honvédség;haderő;Magyarország;NATO;

2020-11-30 07:30:00

Erőltetett menet a haderőfejlesztésben

A százmilliárdos modernizálás egyik legfőbb célja, hogy Magyarország legalább addig kitartson, amíg megérkezik a NATO-támogatás. A régióban egyre többet költenek fegyverkezésre.

Nemcsak a Magyarország, hanem az egész közép-európai régió dolgozik a saját hadserege megújításán – derült ki a Stockholm International Peace Research Institute (SIPRI) nyilvántartásából. Románia például 2019-ben, Lengyelország pedig már 2018-ban megfelelt annak a NATO-elvárásnak, amely szerint a katonai büdzsének el kell érnie a GDP 2 százalékát. Magyarországon hivatalosan 1,6 százalék (a NATO becslése szerint 1,33 százalék) ez a szint, de a kormányzati ígéretek szerint 2024-re átlépi a 2 százalékot is. A védelmi kassza növekedésének ütemét jelzi, hogy Szlovákia a 2019-es 1,1 százalékról egy év alatt felével növelte a katonai költéseit, 1,6 százalékra emelve azt.

Szenes Zoltán nyugállományú vezérezredes, volt vezérkari főnök, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem tanára is úgy látja, Magyarország nem lóg ki a térség államai közül a hadsereg modernizációjával. Szerinte a várhatóan 2028-ig kiépülő lánctalpas nehézfegyverzet miatt a Magyar Honvédség jelenleg valamivel jobb képességekkel rendelkezik, mint Ausztria, Horvátország vagy Szerbia hadereje, ugyanakkor a román, lengyel, valamint a balti államok hadsereg-modernizációja előrébb tart. Ezekben az országokban ugyanis már évekkel korábban elkezdődött az új eszközök megvásárlása. Az sem véletlen, hogy leginkább az Oroszországhoz közelebb lévő NATO-tagállamok gyorsították fel a fejlesztést: a térségi haderőreform a 2014-es krími megszállás következménye.

Az Orbán-kormány az eredetileg 2026-ig tartó Zrínyi haderőfejlesztési programot már 2030-ig tervezi, egyelőre ismeretlen büdzsével. Becslések szerint az eddig lekötött, valamint – részben – leszállított tételek értéke már megközelíti a kétezer milliárd forintot, és még messze nem látszik a haderőfejlesztés vége. Ráadásul nemcsak a „vasat” azaz az eszközt kell megvásárolni, hanem csaknem ekkora befektetést jelent a háttértámogatás kiépítése (szervizháttér logisztikája, infrastruktúrája), valamint a megfelelő kezelőszemélyzet kiképzése.

A haderőbeszerzés menetét szakmai forrásaink úgy írták le, hogy alapvetően a katonai vezetők határozzák meg, pontosan milyen paraméterű eszközökre van szükség, de az már politikai döntés, hogy az igények alapján kivel kötnek üzletet. A kabinet tehát a high-tech haditechnikával együtt külpolitikai támogatást is vásárol magának: a beszerzések segítették Magyarország német, amerikai, brazil, valamint török kapcsolatait is.

A hadsereg modernizációja egyébként az orbáni erőpolitikával párosítva aggályokat váltott ki, mert sokak szerint veszélyes, ha az autoriter vezetés fegyverkezéssel párosul. Erre erősítettek rá az olyan politikusi nyilatkozatok, miszerint a magyar lesz „Közép- Európa egyik meghatározó hadereje” vagy – ahogyan Orbán Viktor kormányfő fogalmazott – az ország NATO nélkül is meg tudja védeni magát. Utóbbi megállapítás egyébként biztosan nem igaz, de ez nem is cél: a NATO alapját jelentő Washingtoni szerződés szerint ugyanis külső támadás esetén az az elvárás, hogy a NATO-segítség megérkezéséig az országnak fel kell tudnia tartóztatni a támadót.

Szenes Zoltán lapunknak azt mondta, a NATO-nak a globális terrorizmus elleni háború időszakában leginkább expedíciós elvárásai voltak, így Magyarország is azt vállalata, hogy könnyű fegyverzetű dandár felszerelést vásárol. Az akkori évek fő vezérelve az volt, hogy a nagyhatalmak közötti reguláris háborúk kora lejárt, a kisebb, helyi konfliktusok „kezelésében” pedig a lánctalpas haderő helyett sokkal inkább a mozgékonyabb gumikerekes járműveké lesz a jövő.

Ezen változtatott jelentősen az orosz birodalmi ambíciók újraébredése. Ráadásul – mint szakmai forrásaink emlékeztettek – a krími fronton arra eszmélt a NATO, hogy az orosz hadsereg már nem az az orosz hadsereg, mint ami volt, a putyini haderőnek jól felszerelt harci alakulatai lettek.

Az orosz nyomulás nyomán egyre inkább előtérbe került az új elrettentési és védelmi doktrína, amely szerint a tagállamoknak képesnek kell lenniük önálló védekezésre is, ehhez pedig közép-és nehézfegyverzetre van szükség. Ennek megfelelően változott az ország vállalása is: 2028-ra egy nehézpáncélos dandárt kell kiállítani az országnak harckocsikkal, önjáró nehézlövegekkel, lánctalpas gyalogsági harcjárművekkel.

A nehézpáncélos erő fejlesztése melletti másik érv az volt, hogy ugyan jelenleg még középtávra sincs háborús forgatókönyv a térségre – NATO szövetséges, valamint részben uniós államok veszik körül Magyarországot –, ám az eltelt évek nagypolitikai hajtűkanyarjai azt sugallták: megjósolhatatlan, hogy mi lesz 10-20 év múlva. Márpedig egy modern, azonnal bevethető, harckocsikkal rendelkező haderő kialakítása nem megy egyik napról a másikra, így a legyártás és a kezelőszemélyzet kiképzése is évek kérdése. Az is legalább négy-öt év mire a hadsereg kellőképpen kitapasztalja az új eszközöket, és azok „becsiszolódnak” a magyar hadigépezetbe.

Időhúzásra elég lehet a fejlesztés

A magyar nehézpáncélos arzenál zömét a Varsói Szerződés időszakából megörökölt, a mai, modern harci környezetben teljesen elavultnak számító szovjet eszközök adták: T-72-es tankok és BTR-80 és 80A páncélozott szállító- és harcjárművek.

A T72-es tank harcértéke mára gyakorlatilag lenullázódott, az iraki és szíriai háborúk ugyanis bebizonyították, hogy nyílt terepen védtelen a páncéltörőkkel szemben, ráadásul a városi harcászatban is gyenge a bevethetősége. Az eszközök javítása, felújítása (például a becsapódó lövedék hatására kifelé robbanó, úgynevezett reaktív páncélzattal való felszerelése) az orosz fegyverembargó miatt nehézkes lett volna.

A magyar haderőben eddig rendszeresített páncélozott csapatszállító BTR-80-asok (eredetileg orosz belügyi egységeknek kifejlesztett) páncélzata sem véd a modern páncéltörőkkel szemben, továbbá terepjáró-képességük alacsony, hajlamosak beragadni a sárba.

Mobil önjáró lövegei pedig lényegében nem voltak a magyar haderőnek, jelenleg csak vontatott D-20-as ágyútarackok állnak hadrendben. Az ukrán háború ugyanakkor megmutatta, hogy a vontatott lövegek használata ma már életveszélyes: a telepítéshez szükséges negyedóra ugyanis bőven elegendő volt ahhoz, hogy még az első lövés előtt megsemmisítsék az ukrán lövegeket.

Az eddig megrendelt és részben leszállított eszközök pontosan arra alkalmasak, amire a szakmai megnyilvánulások utaltak: ideig-óráig fel tudnak tartóztatni egy külső támadást, valamint a hadrendben tartásuk elbizonytalaníthatja a támadó felet.