Előfizetés

Az örökjáradék-kötvény a megoldás

A múltban sokat írtam arról, hogy az Európai Uniónak javaslom: bocsásson ki örökjáradék-kötvényeket. De ma azt gondolom, hogy ezt az egyes tagállamoknak kéne megtenniük. Jelenleg lehetetlen, hogy az EU örökjáradék-kötvényeket bocsásson ki, mivel a tagállamok túlságosan megosztottak. Lengyelország és Magyarország megvétózta a következő uniós költségvetést és a Covid-19 helyreállítási alapot, az úgynevezett "takarékos ötös" (Ausztria, Dánia, Németország, Hollandia és Svédország) pedig jobban érdekelt a pénzek megtakarításában, mint a közjóhoz való hozzájárulásban. A befektetők csak olyan alanyoktól vásárolnak örökjáradék-kötvényeket, amelyek véleményük szerint a belátható jövőben is fenn fognak még állni. Ez igaz volt Nagy-Britanniára a XVIII. században (amikor konszolidált kötvényeket adott ki), a XIX. században pedig az Egyesült Államokra is (amikor az egyes államok adósságát konszolidálták). Sajnos ez ma nem igaz az EU-ra. Az EU nagyon nehéz helyzetbe került. Jelenleg is tart a Covid-19 második hulláma, amely azzal fenyeget, hogy még az elsőnél is pusztítóbb lesz. A tagállamok pénzügyi forrásaik nagy részét már felhasználták az első hullám elleni harcban. Az egészségügyi ellátás biztosításához és a gazdaság újraélesztéséhez sokkal többre lesz szükség, mint az új költségvetési és helyreállítási, az úgynevezett Next Generation EU tervben szereplő 1,8 billió euróra (2,2 billió dollár). Ezen források rendelkezésre bocsátását késleltette Magyarország és Lengyelország vétója. Orbán Viktor magyar miniszterelnök amiatt aggódik, hogy az EU új jogállamisági rendelkezése gyakorlati korlátokat szabna személyes és politikai korrupciójának. Annyira aggódik, hogy kötelező érvényű együttműködési megállapodást kötött Lengyelországgal, és magával rántotta a másik országot is. Kiderült, hogy létezik egy egyszerű mód a vétó megkerülésére: az úgynevezett megerősített együttműködési eljárás. Ezt a lisszaboni szerződés vezette be azzal a kifejezett céllal, hogy jogalapot teremtsen az euróövezet további integrációjához, de még soha nem alkalmazták erre a célra. Nagy érdeme, hogy fiskális célkitűzések esetén is alkalmazható. A tagállamok egy alcsoportja meghatározhatja a költségvetést, és megállapodhat a finanszírozás módjáról – mondjuk egy közös kötvény útján. Ezen a ponton az örökjáradék-kötvények rendkívül hasznosnak bizonyulhatnak. Ezeket olyan tagállamok bocsátanák ki, amelyek fennmaradásában a hosszútávú befektetők, például az életbiztosító társaságok is hisznek. Az örökjáradék-kötvények nagy előnyt jelentenének, mivel a tőkét soha nem kell visszafizetni; csak az éves kamatot. A jövőbeli kamatfizetések diszkontált jelenértéke idővel csökken – megközelíti, de soha nem éri el a nullát. Bizonyos mennyiségű pénzügyi forrás – mondjuk a jelenleg tervezett 1,8 billió euró – sokkal hasznosabb lenne, ha a hagyományos kötvények helyett örökjáradék-kötvények kibocsátására használnák fel. Ez nagyrészben megoldaná Európa pénzügyi problémáit. Ha egy ország örökjáradék-kötvényeket bocsátana ki, az azzal a további előnnyel járna, hogy más európai országok követendő példaként tekinthetnének rá. A takarékos ötös különösen vonzónak kéne találja az örökjáradék-kötvények gondolatát, elvégre ők pénzt szeretnének megtakarítani. Európában nagy a kielégítetlen kereslet a biztosítótársaságok és egyéb hosszú lejáratú befektetők részéről a hosszú lejáratú kötvények terén. Eleinte prémiumot követelhetnek az örökjáradék-kötvényekért, mivel még nem ismerik ezt az eszközt. De a prémium valószínűleg megszűnne, miután jobban megismerték. Olaszország nem tartozik azon szerencsés országok közé, amelyek saját nevükben örökjáradék-kötvényeket bocsáthatnának ki, mégis nagyobb szüksége van azok előnyeire, mint másoknak. Olaszország az EU harmadik legnagyobb gazdasága – mi lenne az EU-val nélküle? Csodálatos szolidaritási gesztus lenne, ha azok az országok, amelyek az örökjáradék-kötvényeket a saját nevükben bocsátják ki, garantálnák az Olaszország általi kibocsátását is. Ez megerősítené az EU-t, és így közvetett előnyökkel járna számukra. Végül pedig az EU elég erős lehet ahhoz, hogy a saját nevében is kibocsáthasson örökjáradék-kötvényeket. Ez az az cél, amelyre érdemes törekedni.  

Az első kő

Nagy kínban lehetnek a fideszesek, hogy már a keresztényi megbocsátásra apellálva kérik a kárörvendőket, nézzék el Szájer József ügyét. Különféle kommentfalakon a kormánypárti hívek gyakran ezt az „érvet” veszik elő. A volt KDNP-s EP-képviselő, Surján László arról értekezett, mindenki tegye fel magának a kérdést, tudná-e dobni az első követ. Nos, a magam részéről hajlok a nemre, azonban nem ártana, ha a kormányoldal kivételesen összeszedné magát, és tenne pár szimbolikus lépést. Kezdhetnék a gránitszilárdságú, csak kilencedszer módosítandó Alaptörvény alapos átfazonírozásával. A legjobb lenne persze, ha az egészet kidobnák a kukába, és akkor tiszta lappal indulnánk. Amennyiben hatályban marad, abban az esetben aligha lehet komolyan venni egy olyan fennkölt szöveget, amelyről akár azt is feltételezhetjük, hogy drogos szexorgiák diszkrét félhomályában született. Az sem ártana, ha visszavonnák az összes erre épülő jogfosztást. Például amelyik épp a melegeket szeretné másod- vagy éppen sokadrangú létbe taszítani. Igazán nemes gesztus volna annak a pártnak a részéről, amelynek alapító tagját huszonöt meztelen férfi társaságában találta a kijárási tilalom idején a belga rendőrség. Végezetül célszerű lenne a „libernyák” szó mellőzése is, tekintve, hogy nehezen lehet elképzelni ennél liberálisabb mulatságot.  Amennyiben nem történik érdemi változtatás, akkor a keresztényi megbocsátásra való hivatkozás csak egy marketingduma, annak jele, hogy hülyének néznek bennünket. Érdekes módon ez az attitűd valahogy nem jött elő, amikor a kispesti szocialisták vélt vagy valós drogügyleteivel foglalkozott a kormánysajtó. Ugyancsak nem hallani a megbocsátásról, amikor a gyanú szerint egy ellenzéki képviselő üzemeltetett bitcoinbányát közpénzen az erzsébetvárosi polgármesteri hivatalban. Pedig a surjáni elvek alapján pontosan ugyanazt az irgalmat kéne ott is tanúsítaniuk, amit most Szájer József esetében követelnek. Belátni hibáinkat és jó útra térni sosem késő. És így még kierőszakolni sem kellene a megbocsátást.    
Kezdésnek nem lenne rossz a gránitszilárdságú, csak kilencszer módosított Alaptörvény alapos átfazonírozása

Elégett szavak

Apám tanított meg tüzet rakni, azt mondta, ez gyerekjáték, így aztán egy gyerek is könnyen elsajátíthatja a fortélyait. A lényeg a piramis, a gúla vagy a téglatest alakú rakás, s hogy alulról felfelé kell építkezni, sose fordítva. Utólag visszagondolva stílusos lett volna, ha a Fáklya újság amúgy nagyjából érintetlen lapjait használjuk gyutacsnak, s ezzel most mindjárt két dologról is lerántottam a leplet: egyrészt, hogy járt hozzánk egy ilyen újság, másrészt hogy nemigen olvasta végig senki. Akkor persze még nem figyeltem fel erre, de mostanra nagyjából azt is sejtem, hogy hozzánk érkező testes laphalmok egyes elemeit kötelező volt akkoriban megrendelni, míg más példányok valóban azért kerültek a postaládánkba, mert jó volt olvasni azokat. Milyen messzinek tűnik az idő, amikor egy átlagos falusi családba akár tíz különböző kiadvány is érkezett egy hónapban, a Fürge Ujjaktól a Nimród vadászújságig, a Nők lapjától a Burdáig, s napilap is vagy kettő, miközben a nagypapa a református újságot lapozgatta szombatonként, a Kincses Kalendáriumot meg egész évben olvasta, akár egy jó könyvet. Benyújtani azonban csak napilappal lehetett, a többi újság fényes lapjai nem kapták el a gyufa lángját, csak kékesen világított a papírlap széle, s porladt mindjárt hamuvá anélkül, hogy belenyaldosott volna a vékonyra hasított gyújtósba. A kályha belső terének két oldalába mindig egy-egy termetesebb hasábot kellett tenni, s az általuk formált üregbe került aztán a megsodort, picit megcsavart, de sosem gombóccá formált újságpapír: utóbbira nem lehetett olyan ügyesen ráhelyezni előbb vízszintesen, aztán arra merőlegesen a vékony kis fákat, kiszáradt gallyakat, háncsdarabokat, s könnyebben borították a gúlát vagy a piramist is, ha kitekeredtek. Ha jól építettük fel a „várat”, ez az alap megtartotta a tetejére kerülő gyerekkarnyi méretű hasábokat, sőt az azokra rátett nagyobb és vastagabb hasítékokat is. Sokszor volt, hogy ott maradtam ülve, hosszú percekig a cserépkályha előtt a rám bízott tűzrakási feladattal. A hamut kiszedtem, a két oldalsó hasábot is betettem, de az újságlapok valahogy mindig visszatartották magukat a kezemben. Hol egy mesenovella kitépett bekezdése, hol egy megfejtett keresztrejtvény egymásba fűzött szószedetei, hol egy különös, idegen hangzású név akasztotta bele küllőjét a máskülönben egyszerű mozdulatsorba. S ha mégis bekerült végül a papír a neki szánt helyre, s felette már ott sorakoztak a gyújtósok, vékonyabb és vastagabb hasábok, és már csak a gyufát kellett volna végighúzni a dobozon, hogy lángra kapjon az egész, még mindig tétováztam. Mert volt, hogy egy-egy szó már csak akkor mutatta meg magát, amikor narancssárgán fellobbant a tűz, s mint egy rejtjeles üzenet, másodperceken belül pernyévé lett anélkül, hogy jelentése eljutott volna hozzám. Hogy ezt elkerüljem, annak csak egy módja volt: „kiolvasni” a lapokat az első betűtől az utolsóig, nehogy odavesszenek, mielőtt célba értek volna. Vállalva a korholást a hideg szobáért, s a hosszúra nyúlt, látszólag elvesztegetett időért.