Még 2017-ben a kormány az alábbi szöveggel buzdított videójában nemzeti konzultációra: „A brüsszeli bürokraták azt követelik, hogy Magyarország változtassa meg bevándorláspolitikáját. Ez felháborító! Most egy Soros György pénzelte szervezet Brüsszelt támogatva pereket indít hazánk ellen. Álljunk ki Magyarországért!… Állítsuk meg Brüsszelt!” Ám a „konzultáció” után megfordultak a szerepek. A következő felhívás már így szólt: „99% elutasítja az illegális bevándorlást! Ő Soros György. A világ legbefolyásosabb milliárdosa. Támogatja az illegális bevándorlók betelepítését, és felszámolná a határokat. Ez felháborító! Politikája tönkretenné Magyarországot! Ne hagyjuk, hogy Soros nevessen a végén!”
Konteók viharában
A vád tehát perszonifikálódott, azaz megszemélyesített lett a propagandában, amely így értelmezhetőbbé és sokak számára meggyőzőbbé, hatásosabbá vált. Valaki, egy konkrét személy akarja vesztünket. Ki gondolta volna, hogy a bűnbakképzés még működik egy európai nemzet politikai befolyásolásában? Pedig működik.
Néhány év alatt szavazók tömegével sikerült elhitetni, hogy egy külföldi milliárdos irányítja Európát, és folyamatosan összeesküvéseket sző Magyarország ellen, ahol már ügynökhálózata is van kormánykritikus körökben. Erre hivatkozva el lehetett fogadtatni egy civil szervezeteket korlátozó törvénycsomagot, száműzni lehetett a Soros alapította egyetemi „kiképzőhelyet”, a CEU-t. Majd a szálak az ellenzéki pártokhoz vezettek. Vezetőiket gyakorlatilag Soros-ügynöknek bélyegezte egy plakát a 2018-as választási kampányban. Jött ugyan némi visszafogottság, de nemrég Orbán Viktor miniszterelnök ismét Soros-petárdákat robbantgatott: „Soros György nagyon sok politikust fizet. Tehát ő az, aki leginkább korrumpálja az európai politikát. Akik most megszólalnak, és a Soros-féle mesterterv végrehajtásában vállalnak szerepet a megszólalásukkal, vagyis támadják, zsarolni akarják Magyarországot meg Lengyelországot, azok bizony mind Soros György által korrumpált politikusok.”
Az emberben felmerül a kérdés: mennyire eredeti a bűnbakképzésnek ez a formája? Volt-e rá példa az utóbbi száz év magyar politikai életében? A válaszhoz meg kell erőltetni történelmi tudásunkat, de két látványosabb eset azért felbukkan a múltból.
Éles kirohanások
Az egyik ilyen eset Károlyi Mihály gróf megbélyegzése a Horthy-korszak kezdetétől. Az őszirózsás forradalom vezéralakját, miniszterelnökét, a polgári demokratikus Magyar Népköztársaság ideiglenes elnökét hazaárulással vádolták meg. Bűnlajstroma arra épült, hogy egyezkedett az antanttal és hatalomra segítette Kun Béláékat. Az ekkor már külföldön élő politikust így lényegében Trianon egyik szorgalmazójaként lehetett feltüntetni a közvélemény előtt. 1921-ben per indult ellene, amelynek a nyilvános megbélyegzésen túl valódi célja hitbizományi földjeinek megszerzése volt. Ehhez nemzetellenes tevékenységet kellett valahogy bizonyítani. De Károlyi esetében szükséges volt hozzá egy törvénymódosítás is, amely lex Károlyiként híresült el. Ez tette lehetővé, hogy a vagyon ne kerülhessen fiához, örököseihez.
Az ítélet 1923-ban született meg, de a fellebbezések miatt az ügy 1928-ig húzódott. Ezalatt (majd a későbbiekben is) a hatalom, a jobboldali, kormánypárti sajtó kedvére használhatta Károlyi személyét a hazaárulás, a nemzet ellen folyó szervezkedések megtestesítőjeként. Kétségtelen, hogy a gróf az emigrációban fellépett a Horthy-rendszer ellen, nézetei pedig egyre közelebb kerültek a baloldali eszmékhez, ám politikai szerephez nem jutott.
A tevékenységét „nemzetbiztonsági” veszéllyé felnagyító nyilvános kirohanások kevésbé ismertek a pernél, így talán érdemes felidézni néhányat. A kormányközeli 8 Órai Újság 1923. január 21-én magyar politikai menekültek belgrádi gyűléséről számol be drámai hangon, leleplezve az ott felszólaló Károlyi és Jászi Oszkár szándékait. A lap szerint kettejük „szerbeknek hízelgő, ellenségeinket magasztaló és ugyanakkor a leküzdhetetlen akadályokkal viaskodó mai magyar kormányzatot gyalázó ténykedései immár teljes világításban áll előttünk.” Majd úgy folytatták: „Károlyinak az a kijelentése ugyanis, hogy Magyarországon még mindig azok az urak uralkodnak, akik a háborút előidézték és akik a Szerbia elleni hírhedt ultimátumot megszövegezték: felöleli a hazaárulás összes kritériumát. Nem egyéb ez a kijelentés, mint a legnagyobb uszítás Magyarország ellen.”
A radikálisan jobboldali magyarság a többi között egy londoni előadása nyomán teremti le a grófot. A Nemzeti Újság 1925. április 29-én Károlyi kanadai aknamunkájáról tudósít: „Károlyi Mihály tovább folytatja a hazaárulást. (…) mint elvetemült és hazája érdekeit semmibe nem vevő kalandorhoz illik, a kanadai angol újságokban is elhelyezte hazugságait Magyarország ellen (…) többek között oly kijelentéseket is tett, hogy Csonka-Magyarország egy második világháborút készít elő.”
Előkerült a moszkvai szál
Az évtized végén, Károlyi politikai súlytalanságát érezve, a hangnem gunyorossá válik, a támadások középpontjába a volt miniszterelnök megvásárolhatósága kerül. A kormánypárti Budapesti Hírlap 1927. november 1-jei számában Károlyi Mihály legújabb gonoszsága címmel egy nyilatkozatra hívja fel a figyelmet, amelyben Károlyi állást foglal a román földbirtokreform mellett, igazolva ezzel a magyar birtokok lefoglalását is. „Mi értelme ennek a »véleménynek«?
Nem árulunk el vele titkot, ha megállapítjuk, hogy ezt a Károlyi zsebe tudná megmondani. Károlyi erkölcsi tőkéje a Csonka-Magyarország ellen való piszkálódás. És ennek az »erkölcsi tőkének« a kamataiból él, szomszédaink nem éppen önzetlen gavallériájából…”
Két év múlva az újság Berlinben éri tetten a grófot, egy Moszkva által pénzelt antifasiszta kongresszuson. „Károlyi Mihály gróf tehát már annyira süllyedt, hogy egyenesen Moszkvától fizetteti magát.” Amerikába érkezését pedig már lekezelő gyűlölettel kommentálja címoldalán a Magyarság (1930. január 16.): „Ennek az emlékeinkbe és álmainkba időnkint vissza-visszakisértő fantomnak erkölcsi felbomlása szinte zavarba ejti a lelki betegségek tudományát is. (…) A történelem ismert nagy kriminalisztikai jelenségei halvány árnyképek csupán az elvetemültségnek ez áthatlan sötétsége mellett.”
Démonok és a láncos kutya
Egészen más kaliberű volt a Josip Broz Titóról kialakított ellenségkép az 1940-es évek végén; a Szovjetunió és Jugoszlávia között kialakult nagy nemzetközi konfliktusba illeszkedett. Az országa élére került legendás kommunista partizánvezér önálló geopolitikai manőverekbe kezdett a térségben, és a szocialista átalakulást sem teljesen a szovjet minta szerint képzelte el. Ez végül szakításhoz vezetett Sztálinnal, amelynek következtében a szocialista Kelet-Európa egy szovjet és egy jugoszláv zónára bomlott. Mindkét helyen több évig komoly megtorlásokat hajtottak végre egymás hívei ellen. Magyarországon ekkor került sor a Rajk László és társai elleni koncepciós perre, amelyben a végső vád, szovjet ihletésre, a Titóékkal való összejátszás lett.
A jugoszláv vezető és rendszere ellen gyakorlatilag a szovjet külpolitika ötvenes évek közepén történt irányváltásáig kíméletlen kampány folyt. Tito lényegében ugyanolyan démoni, eretnek ellenséggé vált a térségben, mint a külföldre taszított, majd meggyilkolt Trockij a sztálini Szovjetunióban.
Nehéz olyan ideológiai és politikai támadási irányt találni, amelynek Jugoszlávia ne vált volna céltáblájává. Tito egyszerre minősült az imperialisták ügynökének, „láncos kutyájának”, szakadárnak, fasisztának, népelnyomó kolonialistának. Mindezt jól érzékelteti a Szabad Nép 1950. április 15-i, Tito a legolcsóbb láncos kutya című cikke: „Aligha fér kétség hozzá, hogy a belgrádi fasiszta diktátor, az imperializmusnak ez a legelvetemültebb (…) láncos kutyája meg is fogja kapni, amit kér. Az amerikai tőkések (…) jó helyre fektették be pénzüket. Olyan zsoldost támogatnak, aki (…) minden népellenes kormánnyal, különösen az olyannal, mint a munkástömegekbe lövető olasz kormány vagy a munkásgyilkos görög monarcho-fasiszta rendszer – hajlandó kapcsolatait tovább javítani, s nyilván hajlandó lesz szovjetellenes szerződésre is.”
De talán érdekesebb két olyan írást megemlíteni a pártlapból, amely Titóék magyarellenes tevékenységével foglalkozik mind Magyarország, mind a nemzetiségi Vajdaság vonatkozásában. Egy 1951. április 26-i számban megjelent cikk, A Tito-banda bűncselekményei Jugoszlávia magyar és román nemzetiségű lakossága ellen, háború utáni megtorlásokról számol be. (Tegyük hozzá, nem minden alap nélkül.)
„A Tito-klikk 1944 végén és 1945. első felében törvényen kívül helyezte Jugoszláviában a román és a magyar nemzeti kisebbséget azzal az indoklással, hogy »minden magyar és minden román együttműködött a német megszállókkal«.” A megbízhatatlan nemzetiségiek felszámolására szóló parancs a cikk szerint így hangzott: „Ha magyar az illető, háborús bűnösnek, horthystának vagy nyilasnak, ha pedig román, akkor háborús bűnösnek, Antonescu-pártinak vagy hitlerista ügynöknek kell nyilvánítani.”
Ugyanakkor megkezdődött a két ország délszláv nemzetiségének mozgósítása is: „A jugoszláv belügyminiszter már 1945-ben kiadott különleges rendeletével az OZN (korabeli jugoszláv népvédelmi belügyi szerv – A szerző megj.) feladatává tette, hogy Magyarország és Románia határvidékein sűrű kémhálózatot építsen ki, és ezen országok jugoszláv kisebbségét a Tito-klikk »ötödik hadoszlopává« változtassa.”
Sokkal keményebb, vészjóslóbb hangot üt meg 1951. augusztus 24-én a Tito – a magyar nép ellensége című írás, amely már Magyarország elleni jugoszláv katonai fenyegetéssel is foglalkozik: „Tito-Jugoszlávia: fekély Európa testén. (…) Nekünk, magyaroknak soha, egy pillanatra sem szabad megfeledkeznünk arról, hogy e fekély széle déli határainkig terjed… Miféle célt szolgálnak az utolsó hónapok folyamán Magyarország ellen elkövetett titóista határsértések és határ menti provokációk? Előkészíteni az amerikai-titóista agressziót, megfelelő »hangulatot és légkört« teremteni az agresszióhoz: erről van szó. (…) Tito-Jugoszlávia az amerikai imperializmus előretolt balkáni rohamcsapata, amely minket közvetlenül fenyeget. (…)
A Tito-banda programmja Magyarország számára: nemzeti függetlenség helyett – gyarmatosítás, szabadság helyett – fasiszta terroruralom; az ötéves terv, a szocializmus építése, a jólét és a kultúra helyett – a nagybirtok és a nagytőke uralmának visszaállítása, a nép határtalan nyomora; a béke helyett – a tankok és léglökéses repülőgépek támadása, háború.”
Furfangos módszer
Az Orbán-kormány Soros György és állítólagos ügynökhálózata elleni propagandája valahol a két példa között helyezhető el, de nem azonos dimenzióban. Bizonyos párhuzamok ellenére egyfajta operett jellege van, ami miatt az ember hajlamos könnyedén kezelni, egyrészt, hiszen nem uszít senki törvény előtti megbélyegzésére vagy éppen megsemmisítésére, nem eredményez letartóztatásokat. Ugyanakkor éppen ez teszi veszélyes manipulációs fegyverré.
A Károlyival és Titóval szembeni fellépés minden aljassága és szörnyűsége ellenére átláthatóságra törekedett. Ezt szolgálták a perek is.
A hatalom jogi eszközökkel – akár koncepciós perrel – igyekezett bizonyítani vádjait. Ezzel szemben a sorosozás lényege az elmosódottság, a lebegtetés. Bűnözőnek, Európát és a hazai ellenzéket megvesztegető, korrupt, a nemzeti függetlenséget fenyegető figurának állít be valakit – mindenféle konkrét bizonyíték nélkül. És nem is törekszik megszerzésükre, így – szerencsére – hamisítani sem szándékozik azokat. A miniszterelnök és csapata rájött, hogy minderre semmi szükség, sőt, a hatás így még meggyőzőbb. Hiszen a vádakat már önmagában az igazolja, hogy a kis Magyarország meg merte fogalmazni őket Európával és a világ egyik urával szemben. Hol, hogyan indíthatna ellenük bizonyító eljárást? Elég, ha okos politikával védi önmagát. A hazai ügynökökre is elég célozni, fölösleges őket leleplezni. Járkáljanak csak a bélyegükkel.
A háttérről és a pontos részletekről meg gondoljon mindenki, amit akar. Akinek antiszemita ösztönei vannak, tartsa az egészet zsidó összeesküvésnek, akiben még élnek balos fogalmak, tekintse imperialista támadásnak, a kiábrándultak pedig fedezzék fel benne a cinikus politikai-gazdasági korrupciót.
Kétségtelen, hogy a kormány módszere furfangos és korszerű. De célja ugyanúgy hatalmának manipulatív legitimálása és erősítése. A társadalom megosztottságának maximális fokozásával, kirekesztő hajlamok élesztgetésével. És éppen ezért nem lehet könnyedén kezelni és unottan legyinteni rá.
