkat is. A túlzott magabiztosság, az értelembe vetett vakhit így fordul ellenünk. Jelentkezzen ez angol házi nyúl, maszkviselés (pontosabb maszk nem viselés) és oltásellenesség formájában. (Jó, a mostani orosz vakcinát én sem sietnék beadatni magamnak.) Abban bízhatunk, hogy most is, miképp a korábbi kataklizmák idején, lesznek olyan művészek, gondolkodók, cselekvő emberek, akik érvényes és messzire mutató alkotásokká és tettekké képesek párolni a mostani eseményeket. Akkor nyitják ki a szemüket, amikor más lehunyja vagy elfordul. Lesz egy Boccaccio, egy Camus, egy Einstein. Valaki, aki idejében eltéríti a vesztébe rohanó vonatot: vészféket húz, lelkekre hat. És nem lincselik, karaktergyilkolják meg érte. Mi egyelőre nem tehetünk többet, kihasználjuk a bezártságot arra, hogy valamiképp felkészüljünk a most még bizonytalan jövőre. Vagyis olvasunk. A könyvekben ugyanis annyi érvényes tudás és tapasztalat rejlik, hogy annak töredékével (persze, ha jól válogatjuk össze őket) is boldogulni lehet. Legalábbis nem meghülyülni végképp. Ilyen értelemben a pandémia nem a hatalomnak dolgozik. Ha jól csináljuk, sokkal okosabban (a veszteségek pontos felmérésével és használható jövőképpel) hagyjuk el az önkéntes karantént. Ha nem, akkor jönnek a nyulak és a seregélyek.