Előfizetés

Fedőneve: Gyed Maróz

Bihari Tamás
Publikálás dátuma
2020.12.06. 16:19

Fotó: Urbán Tamás / Fortepan - Adományozó
Végül is mindegy, mi a Mikulás igazi neve. A lényeg, amit kétezer éve üzen: az önzetlen szeretet és ajándékozás öröme. Csak mintha éppen ebből lenne egyre kevesebb!
Hull a pelyhes fehér hó, Jöjj el kedves Télapó – énekelte az egész nagycsoport. Én csekély lelkesedéssel fújtam a dalt. Voltak aggályaim Télapóval kapcsolatban. Például nem értettem, hogyan jöhetett rénszarvas szánkón a levegőben, amikor a szarvasok közismerten nem tudnak repülni. Arról nem is szólva, hogy például mire megy a Télapó a szánkójával az Egyenlítőnél. Különben is, hogy fér el annyi ajándék a szánkón, hogy minden gyereknek jusson? A Télapóval más gondok is voltak. Például az, hogy az óvodában a Mikulást Télapónak kellett hívni. Ezt 5-6 évesen nem értettem. Akkor még fogalmam sem volt arról, hogy a kettős nevelés egyik áldozata: Mikulás-Télapó. Jóval később tudtam meg az iskolában oroszórán, hogy a Télapó vélhetően az oroszokkal jött be hazánkba Gyed Maróz fedőnéven. Persze nem ez volt a hivatalos magyarázat. Az ugyanis nem volt, csak valamelyik olvasmányból derült ki, hogy a Télapót valójában Gyed Marózként anyakönyvezték. Gyuri bátyámmal kissrác korunkban nem foglalkoztunk ideológiai, kettős nevelési kérdésekkel. Kénytelen kelletlen kipucoltuk a cipőnket, ami egyikünknek sem volt kedvenc elfoglaltsága, de azért némi izgalommal kiraktuk azokat az előszobába. December 6-án reggel azután rohantunk a cipőkhöz. Többnyire ott piroslott a celofán zacskó, némi szülői intelemnek szánt kicsiny virgácscsokorral, de annál több csokival, szaloncukorral, francia drazséval, esetleg Duna kaviccsal. Az ’50-es évek végéről, ’60 as évek elejéről narancsra vagy egyéb déli gyümölcsre nem emlékszem. Egy kis dió, mogyoró, alma akadt azért a pakkban. Gyuri bátyámmal a Mikulásban és mellesleg a Jézuskában sem hittünk, de azért emlékeim szerint mindig versenyt futottunk az előszobába. Amúgy Télapót egyik nevén sem kedveltem túlzottan. Bár Bástya elvtárssal vallom, hogy az egyetlen hibám a szerénység, de a másik az volt, hogy nem szerettem, ha a láthatóan vattaszakállú, vörös gúnyába öltözött pásztorbotos – nono, azért ez már árulkodó jel lehetett volna a klerikális eredetre –, nagydarab alak megkérdezte, hogy jól viselkedtem-e abban az évben. Én pedig sok mindennel vádolható voltam, de azzal, hogy szófogadó, jó kisgyermek lettem volna, semmiképpen sem. Erre Télapó konkrét eseteket sorolt, amiket csak az óvó nénitől tudhatott, hogy milyen csínyeket követtem el. És akkor izgulhattam, hogy a sztenderd csoki, drazsé, cukor pakk helyett csak virgácsot kapok. Az sem vigasztalt, hogy „kályhaarannyal" volt lefújva a vesszőnyaláb. Kényszeredetten meg kellett ígérnem, hogy de bezzeg jövőre mintagyerek leszek, miközben szerintem mindannyian tudtuk, hogy ez legföljebb akkor válik valóra, amikor piros hó esik. És akkor mégiscsak a kezembe nyomta azt a Miku… izé, Télapó csomagot.
A gyerekeink is várták, hogy eljöjjön ez a Mikulás ünnep és ők is izgatottan szaladtak a cipőjükhöz, amiben már megjelent a narancs is. Nekik sem sikerült különösebben jó viszonyt kialakítani a Mikulással. Kínos élmény maradt, amikor egy szerkesztőségi ünnepségen ki kellett menniük a Mikulás elé, akit Ervin kolléga alakított nagy átéléssel. Szorongtak a tömegtől, a fura szakállas idegentől, gyorsan átvették az ajándékot és spuriztak vissza a helyükre. Nem is kísérleteztem többé a kollektív Mikulással. Évtizedekkel később, a 90-es évek derekán döbbentem rá, hogy Mikulás-Télapó-Gyed Maróz valóban létezik, csakhogy Joulupukkinak hívják és az észak- finnországi Lappföld fővárosában, Rovaniemiben viszi a boltot. Szó szerint és nem is rosszul. Ugyanis az angolul is kiválóan beszélő, röviden Pukki úrhoz egy ajándékbolton keresztül lehetett bejutni, ahol mikulásos bögrét, pólót, kulcstartót, süveget, de még rénszarvasbőr ágyelőt is kínáltak. Ez utóbbiról nem tudom, hogy ma is szerepel-e még a kínálatban. Emellett közös fotót is lehetett készíteni a soknevű úriemberrel. Egyébként a helyszínen már a rénszarvas szán is meglehetősen valóságos sztorinak tűnt, mert néhány helybéli azzal száguldozott a város útjain is. Én is kipróbáltam, de nem kerültem be Joulupukki hajtó csapatába. A helyszínen lehetett vásárolni Santa Claus Village bélyegzős levelezőlapot. A gyerekek hitetlenkedve és boldogan nyüzsögtek Joulupukki körül és sorban álltak a közös fénykép elkészítéséhez. A Mikulás pedig az egész műszak ideje alatt kedvesen mosolygott és amíg megfigyelhettem, egyáltalán nem tűnt erőltetettnek ez a mosoly. Már akkor is azon morfondíroztam, én vajon meddig bírnám idegekkel azt a hangzavart. Rájöttem, hogy ez a műfaj nem nekem való. Azóta sem vállaltam Mikulás szerepet. Igaz, ez annál is könnyebb volt, mert ilyenre soha nem is kért föl senki. Nem tudom, hogy a mai gyerekek között akad-e még, aki hisz a Mikulásban, de valószínűleg ugyanolyan izgatottan rohannak a szépen kipucolt cipőkhöz, mint mi annak idején.
És végül is mindegy, mi a Mikulás igazi neve. A lényeg, amit kétezer éve üzen: az önzetlen szeretet és ajándékozás öröme. Csak mintha éppen ebből lenne egyre kevesebb!

Bóta Gábor: Rémálom

Bóta Gábor
Publikálás dátuma
2020.12.06. 15:31
Meyerhold és az ellene forduló anyja (Mucsi Zoltán, Fodor Tamás)
Fotó: Mészáros Csaba
Fodor Tamás elképesztően érzi a darab stílusát, amely az 1930-as évek Szovjetuniójában játszódik.
A III. Richárd betiltva előadásában a rémálom a valóságból táplálkozik és a valóság maga is rémálom. A Franciaországban élő, francia nyelven író, de az egykori romániai diktatúrában harminc évet lehúzó Matei Visniec zsigerekbe menően tudja, milyen a félelem légköre. Milyen az, amikor a falnak is füle van, akár még családon belül is. Annyi minden miatt kell rettegni, hogy a parázás már mániává válik. Ezért némiképp groteszkbe fordul, nevetséges lesz. A tragikus keveredik a komikussal, a szörnyű a röhejesen pitiánerrel. Annyi a képtelenség, hogy ez válik természetessé, de azért megszokni sohasem lehet. Kifigurázni, megmutatni a fonákját, éles szemmel leleplezni a hazugságait, pellengérre állítani, miközben azért megmarad a lidércnyomás, viszont lehet, a VÁDLI és Szkéné Színház közös produkciójában, Szikszai Rémusz remek rendezésében. Fodor Tamás elképesztően érzi a darab stílusát, amely az 1930-as évek Szovjetuniójában játszódik. A már híres Vszevolod Emiljevics Meyerhold a III. Richárdot rendezi. De állandóan belepofáznak fölülről. Még maga Sztálin is megjelenik, őt és még több mindenkit formáz meg Fodor, és lerí róla, hogy ezt halálosan élvezi. Kezdetben csaknem mézesmázos. Úgy tesz, mintha esze ágában sem lenne beleszólni semmibe. Sőt, ő a méltán neves rendező nagy tisztelője. Szinte csak érdeklődőként beóvakodott a próbára, a világért sem akar zavarni. De azért ridegen fölényes a mosolya, hamisan behízelgő modora álarcnak tűnik. Könnyed diskurálásába kemény hangsúlyok, parancsoló, fenyegető gesztusok vegyülnek. A kétszínűség megtestesülése. Azt se lehet neki elhinni, amit kérdez. Bratyizós leereszkedése félelmetes. Fodor tud lidércesen dermesztő lenni, de azért kaján játékossággal, vaskos eszközöket is bátran használva karikatúrát is rajzol. Nyelvet öltöget a lidércnyomásra. Pajkos, vagány rosszcsontként kifigurázza. Mucsi Zoltán Meyerholdként szeretné, ha dolgozni hagynák. Szabadságra vágyó értelmiségi. Izgatja a darab, elmélyülten, kísérletezve akar próbálni. Hadakozik, érvel, igyekszik elfogadható kompromisszumot kötni, de azért az csak megakad a torkán, hogy az elaljasodott gyilkos, hatalommániás III. Richárdból netán pozitív hőst kellene formálni. Letargiába esik. Nem hinném, hogy Mucsinál jobban magyar színpadokon búskomoran, melankolikus elveszettséggel lógatni a fejét bárki is képes lenne. Megmutatja a lesajnált értelmiségit, aki nem tud igazán kiállni magáért, másokért sem nagyon, mégis lételeme a szabadság. Civil emberként bizonyos megalkuvásokra, meghunyászkodásokra hajlandó, de művészként, csak és kizárólagosan igazat mond. Akkor is, ha majd, mint esetében, ezért főbe lövés jár. Nagypál Gábor az a színész, aki III. Richárd szerepével küzd. Ő inkább berezelős fajta. Szívesebben játszana szép szerelmes hőst, politikai felhangoktól mentesen. De azért becsvágyó, vonzza is a hatalmas feladat. Benne Meyerhold irányában van megfelelési kényszer. Érzékelhető a főnök-beosztotti viszony, ugyanakkor az is, hogy régi alkotótársak, olyan szenvedélyesen perlekednek egymással, mint két szerelmes. Ilyenkor felszabadulnak, ez a lételemük, próba közben mernek őszinték lenni. Mulatságos, amikor a szerepkonvekcióknak megfelelően a színész minél nagyobb púpot akar a hátára rakatni. A rendező pedig egyre kisebbet. Próbálgatják a különböző méretű műpúpokat. Eljutnak a csaknem észrevehetetlenül kicsiig. Majd Meyerhold kiböki, hogy úgy, ahogy van, teljesen fölösleges bármilyen púp. A színész kiguvadt szemekkel, döbbenten néz. Kiakad, értetlenkedik. Úgy gondolja, hogy ehhez a szerephez ez elengedhetetlen, púp nélkül egy tapodtat sem. Aztán, ahogyan az általában lenni szokott, győz az erősebb kutya. Merthogy azért van akik fölött Meyerhold is hatalmat gyakorol. Például a súgó és egyben színházi mindenes feltétlenül ilyen kiszolgáltatott pára. Bánfalvi Eszter alakítja, ő adogatja például készségesen a különböző méretű púpokat, megcsinál bármilyen kulimunkát. Amúgy színésznő, csak egy balesete miatt nem mehetett bizonyos ideig színpadra. Már mehetne, de nemigen akarják visszahelyezni eredeti funkciójába, ezért joggal érzi magát elnyomottnak. Nem véletlen, hogy Bánfalvi Meyerhold felesége, Tánya is. Otthon, bár nagy pocakúan várandós, szintén ő a kiszolgálószemélyzet, hiszen ura csak az alkotásra tud figyelni. Bánfalvi eljátssza a férfiakat kiszolgáló nők kiszolgáltatottságát, odaadását, aggódó féltését. Igyekszik óvni férjét a megpróbáltatásoktól, a családra való hivatkozással szeretné lebeszélni a konfrontálódásokról, arról, hogy bármilyen formában is, húzogassa az oroszlán bajszát. De persze mindhiába. Az igazi művész kénytelen a maga útján járni, akkor is, ha nem sikerül bejárnia azt. Ezért Meyerhold is makacs. Nem alkalmas arra, hogy másmilyen legyen. Hosszú távon lehetetlenség behódolásra késztetni, inkább nekimegy a falnak. Nem megvehető, nem válik belőle készséges mameluk. A produkció bemutatja azt a folyamatot, hogy Sztálin diktatúrája kezdetben kesztyűs kézzel bánva vele hogyan akarja beolvasztani, az érdekeinek szolgálatába állítani, majd hogy lesz mind fenyegetőbb, durvább, s jut el a kínzásokig, tömlöcbe vetéséig, végül mint ádáz ellenséget kivonva őt a forgalomból, a megöléséig. Kaszás Gergő joviálisnak látszani akaró, korlátoltan vonalas börtönőrként elénk tárja korunk emberét, a fejbólintó Jánost. Akinek legfontosabb tulajdonsága a lojalitása. Ha majd nem lesz szükség rá, őt is eltakarítják az útból, vagy készséggel szolgál bármilyen más feljebbvalót. A fenntartások nélküli lojalitás elképesztő szituációkhoz, szörnyűségekhez vezethet. Fodor adja Meyerhold apját, anyját egyaránt – az este kicsit az ő bravúros show-ja –, és bizony ez olyan korszak, amikor a szülő nem átallja feljelenteni a fiát. Szikszainak nem lehet túl kedvező véleménye arról, hogy milyen irányba mennek a dolgok. Az előadás végére kesernyés, pazarul kivitelezett bohóctréfát iktat be. Meyerhold felesége túlhordva a gyermekét, keservesen hosszan szül. Végül csak megszületik az óriásbébi és a pólyából hirtelen kidugja a fejét Fodor, akiről asszociálhatunk Sztálinra, a feljelentő apára, de egy nemtelen bizottság elnökére is, akit szintén megformált. Ilyen az új nemzedék. Előttünk a szép, új világ!

Hegyi Iván: Huszonhét, huszonnyolc

Hegyi Iván
Publikálás dátuma
2020.12.06. 14:54
A Canned Heat Woodstockban
Fotó: Wadleigh Maurice / AFP - Collection Christophel
A Canned Heat imádta volna Szilágyi György klasszikus monológját: „Hanyas vagy? Huszonnyolcas? Mi félszavakból megértjük egymást.” Mert a zenekar elnevezése Tommy Johnson 1928-as Canned Heat Blues című száma nyomán született, és ugyanabból az esztendőből származó dal volt a texasi Henry Thomas Going up the Countryja, amelyet a Canned Heat átütő sikerrel dolgozott fel negyven évvel később.
Szilágyi szövegét 1976-ban mondta mikrofonba először Kálmán György. Addigra a „vak bagolynak” becézett Alan Wilson már régen nem élt. Huszonhét éves korában halt meg, mint Jimi Hendrix, Brian Jones, Janis Joplin, Jim Morrison. (Egyszer valakinek meg kellene írni a Mennyi voltál? Huszonhét! című művet is.) A zenekar-alapító Wilson a blues tudósa volt, igyekezett feltárni és minél alaposabban megismerni-megismertetni a műfaj múltját. Ezért lett bagoly. Meg azért, mert botanikai könyveket is előszeretettel olvasott, és azzal a lakókocsival járta az erdőket, amelyet a Canned Heat másik fazonjától, Bob Hite-tól kapott. Vaknak pedig azért hívták, mert nagyon gyengén látott. A fáma szerint megesett, hogy egy lagzin, amelyen vendéglátó zenét nyomott, a szünetben rátette a gitárját az esküvői tortára. Nem volt emeletes az öröm... Hite-ot „Medvének” nevezték, de ő sem élt sokat. Harmincnyolc volt, amikor a hollywoodi Palomino Club öltözőjében összeesett, egyáltalán nem függetlenül a drogtól. A „Medve” az „Üvöltő Farkasért”, Howlin' Wolfért rajongott, és rendre a legendás bluesénekes, -gitáros számait hallgatta, amikor művészi pályája felívelése előtt egy lemezboltban dolgozott. Wilson holttestét Hite kertjében találták meg hálózsákban. Hogy miért halt meg, azt sosem sikerült minden kétséget kizáróan megállapítani. Az együttes többi tagjával ellentétben Wilson nem sok sikert aratott a nőknél, ezért hajlamos volt a depresszióra, de senki nem tudja, öngyilkos lett-e vagy véletlen túladagolás okozta végzetét. Azon a napon, amelyen a tetemét felfedezték, a Canned Heat európai turnéra indult volna... Az 1944 karácsonyán született Henry Vestine már-már matuzsálemi kort ért meg fiatalon az égi színpadokra szegődő társaihoz képest: ötvenkettő volt, amikor elhunyt. A basszgitáros Larry Taylor azt mondta barátjáról: „A drogok meg a sikerek kiütötték. Gyakran félálomban szédelgett a színpadon, és egészen más hangnemben játszott, mint a többiek.” Ehhez képest a Canned Heat – Hendrixszel, Joplinnal, a Who-val együtt – lenyűgözte a publikumot 1967-ben, a monterey-i popfesztiválon, majd 1969-ben, Woodstockban (mely grandiózus ifjúsági találkozó valójában Bethelben volt). Adolfo de la Parra, a dobos így emlékezett: „Nagyon fáradt voltam, nem akartam Woodstockba menni, azt hittem, az is csak olyan koncert, mint a többi. Ráadásul Henry Vestine éppen kilépett a zenekarból, mert összeveszett Larry Taylorral, és új gitárosunkkal, Harvey Mandellel még alig próbáltunk. Hazamentem. Skip Taylor, a menedzserünk valahogyan bejött a lakásomba, amelyet kulcsra zártam, és hiába dörömbölt, nem nyitottam ajtót. Végül betuszkolt egy helikopterbe, s abból egyszer csak azt láttam, hogy félmillió ember van alattunk.” Hatvannyolcban egy tizenöt évvel korábbi Floyd Jones-dallal, az On the Road Againnel dobott nagyot a Canned Heat, majd hetvenben Wilbert Harrison 1962-es nótájával, a Let's Work Togetherrel (eredetileg Let's Stick Together) került a brit lista második helyére. Az észak-karolinai Harrison annak idején egyszemélyes zenekarként vette fel a számot: ő énekelt, továbbá szájharmonikán, gitáron és ütőhangszereken is játszott. Nem tudni, Brian Ferry Harrison vagy a Canned Heat előtt tisztelgett, amikor albumának címadó, egyúttal első számának választotta a Let's Stick Togethert. Az viszont biztos, hogy a nagylemez ötödik dala, a 2HB Humphrey Bogartnak szólt. A korong 1976-ban jelent meg; akkor, amikor Vestine örökre eltávozott, s amikor Kálmán a Hanyas vagy?-ot mondta. Lám, a zsenik akár idelenn, akár odafenn, valahol valamiképpen összetalálkoznak.