Az ember az első!

A világ nagyobb része megnyugvással vette tudomásul, hogy Donald Trump bukásával talán enyhül a jobboldali identitáspolitika uralma, s a vezető liberális demokrácia visszatér… Hová is? Régi önmagához már csak a pandémia miatt sem térhet vissza. És bár akadnak sokan, akik Trumpot nem populista identitáspolitikusnak, hanem szimpla demagóg bohócnak tartják, de a „trumpizmus” nem bukott meg.

Rá is hagyhatnánk az egészet Amerikára, ha nem születnének máris Amerikán túlmutató tanácsok, milyen politikát kellene követnie a demokrata pártnak. Különös aktualitást kapott Thomas Frank liberális baloldali publicista nyári könyve, amely a demokraták populista fordulatát sürgette. A recenzensek többsége egyetért: a demokratáknak identitáspolitika helyett plebejus jóléti politikát kellene folytatniuk. Frank bízik benne, hogy a párt visszatalál régi jóléti programjához, visszahódítva a jobboldaltól a kétkezi munkásokat – vagyis populista fordulatot vesz, amint Bernie Sanders és Elizabeth Warren szorgalmazza.

Durvább a helyzet Európában és Magyarországon, ahol az egyik vezető magyar baloldali politikus szerint „az egyaránt antikommunista konzervatívok és liberálisok hideg polgárháborúja helyettesíti a szellemi életet”. Ha a baloldal útkeresését ilyen egyszerűen el lehetne intézni! De gyanúnk szerint – a jobboldali tekintélyelvű hatalom időtlennek tűnő kormányzásának árnyékában – a baloldalban felébredt a korántsem oktalan revánsvágy, és ha egyszer megint a kormányrúdhoz kerül, nem tesz majd mást, mint felrajzolja a jobboldali populista hatalom baloldali tükörképét.

Lehet, persze, ilyen veszély nem fenyeget, a baloldal mindössze még annyit sem talált meg a társadalomnak politikai ajánlatként felkínált jövőből, hogy saját identitáspolitikájáról érvényeset mondjon. Nyomokban beszél nemzetről, de szót sem hallani arról, hogyan akarna túllépni a jobboldal nacionalizmusán, amely a jobboldali identitáspolitika alapja. Vagy hogy felismerné: az identitásban nem az a fontos, hogy az emberek bizonyos dolgokat egyformán gondolnak magukról vagy mások róluk, hanem hogy a társadalmi struktúrákban ugyanazt a helyet foglalják el. A társadalmi, hatalmi struktúrák a lényegesek.

„A populizmust vissza kell szerezni az elitektől” – írják Washingtonban, és azt idézik, hogy a populizmus még a XX. században is jól megfért a liberális baloldali törekvésekkel. Rooseveltre hivatkoznak, aki nemcsak a jóléti államot erősítette meg a kapitalista Amerikában korábban elképzelhetetlen módon, hanem egyúttal szembeszállt a gazdasági elittel és a szakértőkráciával.

Elégnek gondolnánk, ha a jobboldali identitáspoltika helyett a baloldal újra felfedezné a hazafiságot, és populizmus helyett a pragmatikus politikát választaná, hogy nekilásson a struktúrák átalakításának, egyensúlyt keresve az egyéni és közösségi autonómia között. Hogy mondjuk Az ember az első! jelszó jegyében a polgár egyszerre élhesse meg egyéni és közösségi szabadságát, autonómiáját mint identitásának alapját, és a közösséghez tartozás szabadságának társadalmi örömét.