Előfizetés

Erőszak a négy fal között

Kuslits Szonja
Publikálás dátuma
2020.12.05. 16:00

Fotó: Shutterstock
Magyarországon is százezreket érint a családon belüli erőszak, de a látencia miatt ez a szám akár millió feletti is lehet. Egy áruházlánc kampányba kezdett, hogy felhívja a figyelmet a sokszor láthatatlan problémára, kisfilmje miatt azonban felháborodtak a férfiszervezetek, mondván: diszkrimináció történt. Megnéztük, valójában kik az érintettek és ki lehet-e mondani, hogy a párkapcsolati erőszaknak neme van? Szakértők beszéltek arról: a kormány messze nem tesz eleget azért, hogy csökkenjen a bántalmazottak száma. Az is téma volt, hogyan neveljük esetenként már a gyerekeket is az erőszak elfogadására. Illetve kiderült, hogy van két, az erőszaknak a nőknél is jobban kiszolgáltatott csoport, a fogyatékkal élőké és az időseké – de rájuk alig figyelünk.
Az utóbbi években egyre több civil szervezet és cég próbálja felhívni a figyelmet a családon belüli erőszak problémájára, és arra biztatni az embereket: ne hagyják annyiban, ha úgy hiszik, érintett van a környezetükben. A „félre nem fordulásra” igen nagy szükség lenne, hiszen ahogy azt az Országos Rendőr-főkapitányságtól megtudtuk: csak 2018-ban 23 olyan emberölést és 837 olyan testi sértést regisztrált a rendőrség, ahol a tettes az áldozat barátja, élettársa, házastársa volt. Legutóbb az IKEA indította el a „Legyen minden otthon biztonságos hely!” néven futó videókampányát arról, hogy a családon belüli erőszak valóságos, ám sokszor láthatatlan probléma. Ahogy az IKEA a statisztikát idézi: a nők 49 százalékának volt már olyan kapcsolata, amelyben partnere szóban és lelkileg bántalmazta, és minden 5. nőt már fizikailag is bántott a partnere. A kampány nem aratott osztatlan sikert. A Férfihang Civil Társaság és a Valódi Egyenlőségért Civil Társaság felháborodott, mivel szerintük a képsorok diszkriminálják a férfiakat – és a két szervezet a hátrányos megkülönböztetés megszüntetését követeli. Úgy vélik, a film egyoldalúan és hamisan kelti azt a látszatot, hogy a családon belüli erőszak elkövetői kizárólag férfiak, elszenvedői pedig csakis nők. Mint írják, „Kérjük, hogy a kampányvideót forgassák újra oly módon, hogy sem az áldozat, sem az elkövető neme ne kapcsolódjon össze a családon belüli erőszakról szóló hamis sztereotípiákkal! (…) A családon belüli erőszak áldozatainak jelentős része fiúgyermek, illetve férfi. (…) Ha a férfiakat csak mint erőszakos bűnelkövetőket tartják számon, akkor a bútoraikat vigyék haza és szereljék össze az önök által támogatott feminista szervezetek!”.

Megdöbbentő adatok

 Az valóban igaz, hogy a családon belüli erőszak elkövetői nem kizárólag férfiak, ahogy áldozatai sem kizárólag nők. Azonban tény, hogy a párkapcsolati erőszak esetén az adatok szerint az elkövetők nagy része férfi és a legfrissebb, 2012-es(!) reprezentatív felmérés szerint Magyarországon több mint 35 ezer lányt ér szexuális erőszak 15 éves kora előtt, közel 2 millió nő élt 75 éves kora előtt súlyos lelki erőszakot használó partnerrel, és élete során közel 800 ezer nő lett áldozata testi erőszaknak (ebből 300 ezren szexuális abúzus áldozatai is voltak). A férfiak bántalmazásáról ilyen számokat tartalmazó hivatalos statisztika nincs. „A párkapcsolati erőszak maga, ami diszkriminál, mivel lényegesen nagyobb arányban sújtja a nőket, mint a férfiakat. Aki kimondja, hogy a párkapcsolati erőszaknak neme van, nem tesz mást, mint a valóságra reflektál. Ennek oka pedig, hogy a társadalom évezredek óta úgy épül fel, hogy abban a férfiaknak többlethatalma van a nőkkel szemben. Az erőszak egy hatalmi megnyilvánulás, és lényegesen könnyebb olyan pozícióban visszaélni a hatalommal, amiben valaki ezzel már rendelkezik. Előfordul, hogy nem fizikai az erőszak, de ugyanolyan kínzó az érzelmi bántalmazás, szóbeli abúzus, gazdasági elnyomás is” – erről Spronz Júlia jogász, a PATENT Egyesület jogsegélyszolgálatának vezetője beszélt lapunknak. Mint mondja, a látencia óriási, de legalább 220 ezer nőt bántalmaznak Magyarországon fizikailag vagy szexuálisan, és ebben nem szerepelnek azok, akiket érzelmileg terrorizálnak. Azon gyerekek pedig, akiknek anyját bántalmazzák, maguk is bántalmazottnak tekinthetőek, így akár milliós nagyságrendben lehet az áldozatok száma. A jogvédő szervezetnél személyesen és online is igyekeznek segítséget, jogi tanácsadást nyújtani a bántalmazottaknak, képzéseket is tartanak a családon belüli erőszak szakszerű kezeléséről. 

A férfiak is lehetnek áldozatok

 „A statisztika csak akkor változhat, ha módosítják a jogi környezetet, az ellátórendszert fejlesztik, hatékonyan kezelni kezdik az erőszakot, a nemzetközi emberi jogi normák és a külföldi jól bevált gyakorlatok szerint. Ilyen azonban Magyarországon az elmúlt 15 évben nem történt, ezért a 2012-es statisztikai adatokra most is hagyatkozhatunk, javulni valószínűleg nem javult a helyzet” – mondja a jogász, aki szerint a kormány messze nem tesz meg mindent az ügyben. A hazai igazságszolgáltatási rendszerrel kapcsolatban is megfogalmaz kritikát, hiszen az szerinte még mindig híján van a párkapcsolati erőszak ismeretének és az áldozat kíméletének. „Sokszor tapasztaljuk, hogy nincs támogató háló, sem családi közeg, sem megfelelő intézményes segítség az áldozatok számára, és egyre gyakrabban kapja meg a bántalmazó a szülői felügyeleti jogot.” Ezen nem segíti az sem, hogy Magyarország elutasította a nők elleni erőszak megfékezését célzó isztambuli egyezmény ratifikálását, amely rögzíti, hogy az áldozatok többsége nő. A jogsegélyszolgálathoz egyébként folyamatosan érkeznek a kérések. Az utóbbi időben kerekesszékkel közlekedő mozgássérült, pszichiátriai gondozott, homoszexuális párkapcsolatban élő bántalmazott és külföldi állampolgár is fordult hozzájuk. Zömében nők keresik őket, de esetenként férfiak is kérnek támogatást többnyire egy általuk segített nő számára, ritkábban az őket érő bántalmazás miatt. „Attól, mert zömében nőket ér a párkapcsolati erőszak és nem férfiakat, nem akarom elvitatni annak lehetőségét sem, hogy férfiak is lehetnek áldozatok. De ettől a társadalmi jelenség még nem változik” – mondja Spronz Júlia.

Agresszió = vonzalomkifejezés?

 „Ha a társadalom látná azt, amit a családon belüli erőszakkal foglalkozó szakértők, alapjaiban változna meg a témához való hozzáállás, és erre szükség is van” – mondja Takács Hajnal, aki tapasztalati trauma szakértőként írt könyvet a témában, és igyekszik segítséget nyújtani azoknak, akik hasonló helyzetbe kerülnek. „Amíg az óvodában az a reakció a felnőttek részéről arra, ha egy kisfiú meghúzza egy kislány haját, hogy »Biztos tetszel neki!«, addig elfogadott lesz a társadalomban a nők elleni erőszak. Nem tanítjuk meg a gyerekeinket a jogaikra, arra, hogy lehet nemet mondani, és arra, hogy a szeretet nem bánt. Érzékenyíteni és oktatni kellene, nem elbagatellizálni az erőszakot, ami mindig is társadalmi probléma volt. Éppen ezért elfogadhatatlan az is, hogy nem írjuk alá az isztambuli egyezményt” – mondja Takács Hajnal. A tanult tehetetlenség fogalmára is kitér: rengeteg olyan közmondás, szólás-mondás él a nyelvben, ami rögzítette és validálta a nők elleni erőszakot. Ilyen például a „Pénz számolva, asszony verve jó”, „A nő neve kuss”. „Amíg a kormány arról beszél, hogy mi a »dolga« a női princípiumnak és a parlament lesajnálja a 2-es személyi számmal kezdődő embereket (ebből pedig nem lesz közfelháborodás), addig nincs megfelelő társadalmi érzékenység. Ha a férfiszervezetek nem azt gondolnák, hogy a nők a férfiak ellen vannak, akkor nem szólaltak volna fel a kérdésben ilyen vehemensen. Mindenkinek meg kell érteni, hogy bárki lehet áldozat. A másik tisztelete nem lehet feltételhez kötött, az erőszak pedig mindig az erőszaktevő döntése, nem az áldozaté. Egy családon belüli bántalmazási ügyet mindig holisztikusan kell vizsgálni. Találkoztam olyan esetekkel, mikor a bántalmazó férfi állította magáról, hogy ő az áldozat, de ha a kapcsolati erőszak dinamikáját közelebbről is megvizsgálták volna, láthatóvá vált volna, hogy valójában ki az, aki fél, és hogy ő az áldozat. Sok olyan bírósági ügyet láttam, amikor a bántalmazónak ítélik a gyereket, akit aztán meghosszabbított karként, eszközként használva az áldozat további kínzására használt fel az erőszaktevő” – részletezi Takács Hajnal. Kiemeli: mindenki, aki kiszolgáltatott helyzetben van és hatalmat lehet gyakorolni rajta – idős, beteg emberek, gyerekek stb. –, az veszélyeztetett lehet. Hiszen a bántalmazás három alappillére: mások felett gyakorolt hatalmi helyzet, jogosultságtudat és birtoklási vágy. 

Nem figyelünk eléggé

Németh Erzsébet szociálpszichológus egy új nézőpontból is vizsgálja a témát. „Ha egy társadalmi csoportban azt mutatják a statisztikák, hogy felülreprezentáltak a börtönviseltek, akkor sem beszélhetünk társadalmicsoport-bűnözésről, mert ezzel az adott csoport sok olyan tagját is megbélyegezzük, akik egyébként nem tehetnek arról, hogy kik a felülreprezentáltak a csoportban” – mondja. Úgy véli, hiába mutatják a statisztikák azt, a leggyakoribb, hogy egy férfi bántalmaz egy nőt, nem szabad leszűkíteni a témáról való kommunikációt kizárólag erre.  A legkiszolgáltatottabbak szerinte a családon belüli erőszak esetében a gyerekek, az idősek és a fogyatékkal élők. Hiszen míg a nők elleni erőszak megszűnéséért több civil szervezet és küzd, ugyanilyen fontos lenne az idős, magatehetetlen emberek mellé is odaállni. „Tudjuk, hogy a nők gyakran elszenvedői a családon belüli erőszaknak, de nem csak őket kell megvédeni. A nők, ha nem is mindig, de sokszor fel tudják emelni a hangjukat, de gyerekek, magatehetetlen idősek nem – óriá­si látencia lehet az őket érő bántalmazás esetében. Elképzelhető, hogy nagyobb is, mint a nőknél. Hiszen ki veszi észre, ha egy otthon gondozott idős embert nem megfelelően táplálnak? Azokra kell a leginkább figyelni, akik nem csak fizikailag, de mentálisan is kiszolgáltatottak és gyakran ezzel a csoporttal nem foglalkoznak eléggé a statisztikákban sem, itt lenne dolga a tudománynak is. Egyre tovább élünk, ami azt jelenti, hogy elnyúlik az az időszak, amikor valaki már nem tud magáról gondoskodni és teljesen kiszolgáltatottá válik” – mutat rá.

Gépesített mérnöki brutalitás

P. Szabó Dénes
Publikálás dátuma
2020.12.05. 11:45

Fotó: AFP
A holokauszt témáját politikai célokra felhasználni, borzalmainak tényét kifordítani elfogadhatatlan cselekedet. A kérdéskör kapcsán Pelle János történész és Csepeli György szociálpszichológus fejti ki, hogyan kapcsolódott össze a XX. század eleji gépesítés a haláltáborok borzalmával, és megtörténte miért okozott ellentmondást a náci Németországban.
A holokauszt megtörténtének ­számos előzménye és eredője van – az egyik legfontosabb tényezője a XX. század eleji gépesítés. Pelle ­János történész szerint utóbbi és a holokauszt összefüggése egyértelműen az első világháborús hadviseléssel, az ellenség elpusztítására kifejlesztett gyilkolóeszközökkel függ össze. A technika 1914-ig, az első világháború kirobbanásáig is rohamosan fejlődött, de szinte senkinek sem jutott eszébe, hogy ezeket az eszközöket a civil lakosság egy csoportjának legyilkolására használja. Nem szabad ugyanakkor elfeledkezni arról a hatásról sem, amit a milliókat értelmetlenül, „nagyipari módon” feláldozó első világháború a korabeli emberiség lelkére gyakorolt. Az iparosodással fokozatosan megjelenő tömegember hozzászokott a halálhoz, a vérhez, a nyomtalan megsemmisüléshez. Pelle szerint ezért a német antifasiszta író, Erich Maria Remarque nem véletlenül adta híres háborús regényének azt a címet, hogy „Nyugaton a helyzet változatlan”.

Értelmetlen vérengzés

– Az első világháború végére aztán kiderült, hogy az egész vérfürdőnek nem volt semmi értelme, és valójában felelőse sincs – állítja Pelle. Ekkortól váltak népszerűvé azok a bűnbakképző ideológiák és az azokat képviselő/előállító politikusok, akik kijelölték a példátlan katasztrófa felelőseit, egyszersmind szervezkedni kezdtek az elpusztításukra. Adolf Hitler, aki 1918 októberében, vagyis közvetlenül a háború vége előtt gázmérgezést szenvedett, majd hetekig vakon feküdt egy katonai kórházban. Ebben az állapotban értesült Németország vereségéről, ekkor kezdett el fantáziálni arról, hogy mindazokra, akik a németek balsorsát okozták, „mérges gázt” kellene ereszteni. Hitler a felelősöket a baloldali és liberális politikusokban, továbbá a zsidókban találta meg, és céljául tűzte ki, hogy „megszabaduljon” az utóbbiaktól. A módszer, vagyis a tömeges deportálás, a gettók kijelölése, illetve a gázkamrákkal és krematóriumokkal felszerelt haláltáborok létrehozása ekkor még nem volt meg a fejében – Pelle szerint ezek a tervek az idők folyamán fokozatosan alakultak ki, és csak a második világháború kitörése után valósultak meg.

Üzemszerű szervezés

Csepeli György szociálpszichológus, a mindennapi antiszemitizmusról írt, A meg nem gondolt gondolat című kötet szerzője szerint a holokauszt megértésében kulcsjelentőségű a német filozófus, Martin Heidegger „machináció” fogalma, melyet a nemzetiszocialistákhoz egyébként veszedelmesen közel került gondolkodó a múlt század harmincas éveinek végén dolgozott ki. A machináció kiteljesíti a létfelejtést, érzéketlenné tesz a sokértelmű és a kérdéses iránt, csak annak a kérdésnek a feltevését teszi lehetővé, amit maga arra érdemesnek tart – mely Csepeli szerint a „zsidókérdés” volt. A machináció elűzi az isteneket, akik üres helyét az üzemszerűség, a számítás, a szervezés, a gyorsaság, az óriásiasság, a tömegszerűség dicsőítése foglalja el. (Az önmagát totalizáló, számító-hatalmi berendezkedés leírása egyébként nemcsak a nemzetiszocializmus brutális idiotizmusára illett, hanem a leírás egyes elemei akció-reakció alapon a bolsevizmusban és a fogyasztói kapitalizmusban is fellelhetők voltak.) Csepeli felhívja a figyelmet arra, hogy Heidegger a harmincas években túl közel állt a nemzetiszocia­lizmushoz ahhoz, hogy ne vegye észre a nemzetiszocialista rendszer totalizáló hatalmi tébolyát, amely a népirtás tébolyult eszméjét az ötlettől a mérnökileg tökéletes, iparszerű megvalósításig eljuttatta.

Technikai megvalósítás

Pelle szerint annak érzékeltetésére, hogy milyen üzemszerű volt a haláltáborok borzalma, példának hozható fel a konkrét gépi fejlesztések terén a washingtoni holokauszt­múzeum állandó kiállítása, melyen egy amerikai gyártmányú Hollerith-féle lyukkártyás számítógép látható. Ezt használták a nácik a lakosság nyilvántartására, a zsidók azonosítására Németországban. Más vonatkozásban alkalmazták a fejlett német technológiát, amelyet ötvöztek az első világháború idején kipróbált módszerekkel, például a tömegek vasúti szállítása terén. A gázkamrákat és a krematóriumokat először a német értelmi fogyatékosok elpusztítására használták fel az „euthanasia” program keretében. A történész szerint látható, hogy a népirtás technológiája, amely Auschwitzban ért a csúcspontjára, fokozatosan alakult ki. A Zyklon-B gázzal való gyilkolás is összefügg az első világháborúval, a készítmény kifejlesztésében ugyanis paradox módon az ammóniaszintézis kifejlesztésében 1918-ban Nobel-díjjal kitüntetett zsidó származású kémikus, Fritz Haber is részt vett, aki 1914-ben hazafias érzelmektől táplálva a családja tiltakozása ellenére felajánlotta szolgálatait az akkori kormánynak, majd csatlakozott a Kémiai Hadászati Szolgálathoz (Strategischdienst für Chemie), amelynek igazgatója lett. Itt mérges gázt állítottak elő hadászati célokra, majd később rovarirtás céljára kifejlesztették a Zyklon-B gázt is, amelyet aztán a nácik használtak fel a zsidók ellen.

Manipulációval elért terv

Pelle szerint a holokauszt valóban egyedülálló a történelem szörnyűségei között, hiszen mind az ipari jellegű tömeggyilkosság technikai módszerei, mind pedig a népirtás gyors lefolyása páratlan a világtörténelemben, nem is szólva az áldozatul esett zsidóság kultúrájáról, évezredes múltjáról és vallásáról. Ahhoz, hogy a nácik ördögi terve megvalósuljon, a technikai eszközökön kívül szükség volt a nacionalista tébolyba hajszolt németek, illetve a kelet-európai népek manipulálására, ami a világháborútól sújtott tömegeket kiszolgáltatottá tette a zsidóellenes uszításnak. – Abban, hogy a kelet-európaiak túlnyomó többsége hitelt adott a bűnbakképzésnek, komoly szerepe volt a múltból örökölt, a kereszténységtől átvett, hagyományos előítéleteknek is – állítja a történész, mondván, az utóbbiak mélyén a vérvád állt, az a rögeszme, hogy a zsidók időről időre rituális gyilkosságot követnek el, miáltal potenciális veszélyt jelentenek a nem zsidókra. Ez a gondolat, melyet a nácik és a nyilasok terjesztettek és népszerűsítettek, felbukkant Magyarországon, 1945-ben és 1946-ban pedig pogromokhoz és lincselésekhez vezetett.

Kognitív disszonancia

Csepeli György a kognitív disszonanciát, vagyis a Harmadik Birodalom botrányát abban látja, hogy a holokauszt egy olyan országban következett be, ahol a német felvilágosodás filozófusa, Immanuel Kant azt mondhatta, hogy „két dolog tölti el lelkemet annál újabb és annál növekvőbb tisztelettel és csodálattal, minél többször és tartósabban foglalkozik vele gondolkodásom: a csillagos ég felettem és az erkölcsi törvény bennem”. Csepeli szerint a csillagos ég 1933 és 1945 között is ugyanazon tökéllyel ragyogott az égen, mint Kant korában, de az erkölcsi törvény tökéletesen pervertálódott (értsd: megromlott). Az SS birodalmi vezetője, Heinrich Himmler a Königsbergtől egyébként nem túl távoli Posenben 1943. október 3-án a következőket mondta: „A zsidóevakuálásokról beszélek, a zsidó nép megsemmisítéséről (die Ausrottung des jüdischen Volkes). Ez egyike azoknak a dolgoknak, amelyekről könnyedén azt mondják: »A zsidó nép ki lesz irtva«, mindegyik párttárs ezt mondja, »teljesen világos, benne van a programunkban, felszámoljuk a zsidókat, megsemmisítjük őket (Ausschaltung der juden, Ausrottung), megcsináljuk, ugyan, piti ügy (Kleinigkeit)«… És egyikük sem látta, egyikük sem ment rajta keresztül. Önök közül a legtöbben tudják, hogy mit jelent, amikor száz hulla hever együtt, amikor ötszáz vagy amikor ezer hever ott. És ezt végignézni – és az emberi gyengeségek kivételével –, tisztességesnek maradni, na ez tett minket keménnyé, és ez a dicsőség olyan lapja, amit sosem emlegetnek, és amit sosem kell majd néven nevezni.” Csepeli szerint különlegesség, hogy Himmler dicsőségnek nevezi az aljasságot, bátorságnak a gyávaságot, nem egyszerűen megtagadja, hanem szemérmetlenül kiforgatja Kant örökségét. A szociálpszichológus azonban kiemeli, hogy Himmler nem volt egyedül. A Wannsee-konferencián 1942. január 20-án a „zsidókérdés” végső megoldására meghozott elhatározás a német Wehrmacht által megszállt minden európai országra érvényes volt, és mindegyik országban, ha változó mértékben is, akadtak állami tisztviselők, csendőrök, rendőrök, akik készséggel részt vettek a végső megoldásban. És sokan, túl sokan voltak a néma cinkosok, akik bűne csak annyi volt, hogy elfordították fejüket, miközben elvették a maguk részét a rablott ágyneműből, ezüstből, bútorból. – Azok fordultak a zsidók ellen, akik a legtöbbet köszönhettek nekik, Jézus Krisztust – állítja a kutató.

Veszedelmes viszonyok: a Cár és a Szultán

Bártfai Gergely
Publikálás dátuma
2020.11.29. 16:30
Erdogan és Putyin
Fotó: Alexei Druzhinin / AFP - Sputnik
Ha a Nyugat hanyatlása a téma, Vlagyimir Putyin és Recep Tayyip Erdoğan egy követ fúj. Hasonló módszerekkel építették ki diktatórikus rendszerüket is. Ám a veterán orosz és török elnök nem stratégiai szövetségesek. Akár összefog, akár összecsap az új cár és az új szultán, sok bajt okozhatnak a világnak.
„Fizeti az enyémet is?”, kérdezi Erdoğan, kezében jégkrémmel. „Természetesen, a vendégem”, feleli Putyin, és bontogatni kezdi a magáét. Aztán a két napszemüveges elnök mosolyogva enni kezd a fotósok és operatőrök gyűrűjében. A szívélyes viszonyról árulkodó jelenetet tavaly ­augusztus 27-én adta elő a furcsa páros, a moszkvai Nemzetközi Repülési és Űrkiállításon (MAKSZ). Előzőleg a házigazda büszkén mutatta be a Szu–57-es szuperszonikus vadászbombázót, és vendége kérdésére közölte, hogy már kapható az új típus. Bizarr a jégkrém-diplomácia: Törökország a NATO tagja, ráadásul az oroszokkal ellentétes oldalon avatkozott be a szíriai, majd a líbiai polgárháborúba is. Azóta pedig ismét ütköztek a véres azeri–örmény konfliktusban.

Kardcsörtető külpolitika

 Megérkeztek az orosz békefenntartók Hegyi-Karabahba, és ellenőrzésük alá vonták a vitatott hovatartozású területet – jelentette főnökének Szergej Sojgu védelmi miniszter egy héttel ezelőtt. A kétezer fős kontingens felügyeli a tűzszünet betartását, a katonák feladata megakadályozni az örmény és az azeri lakosság összetűzéseit is. A több ezer halálos áldozatot követelő harcok – megbízható adatok nem ismeretesek – lezárása mindenképpen örvendetes, ám az igazi győztes Putyin elnök, aki a november 9-én aláírt három­oldalú egyezménnyel a béketeremtő szerepében tündököl, egyúttal kiterjeszti befolyását a kaukázusi „közelkülföldön”. Ugyanakkor elégedett lehet Erdoğan is. A két volt szovjet tagállam háborújában Azerbajdzsánt támogatta, szóval és fegyverrel. A kimenetel pedig egyértelműen azeri védenceinek kedvez: jelentős területeket foglaltak el, amit az orosz közvetítéssel létrejött egyezmény szentesít. A tö­rök beavatkozás része annak, amit Ankarában úgy neveznek, hogy „a Törökországot megillető szerep a világrendben”. Más szóval az agresszív, konfliktuskereső, nacionalista külpolitikának, amely évek óta teszteli nyugati szövetségesei türelmét. Ide tartozik a kurdok elleni szíriai és iraki fellépés, az észak-ciprusi katonai jelenlét és a földközi-tengeri görög felségvizekre vezényelt hadihajók története is. A kardcsörtetés elsősorban a hazai közönségnek szól, akárcsak az isztambuli Hagia Szophia mecsetté alakítása, amely – egy német kommentátor találó megállapítása szerint – „567 évnyi visszalépés” (az Oszmán Birodalom 1453-ban foglalta el Konstantinápolyt, akkor csináltak először mohamedán imaházat az eredetileg keresztény bazilikának emelt világhírű épületből). Erdoğan súlyos gazdasági bajokról próbálja elterelni a közvélemény figyelmét, hogy stabilizálja uralmát. A világjárvány amúgy is válságos pillanatban ütött be: vágtat az infláció, drámaian esik a török líra árfolyama, a GDP egy év alatt csaknem 10 százalékkal csökkent, fogytán a devizatartalék. Putyin hasonló eszközökhöz folyamodott 2014-ben: amikor az olajárzuhanás megrendítette a gazdaságot, „dicsőségesen” annektálta a Krím félszigetet. Ezúttal megígértette Ilham Alijev elnökkel, hogy az azeri fennhatóság alá kerülő kegyhelyeket örmények is szabadon látogathatják. (Ha Nikol Pasinján Nyugat-barát örmény miniszterelnök belebukna a kikényszerített területi engedményekbe, azt cseppet sem bánná, sőt.) Putyin a keresztény, Erdoğan a muszlim érdekek védelmezőjeként lép fel – egyszerre, ám figyelemre méltó módon összeakaszkodás nélkül. Törökország nem aláírója ugyan a fegyverszüneti egyezménynek, de kárpótlásul szerepet kap egy közös, homályos hatáskörű megfigyelő központ létrehozásában.

Rakéták és lopakodók

Eddig nem volt ilyen zavartalan a két államfő együttműködése. Példa rá a szíriai polgárháború, ahol a törökök a Bassár el-Aszad ellen lázadókat támogatták, ám az orosz katonai beavatkozás felborította az erőviszonyokat, és megmentette a kutyaszorítóba került elnököt. Éppen öt évvel ezelőtt napokig fennállt a félelmetes lehetőség, hogy egy incidens közvetlen háborúba sodorja Moszkvát és Ankarát. 2015. november 24-én egy török F–16-os lelőtte az orosz légierő vadászbombázóját, amely szíriai bevetésen vett részt, de közben megsértette a török légteret. Több mint fél évszázada, a koreai háború óta ez volt az első eset, hogy egy NATO-tagállam orosz katonai gépet semmisít meg. Ráadásul a katapultáló pilótát a törökök támogatta felkelők megölték, és végeztek a keresésére induló mentőalakulat egyik katonájával is. Líbia is konfliktusforrássá vált a kétoldalú viszonyban. A Kadhafi bukásával (2011) káoszba és belviszályba süllyedt észak-afrikai országban Moszkva a lázadó hadurat, Kalifa Haftár tábornokot segíti. A török vezetés viszont a nemzetközileg elismert tripoli kormánynak küldött drónokat, katonai tanácsadókat, hírszerzési értesüléseket, valamint hadihajókat a partokhoz. Mindamellett zsoldosokat toborzott és szállított a válságövezetbe. Hírek szerint több ezer fanatikus iszlamistát is, akik Szíriában a magát Iszlám Államnak nevező terrorszervezet harcosai voltak. Szeptemberben Mevlüt Çavuşoğlu külügyminiszter úgy nyilatkozott, hogy ezen a hadszíntéren is közeledett az orosz és a török álláspont. A helyzet attól igazán bonyolult, hogy Törökország – NATO-országtól példátlan módon – orosz légvédelmi rakétarendszert vásárolt. Az Sz–400-ast már tesztelték, de még nem állították hadrendbe. Éles működését nyugati katonai szakértők súlyos biztonsági kockázatnak tekintenék, mert abban orosz operátorok is részt vennének, így a radarokról Moszkva kényes információkhoz jutna minden, a török légtérben repülő katonai gépről, az amerikaiakról is. Válaszul az Egyesült Államok úgy döntött, egyelőre mégsem ad el modern F–35-ös lopakodó vadászbombázókat Ankarának, és a gyártásban is felfüggesztette a török részvételt. Á m a diktátorok iránt időnként leplezetlenül rokonszenvező Donald Trump nem sújtotta durvább szankciókkal Erdoğan rendszerét, noha a washingtoni kongresszus hajlana erre. Ahogy a távozó elnök cserbenhagyta a kurd milíciákat is, amelyek az amerikaiak oldalán, szövetségesként harcoltak az Iszlám Állam felszámolásáért, mígnem a török hadsereg tavaly ősszel pusztító offenzívát indított ellenük. Kérdés, mit tesz a januárban hivatalba lépő Biden-adminisztráció. Az amerikai választások óta máris jelek utalnak arra, hogy Erdoğan hajlandó újragondolni és normalizálni kapcsolatait az Egyesült Államokkal. Szándékának komolyságát bizonyítaná, ha végül az Sz–400 helyett mégis NATO-kompatibilis rakétarendszert vásárolna.

A cár és a szultán

Valószínűbb, hogy a török elnök nem akarja kenyértörésre vinni a dolgot a Nyugattal, és bár folyamatosan próbálgatja a tűréshatárt, csak addig merészkedik el, amíg nem ütközik kemény ellenállásba. A realista Putyin sem gondolhatja komolyan, hogy kiszakítja Törökországot az észak-atlanti szövetségből. Nem is erre játszik, hanem – mint rendesen – a zavarkeltésre, vagy a régi KGB-s terminológiával: fellazításra. Ebben pedig egy a NATO-n belüli, de megbízhatatlan szövetséges a hatásosabb. (Az orosz elnök az ­Európai Unióban nagyjából ugyanerre használja a Brüsszellel folyamatosan szembemenő, a közösséget szabotáló magyar kormányt.) Nem mellékes szempont, hogy Moszkva és Ankara fontos gazdasági partnerek. Törökország energiaigényének 90 százalékát külföldről kénytelen beszerezni, ami kiszolgáltatja az oroszoknak. A Török Áramlat (Turkstream) gázvezeték januárban megnyitott, Fekete-tenger alatti szakaszát a Gazprom építette. Eközben a Roszatom atomerőművet épít a tengerparti Akkuyuban. Az sem elhanyagolható, hogy a török Riviéra az orosz elit kedvelt nyaralóhelye. A Krím megszállása után Erdoğan nem is csatlakozott az Oroszország elleni nyugati szankciókhoz, és most, válságos időkben, különösen fontos neki az orosz kapcsolat. Mindkét politikus lesújtó véleménnyel van „a hanyatló Nyugatról”, mindennek a tetejébe személyesen is megszokhatta már egymást a két autokrata. Putyin (68 éves) 2000, Erdoğan (66) 2003 óta van hatalmon, és egyikük sem készül szabad választásokon megbukni. Mindketten az „erőskezű vezető” szerepét alakítják, elsősorban vidéki, kevéssé iskolázott és tájékozott szavazóknak. Rájátszanak a régi nagyság mítoszára és a vallásos érzületre (ortodox kereszténység, ill. szunnita iszlám). Módszereik hasonlók. Elnyomják a független sajtót és a civil társadalmat, rátelepedtek az igazságszolgáltatásra. Csak „őfelségéhez hű” kirakatellenzéket tűrnek meg, a veszélyes vetélytársak könnyen kerülhetnek börtönbe (esetleg kórházba, gyanús mérgezéssel). Miniszterelnökként kezdték, alkotmánymódosításokkal növelték hatalmukat, formálták saját képükre a rendszert. A gyenge demokratikus intézmények egyik országban sem bírták a nyomást. Jellemző, hogy mindketten uralkodói ragadványnevet kaptak: Cár, illetve Szultán.

Vetélkedő a damaszkuszi úton

Vlagyimir Putyin januárban, szíriai villámlátogatásán felkereste a damaszkuszi nagymecsetet. Ez az iszlám világ egyik legrégibb, leghíresebb, legszebb épülete, a VIII. század elejéről. Az Omajjád-dinasztia büszkesége volt, amikor a kalifátus világbirodalommá emelkedett. A mecset egy régi keresztény templom helyén áll, az pedig egy római Jupiter-szentélyre épült, a helyszínt már ősidők óta kultikus szertartásokra használják. Az orosz elnök egy régi Koránt vitt ajándékba Bassár el-Aszadnak, látogatása mégsem vallásról vagy kultúrtörténetről szólt. Erős aktuálpolitikai üzenetének Erdoğan biztosan nem örült. A török vezető ugyanis 2012-ben, amikor még a szíriai rezsim gyors bukásában bízott, kijelentette: „Közel a nap, amikor az Omajjád-mecsetben fogunk imádkozni.” Nem jött be, Putyin látványosan megelőzte a damaszkuszi úton.

„Erdoğan és Putyin barátsága nagyon aggasztó. De az alternatíva, egy orosz–török háború, ami bevonná a NATO-szövetséges Egyesült Államokat a Moszkvával való konfliktusba, még sokkal rosszabb lenne”, érvel a The National Interest washingtoni védelmi és biztonságpolitikai szakfolyóirat szerzőpárosa, Ömer Taşpinar és Michael O’Hanlon. Mindkét elnök célja a hatalom megtartása, így naivitás volna kiszámítható, „értékelvű” politikát várni tőlük. Sokkal inkább pillanatnyi érdekek döntenek együttműködésről, vetélkedésről. Márpedig a történelmi hagyományok miatt kölcsönösen ideálisak lehetnek ellenségképnek is (lásd keretes írásunkat). Ne vegyünk rá mérget, hogy Erdoğannak mindig ízleni fog Putyin fagylaltja.

Rossz szomszédság, török átok

Négy évszázadon át az számított kivételesnek, ha oroszok és törökök békében megfértek egymással. A hadiállapot volt a norma: a két szomszéd tucatnyi háborút vívott egymással a XVI. század közepe óta. Még a pontos számról sincs egyetértés. Mesut Hakki Caşin, Erdoğan tanácsadója 16 fegyveres konfliktust tart számon, amelyben ellenfelek voltak. Birodalmi érdekekért, területekért, kikötőkért ragadtak fegyvert, de a viszálynak sokszor vallásos színezetet adtak. Moszkva, az önjelölt „harmadik Róma” végső célja Konstantinápoly („a második Róma”) el-, vagyis visszafoglalása volt, azzal a hangzatos ígérettel, hogy megvédi a mohamedán uralom alatt sínylődő keresztényeket, és mecsetből újra bazilikává alakítja a Hagia Szophiát. A szultánok pedig védték a hitetlenektől. Gyakran avatkoztak bele az aktuális küzdelembe más európai hatalmak, a Habsburgoktól a svédekig, hol az egyik, hol a másik fél oldalán. Az első orosz–török háborúban (1568–70) Rettegett Iván cár visszaverte az Asztrahán elleni ottomán támadást, megszilárdította fennhatóságát a Volga mentén. Nagy Péter csatlakozott a Szent Ligához, amely Európát indult felszabadítani (1686–1700), a Magyar Királyság nagy részén ekkor ért véget a török hódoltság. Ocsakov ostrománál orosz zsoldban verekedett az igazi Münchhausen báró (1735–39). Nagy Katalin hadai leigázták a Krími Kánságot, kijutottak a Fekete-tengerre (1768–74). Ekkor veszítette el fél szemét az ifjú Kutuzov, Napóleon leendő legyőzője. A következő hadjáratban (1787–92) Patyomkin megszállta a Krímet. A legendás hadvezér életében a cárnő szerelme volt, halála után díszletfalvak és Ejzenstejn páncélosának névadója lett. Az erősödő cári birodalom a XIX. század közepén elérkezettnek látta az időt, hogy leszámoljon „Európa beteg emberével”. Ám a krími háborúban (1853–56) a kezdeti orosz sikerek után a kor két nagyhatalma, Anglia és Franciaország a Porta segítségére sietett. Kulcsszerepet kaptak a modern technológiák, a vasút és a távíró, az újságok gyors, fényképes tudósításokat közöltek. „Nulladik világháborúnak” nevezik azért is, mert a szövetségesek győzelme globális következményekkel járt: a piemonti részvétel és az osztrák távolmaradás miatt megnyílt az út az olasz egység előtt, függetlenné váltak a román fejedelemségek, a vereséggel csődközelbe jutott Oroszország pedig eladta Alaszkát az Egyesült Államoknak. Két évtized múltán az oroszok a Balkánon és a Kaukázusban is visszavágtak a töröknek (1877–78). Ismét egymásnak feszültek az első világháború (1914–18) kaukázusi frontján, ám ebbe belebukott mindkét birodalom. Attól sem javult sokat a szomszédság, hogy Moszkvában a bolsevikok kerültek hatalomra, a szultánok császársága pedig világi köztársasággá alakult át. Ankara a második világhá­ború alatt fontolgatta, hogy hadat üzen a Szovjetunió­nak, de aztán okosan megőrizte semlegességét. Törökország a NATO tagállama lett, a régi ellenségek feszülten farkasszemet néztek a hidegháborúban is.