Előfizetés

Gépesített mérnöki brutalitás

P. Szabó Dénes
Publikálás dátuma
2020.12.05. 11:45

Fotó: AFP
A holokauszt témáját politikai célokra felhasználni, borzalmainak tényét kifordítani elfogadhatatlan cselekedet. A kérdéskör kapcsán Pelle János történész és Csepeli György szociálpszichológus fejti ki, hogyan kapcsolódott össze a XX. század eleji gépesítés a haláltáborok borzalmával, és megtörténte miért okozott ellentmondást a náci Németországban.
A holokauszt megtörténtének ­számos előzménye és eredője van – az egyik legfontosabb tényezője a XX. század eleji gépesítés. Pelle ­János történész szerint utóbbi és a holokauszt összefüggése egyértelműen az első világháborús hadviseléssel, az ellenség elpusztítására kifejlesztett gyilkolóeszközökkel függ össze. A technika 1914-ig, az első világháború kirobbanásáig is rohamosan fejlődött, de szinte senkinek sem jutott eszébe, hogy ezeket az eszközöket a civil lakosság egy csoportjának legyilkolására használja. Nem szabad ugyanakkor elfeledkezni arról a hatásról sem, amit a milliókat értelmetlenül, „nagyipari módon” feláldozó első világháború a korabeli emberiség lelkére gyakorolt. Az iparosodással fokozatosan megjelenő tömegember hozzászokott a halálhoz, a vérhez, a nyomtalan megsemmisüléshez. Pelle szerint ezért a német antifasiszta író, Erich Maria Remarque nem véletlenül adta híres háborús regényének azt a címet, hogy „Nyugaton a helyzet változatlan”.

Értelmetlen vérengzés

– Az első világháború végére aztán kiderült, hogy az egész vérfürdőnek nem volt semmi értelme, és valójában felelőse sincs – állítja Pelle. Ekkortól váltak népszerűvé azok a bűnbakképző ideológiák és az azokat képviselő/előállító politikusok, akik kijelölték a példátlan katasztrófa felelőseit, egyszersmind szervezkedni kezdtek az elpusztításukra. Adolf Hitler, aki 1918 októberében, vagyis közvetlenül a háború vége előtt gázmérgezést szenvedett, majd hetekig vakon feküdt egy katonai kórházban. Ebben az állapotban értesült Németország vereségéről, ekkor kezdett el fantáziálni arról, hogy mindazokra, akik a németek balsorsát okozták, „mérges gázt” kellene ereszteni. Hitler a felelősöket a baloldali és liberális politikusokban, továbbá a zsidókban találta meg, és céljául tűzte ki, hogy „megszabaduljon” az utóbbiaktól. A módszer, vagyis a tömeges deportálás, a gettók kijelölése, illetve a gázkamrákkal és krematóriumokkal felszerelt haláltáborok létrehozása ekkor még nem volt meg a fejében – Pelle szerint ezek a tervek az idők folyamán fokozatosan alakultak ki, és csak a második világháború kitörése után valósultak meg.

Üzemszerű szervezés

Csepeli György szociálpszichológus, a mindennapi antiszemitizmusról írt, A meg nem gondolt gondolat című kötet szerzője szerint a holokauszt megértésében kulcsjelentőségű a német filozófus, Martin Heidegger „machináció” fogalma, melyet a nemzetiszocialistákhoz egyébként veszedelmesen közel került gondolkodó a múlt század harmincas éveinek végén dolgozott ki. A machináció kiteljesíti a létfelejtést, érzéketlenné tesz a sokértelmű és a kérdéses iránt, csak annak a kérdésnek a feltevését teszi lehetővé, amit maga arra érdemesnek tart – mely Csepeli szerint a „zsidókérdés” volt. A machináció elűzi az isteneket, akik üres helyét az üzemszerűség, a számítás, a szervezés, a gyorsaság, az óriásiasság, a tömegszerűség dicsőítése foglalja el. (Az önmagát totalizáló, számító-hatalmi berendezkedés leírása egyébként nemcsak a nemzetiszocializmus brutális idiotizmusára illett, hanem a leírás egyes elemei akció-reakció alapon a bolsevizmusban és a fogyasztói kapitalizmusban is fellelhetők voltak.) Csepeli felhívja a figyelmet arra, hogy Heidegger a harmincas években túl közel állt a nemzetiszocia­lizmushoz ahhoz, hogy ne vegye észre a nemzetiszocialista rendszer totalizáló hatalmi tébolyát, amely a népirtás tébolyult eszméjét az ötlettől a mérnökileg tökéletes, iparszerű megvalósításig eljuttatta.

Technikai megvalósítás

Pelle szerint annak érzékeltetésére, hogy milyen üzemszerű volt a haláltáborok borzalma, példának hozható fel a konkrét gépi fejlesztések terén a washingtoni holokauszt­múzeum állandó kiállítása, melyen egy amerikai gyártmányú Hollerith-féle lyukkártyás számítógép látható. Ezt használták a nácik a lakosság nyilvántartására, a zsidók azonosítására Németországban. Más vonatkozásban alkalmazták a fejlett német technológiát, amelyet ötvöztek az első világháború idején kipróbált módszerekkel, például a tömegek vasúti szállítása terén. A gázkamrákat és a krematóriumokat először a német értelmi fogyatékosok elpusztítására használták fel az „euthanasia” program keretében. A történész szerint látható, hogy a népirtás technológiája, amely Auschwitzban ért a csúcspontjára, fokozatosan alakult ki. A Zyklon-B gázzal való gyilkolás is összefügg az első világháborúval, a készítmény kifejlesztésében ugyanis paradox módon az ammóniaszintézis kifejlesztésében 1918-ban Nobel-díjjal kitüntetett zsidó származású kémikus, Fritz Haber is részt vett, aki 1914-ben hazafias érzelmektől táplálva a családja tiltakozása ellenére felajánlotta szolgálatait az akkori kormánynak, majd csatlakozott a Kémiai Hadászati Szolgálathoz (Strategischdienst für Chemie), amelynek igazgatója lett. Itt mérges gázt állítottak elő hadászati célokra, majd később rovarirtás céljára kifejlesztették a Zyklon-B gázt is, amelyet aztán a nácik használtak fel a zsidók ellen.

Manipulációval elért terv

Pelle szerint a holokauszt valóban egyedülálló a történelem szörnyűségei között, hiszen mind az ipari jellegű tömeggyilkosság technikai módszerei, mind pedig a népirtás gyors lefolyása páratlan a világtörténelemben, nem is szólva az áldozatul esett zsidóság kultúrájáról, évezredes múltjáról és vallásáról. Ahhoz, hogy a nácik ördögi terve megvalósuljon, a technikai eszközökön kívül szükség volt a nacionalista tébolyba hajszolt németek, illetve a kelet-európai népek manipulálására, ami a világháborútól sújtott tömegeket kiszolgáltatottá tette a zsidóellenes uszításnak. – Abban, hogy a kelet-európaiak túlnyomó többsége hitelt adott a bűnbakképzésnek, komoly szerepe volt a múltból örökölt, a kereszténységtől átvett, hagyományos előítéleteknek is – állítja a történész, mondván, az utóbbiak mélyén a vérvád állt, az a rögeszme, hogy a zsidók időről időre rituális gyilkosságot követnek el, miáltal potenciális veszélyt jelentenek a nem zsidókra. Ez a gondolat, melyet a nácik és a nyilasok terjesztettek és népszerűsítettek, felbukkant Magyarországon, 1945-ben és 1946-ban pedig pogromokhoz és lincselésekhez vezetett.

Kognitív disszonancia

Csepeli György a kognitív disszonanciát, vagyis a Harmadik Birodalom botrányát abban látja, hogy a holokauszt egy olyan országban következett be, ahol a német felvilágosodás filozófusa, Immanuel Kant azt mondhatta, hogy „két dolog tölti el lelkemet annál újabb és annál növekvőbb tisztelettel és csodálattal, minél többször és tartósabban foglalkozik vele gondolkodásom: a csillagos ég felettem és az erkölcsi törvény bennem”. Csepeli szerint a csillagos ég 1933 és 1945 között is ugyanazon tökéllyel ragyogott az égen, mint Kant korában, de az erkölcsi törvény tökéletesen pervertálódott (értsd: megromlott). Az SS birodalmi vezetője, Heinrich Himmler a Königsbergtől egyébként nem túl távoli Posenben 1943. október 3-án a következőket mondta: „A zsidóevakuálásokról beszélek, a zsidó nép megsemmisítéséről (die Ausrottung des jüdischen Volkes). Ez egyike azoknak a dolgoknak, amelyekről könnyedén azt mondják: »A zsidó nép ki lesz irtva«, mindegyik párttárs ezt mondja, »teljesen világos, benne van a programunkban, felszámoljuk a zsidókat, megsemmisítjük őket (Ausschaltung der juden, Ausrottung), megcsináljuk, ugyan, piti ügy (Kleinigkeit)«… És egyikük sem látta, egyikük sem ment rajta keresztül. Önök közül a legtöbben tudják, hogy mit jelent, amikor száz hulla hever együtt, amikor ötszáz vagy amikor ezer hever ott. És ezt végignézni – és az emberi gyengeségek kivételével –, tisztességesnek maradni, na ez tett minket keménnyé, és ez a dicsőség olyan lapja, amit sosem emlegetnek, és amit sosem kell majd néven nevezni.” Csepeli szerint különlegesség, hogy Himmler dicsőségnek nevezi az aljasságot, bátorságnak a gyávaságot, nem egyszerűen megtagadja, hanem szemérmetlenül kiforgatja Kant örökségét. A szociálpszichológus azonban kiemeli, hogy Himmler nem volt egyedül. A Wannsee-konferencián 1942. január 20-án a „zsidókérdés” végső megoldására meghozott elhatározás a német Wehrmacht által megszállt minden európai országra érvényes volt, és mindegyik országban, ha változó mértékben is, akadtak állami tisztviselők, csendőrök, rendőrök, akik készséggel részt vettek a végső megoldásban. És sokan, túl sokan voltak a néma cinkosok, akik bűne csak annyi volt, hogy elfordították fejüket, miközben elvették a maguk részét a rablott ágyneműből, ezüstből, bútorból. – Azok fordultak a zsidók ellen, akik a legtöbbet köszönhettek nekik, Jézus Krisztust – állítja a kutató.

Veszedelmes viszonyok: a Cár és a Szultán

Bártfai Gergely
Publikálás dátuma
2020.11.29. 16:30
Erdogan és Putyin
Fotó: Alexei Druzhinin / AFP - Sputnik
Ha a Nyugat hanyatlása a téma, Vlagyimir Putyin és Recep Tayyip Erdoğan egy követ fúj. Hasonló módszerekkel építették ki diktatórikus rendszerüket is. Ám a veterán orosz és török elnök nem stratégiai szövetségesek. Akár összefog, akár összecsap az új cár és az új szultán, sok bajt okozhatnak a világnak.
„Fizeti az enyémet is?”, kérdezi Erdoğan, kezében jégkrémmel. „Természetesen, a vendégem”, feleli Putyin, és bontogatni kezdi a magáét. Aztán a két napszemüveges elnök mosolyogva enni kezd a fotósok és operatőrök gyűrűjében. A szívélyes viszonyról árulkodó jelenetet tavaly ­augusztus 27-én adta elő a furcsa páros, a moszkvai Nemzetközi Repülési és Űrkiállításon (MAKSZ). Előzőleg a házigazda büszkén mutatta be a Szu–57-es szuperszonikus vadászbombázót, és vendége kérdésére közölte, hogy már kapható az új típus. Bizarr a jégkrém-diplomácia: Törökország a NATO tagja, ráadásul az oroszokkal ellentétes oldalon avatkozott be a szíriai, majd a líbiai polgárháborúba is. Azóta pedig ismét ütköztek a véres azeri–örmény konfliktusban.

Kardcsörtető külpolitika

 Megérkeztek az orosz békefenntartók Hegyi-Karabahba, és ellenőrzésük alá vonták a vitatott hovatartozású területet – jelentette főnökének Szergej Sojgu védelmi miniszter egy héttel ezelőtt. A kétezer fős kontingens felügyeli a tűzszünet betartását, a katonák feladata megakadályozni az örmény és az azeri lakosság összetűzéseit is. A több ezer halálos áldozatot követelő harcok – megbízható adatok nem ismeretesek – lezárása mindenképpen örvendetes, ám az igazi győztes Putyin elnök, aki a november 9-én aláírt három­oldalú egyezménnyel a béketeremtő szerepében tündököl, egyúttal kiterjeszti befolyását a kaukázusi „közelkülföldön”. Ugyanakkor elégedett lehet Erdoğan is. A két volt szovjet tagállam háborújában Azerbajdzsánt támogatta, szóval és fegyverrel. A kimenetel pedig egyértelműen azeri védenceinek kedvez: jelentős területeket foglaltak el, amit az orosz közvetítéssel létrejött egyezmény szentesít. A tö­rök beavatkozás része annak, amit Ankarában úgy neveznek, hogy „a Törökországot megillető szerep a világrendben”. Más szóval az agresszív, konfliktuskereső, nacionalista külpolitikának, amely évek óta teszteli nyugati szövetségesei türelmét. Ide tartozik a kurdok elleni szíriai és iraki fellépés, az észak-ciprusi katonai jelenlét és a földközi-tengeri görög felségvizekre vezényelt hadihajók története is. A kardcsörtetés elsősorban a hazai közönségnek szól, akárcsak az isztambuli Hagia Szophia mecsetté alakítása, amely – egy német kommentátor találó megállapítása szerint – „567 évnyi visszalépés” (az Oszmán Birodalom 1453-ban foglalta el Konstantinápolyt, akkor csináltak először mohamedán imaházat az eredetileg keresztény bazilikának emelt világhírű épületből). Erdoğan súlyos gazdasági bajokról próbálja elterelni a közvélemény figyelmét, hogy stabilizálja uralmát. A világjárvány amúgy is válságos pillanatban ütött be: vágtat az infláció, drámaian esik a török líra árfolyama, a GDP egy év alatt csaknem 10 százalékkal csökkent, fogytán a devizatartalék. Putyin hasonló eszközökhöz folyamodott 2014-ben: amikor az olajárzuhanás megrendítette a gazdaságot, „dicsőségesen” annektálta a Krím félszigetet. Ezúttal megígértette Ilham Alijev elnökkel, hogy az azeri fennhatóság alá kerülő kegyhelyeket örmények is szabadon látogathatják. (Ha Nikol Pasinján Nyugat-barát örmény miniszterelnök belebukna a kikényszerített területi engedményekbe, azt cseppet sem bánná, sőt.) Putyin a keresztény, Erdoğan a muszlim érdekek védelmezőjeként lép fel – egyszerre, ám figyelemre méltó módon összeakaszkodás nélkül. Törökország nem aláírója ugyan a fegyverszüneti egyezménynek, de kárpótlásul szerepet kap egy közös, homályos hatáskörű megfigyelő központ létrehozásában.

Rakéták és lopakodók

Eddig nem volt ilyen zavartalan a két államfő együttműködése. Példa rá a szíriai polgárháború, ahol a törökök a Bassár el-Aszad ellen lázadókat támogatták, ám az orosz katonai beavatkozás felborította az erőviszonyokat, és megmentette a kutyaszorítóba került elnököt. Éppen öt évvel ezelőtt napokig fennállt a félelmetes lehetőség, hogy egy incidens közvetlen háborúba sodorja Moszkvát és Ankarát. 2015. november 24-én egy török F–16-os lelőtte az orosz légierő vadászbombázóját, amely szíriai bevetésen vett részt, de közben megsértette a török légteret. Több mint fél évszázada, a koreai háború óta ez volt az első eset, hogy egy NATO-tagállam orosz katonai gépet semmisít meg. Ráadásul a katapultáló pilótát a törökök támogatta felkelők megölték, és végeztek a keresésére induló mentőalakulat egyik katonájával is. Líbia is konfliktusforrássá vált a kétoldalú viszonyban. A Kadhafi bukásával (2011) káoszba és belviszályba süllyedt észak-afrikai országban Moszkva a lázadó hadurat, Kalifa Haftár tábornokot segíti. A török vezetés viszont a nemzetközileg elismert tripoli kormánynak küldött drónokat, katonai tanácsadókat, hírszerzési értesüléseket, valamint hadihajókat a partokhoz. Mindamellett zsoldosokat toborzott és szállított a válságövezetbe. Hírek szerint több ezer fanatikus iszlamistát is, akik Szíriában a magát Iszlám Államnak nevező terrorszervezet harcosai voltak. Szeptemberben Mevlüt Çavuşoğlu külügyminiszter úgy nyilatkozott, hogy ezen a hadszíntéren is közeledett az orosz és a török álláspont. A helyzet attól igazán bonyolult, hogy Törökország – NATO-országtól példátlan módon – orosz légvédelmi rakétarendszert vásárolt. Az Sz–400-ast már tesztelték, de még nem állították hadrendbe. Éles működését nyugati katonai szakértők súlyos biztonsági kockázatnak tekintenék, mert abban orosz operátorok is részt vennének, így a radarokról Moszkva kényes információkhoz jutna minden, a török légtérben repülő katonai gépről, az amerikaiakról is. Válaszul az Egyesült Államok úgy döntött, egyelőre mégsem ad el modern F–35-ös lopakodó vadászbombázókat Ankarának, és a gyártásban is felfüggesztette a török részvételt. Á m a diktátorok iránt időnként leplezetlenül rokonszenvező Donald Trump nem sújtotta durvább szankciókkal Erdoğan rendszerét, noha a washingtoni kongresszus hajlana erre. Ahogy a távozó elnök cserbenhagyta a kurd milíciákat is, amelyek az amerikaiak oldalán, szövetségesként harcoltak az Iszlám Állam felszámolásáért, mígnem a török hadsereg tavaly ősszel pusztító offenzívát indított ellenük. Kérdés, mit tesz a januárban hivatalba lépő Biden-adminisztráció. Az amerikai választások óta máris jelek utalnak arra, hogy Erdoğan hajlandó újragondolni és normalizálni kapcsolatait az Egyesült Államokkal. Szándékának komolyságát bizonyítaná, ha végül az Sz–400 helyett mégis NATO-kompatibilis rakétarendszert vásárolna.

A cár és a szultán

Valószínűbb, hogy a török elnök nem akarja kenyértörésre vinni a dolgot a Nyugattal, és bár folyamatosan próbálgatja a tűréshatárt, csak addig merészkedik el, amíg nem ütközik kemény ellenállásba. A realista Putyin sem gondolhatja komolyan, hogy kiszakítja Törökországot az észak-atlanti szövetségből. Nem is erre játszik, hanem – mint rendesen – a zavarkeltésre, vagy a régi KGB-s terminológiával: fellazításra. Ebben pedig egy a NATO-n belüli, de megbízhatatlan szövetséges a hatásosabb. (Az orosz elnök az ­Európai Unióban nagyjából ugyanerre használja a Brüsszellel folyamatosan szembemenő, a közösséget szabotáló magyar kormányt.) Nem mellékes szempont, hogy Moszkva és Ankara fontos gazdasági partnerek. Törökország energiaigényének 90 százalékát külföldről kénytelen beszerezni, ami kiszolgáltatja az oroszoknak. A Török Áramlat (Turkstream) gázvezeték januárban megnyitott, Fekete-tenger alatti szakaszát a Gazprom építette. Eközben a Roszatom atomerőművet épít a tengerparti Akkuyuban. Az sem elhanyagolható, hogy a török Riviéra az orosz elit kedvelt nyaralóhelye. A Krím megszállása után Erdoğan nem is csatlakozott az Oroszország elleni nyugati szankciókhoz, és most, válságos időkben, különösen fontos neki az orosz kapcsolat. Mindkét politikus lesújtó véleménnyel van „a hanyatló Nyugatról”, mindennek a tetejébe személyesen is megszokhatta már egymást a két autokrata. Putyin (68 éves) 2000, Erdoğan (66) 2003 óta van hatalmon, és egyikük sem készül szabad választásokon megbukni. Mindketten az „erőskezű vezető” szerepét alakítják, elsősorban vidéki, kevéssé iskolázott és tájékozott szavazóknak. Rájátszanak a régi nagyság mítoszára és a vallásos érzületre (ortodox kereszténység, ill. szunnita iszlám). Módszereik hasonlók. Elnyomják a független sajtót és a civil társadalmat, rátelepedtek az igazságszolgáltatásra. Csak „őfelségéhez hű” kirakatellenzéket tűrnek meg, a veszélyes vetélytársak könnyen kerülhetnek börtönbe (esetleg kórházba, gyanús mérgezéssel). Miniszterelnökként kezdték, alkotmánymódosításokkal növelték hatalmukat, formálták saját képükre a rendszert. A gyenge demokratikus intézmények egyik országban sem bírták a nyomást. Jellemző, hogy mindketten uralkodói ragadványnevet kaptak: Cár, illetve Szultán.

Vetélkedő a damaszkuszi úton

Vlagyimir Putyin januárban, szíriai villámlátogatásán felkereste a damaszkuszi nagymecsetet. Ez az iszlám világ egyik legrégibb, leghíresebb, legszebb épülete, a VIII. század elejéről. Az Omajjád-dinasztia büszkesége volt, amikor a kalifátus világbirodalommá emelkedett. A mecset egy régi keresztény templom helyén áll, az pedig egy római Jupiter-szentélyre épült, a helyszínt már ősidők óta kultikus szertartásokra használják. Az orosz elnök egy régi Koránt vitt ajándékba Bassár el-Aszadnak, látogatása mégsem vallásról vagy kultúrtörténetről szólt. Erős aktuálpolitikai üzenetének Erdoğan biztosan nem örült. A török vezető ugyanis 2012-ben, amikor még a szíriai rezsim gyors bukásában bízott, kijelentette: „Közel a nap, amikor az Omajjád-mecsetben fogunk imádkozni.” Nem jött be, Putyin látványosan megelőzte a damaszkuszi úton.

„Erdoğan és Putyin barátsága nagyon aggasztó. De az alternatíva, egy orosz–török háború, ami bevonná a NATO-szövetséges Egyesült Államokat a Moszkvával való konfliktusba, még sokkal rosszabb lenne”, érvel a The National Interest washingtoni védelmi és biztonságpolitikai szakfolyóirat szerzőpárosa, Ömer Taşpinar és Michael O’Hanlon. Mindkét elnök célja a hatalom megtartása, így naivitás volna kiszámítható, „értékelvű” politikát várni tőlük. Sokkal inkább pillanatnyi érdekek döntenek együttműködésről, vetélkedésről. Márpedig a történelmi hagyományok miatt kölcsönösen ideálisak lehetnek ellenségképnek is (lásd keretes írásunkat). Ne vegyünk rá mérget, hogy Erdoğannak mindig ízleni fog Putyin fagylaltja.

Rossz szomszédság, török átok

Négy évszázadon át az számított kivételesnek, ha oroszok és törökök békében megfértek egymással. A hadiállapot volt a norma: a két szomszéd tucatnyi háborút vívott egymással a XVI. század közepe óta. Még a pontos számról sincs egyetértés. Mesut Hakki Caşin, Erdoğan tanácsadója 16 fegyveres konfliktust tart számon, amelyben ellenfelek voltak. Birodalmi érdekekért, területekért, kikötőkért ragadtak fegyvert, de a viszálynak sokszor vallásos színezetet adtak. Moszkva, az önjelölt „harmadik Róma” végső célja Konstantinápoly („a második Róma”) el-, vagyis visszafoglalása volt, azzal a hangzatos ígérettel, hogy megvédi a mohamedán uralom alatt sínylődő keresztényeket, és mecsetből újra bazilikává alakítja a Hagia Szophiát. A szultánok pedig védték a hitetlenektől. Gyakran avatkoztak bele az aktuális küzdelembe más európai hatalmak, a Habsburgoktól a svédekig, hol az egyik, hol a másik fél oldalán. Az első orosz–török háborúban (1568–70) Rettegett Iván cár visszaverte az Asztrahán elleni ottomán támadást, megszilárdította fennhatóságát a Volga mentén. Nagy Péter csatlakozott a Szent Ligához, amely Európát indult felszabadítani (1686–1700), a Magyar Királyság nagy részén ekkor ért véget a török hódoltság. Ocsakov ostrománál orosz zsoldban verekedett az igazi Münchhausen báró (1735–39). Nagy Katalin hadai leigázták a Krími Kánságot, kijutottak a Fekete-tengerre (1768–74). Ekkor veszítette el fél szemét az ifjú Kutuzov, Napóleon leendő legyőzője. A következő hadjáratban (1787–92) Patyomkin megszállta a Krímet. A legendás hadvezér életében a cárnő szerelme volt, halála után díszletfalvak és Ejzenstejn páncélosának névadója lett. Az erősödő cári birodalom a XIX. század közepén elérkezettnek látta az időt, hogy leszámoljon „Európa beteg emberével”. Ám a krími háborúban (1853–56) a kezdeti orosz sikerek után a kor két nagyhatalma, Anglia és Franciaország a Porta segítségére sietett. Kulcsszerepet kaptak a modern technológiák, a vasút és a távíró, az újságok gyors, fényképes tudósításokat közöltek. „Nulladik világháborúnak” nevezik azért is, mert a szövetségesek győzelme globális következményekkel járt: a piemonti részvétel és az osztrák távolmaradás miatt megnyílt az út az olasz egység előtt, függetlenné váltak a román fejedelemségek, a vereséggel csődközelbe jutott Oroszország pedig eladta Alaszkát az Egyesült Államoknak. Két évtized múltán az oroszok a Balkánon és a Kaukázusban is visszavágtak a töröknek (1877–78). Ismét egymásnak feszültek az első világháború (1914–18) kaukázusi frontján, ám ebbe belebukott mindkét birodalom. Attól sem javult sokat a szomszédság, hogy Moszkvában a bolsevikok kerültek hatalomra, a szultánok császársága pedig világi köztársasággá alakult át. Ankara a második világhá­ború alatt fontolgatta, hogy hadat üzen a Szovjetunió­nak, de aztán okosan megőrizte semlegességét. Törökország a NATO tagállama lett, a régi ellenségek feszülten farkasszemet néztek a hidegháborúban is.

Sejtsebészek bevetésen

Balassa Tamás
Publikálás dátuma
2020.11.29. 11:40

Szabó Gábor Tamás kardiológus egy évvel ezelőttig Debrecenben gyógyított kardiológiai betegeket. Régóta foglalkoztatta ugyanakkor a szív- és érrendszeri betegségek molekuláris háttere, a „sejtek gyógyítása” is. Egy éve mondott igent egy felkérésre, hogy a mindennapi betegellátást egy időre olyan csapatra cserélje, amelynek kutatói milliók életét változtathatják meg. A BioNTechnek, Európa meghatározó biotechnológiai vállalatának a kötelékébe került, éppen akkoriban, amikor a koronavírus-járvány lendületet adott a 60 éve felfedezett hírvivő RNS gyógyászati alkalmazásának a kutatásához. Az idők történelmiek: egy hete a Pfizer/BioNTech konzorciuma elsőként jelentette be, hogy beadta a kérelmét a SARS–CoV2 elleni oltóanyag engedélyezésére. Ezt a sikert az orvostudomány számos területén követheti áttörés.
A pandémia hatása nyomán ritkán látott erőforrások kerültek világszerte az orvostudományi kutatóközpontokba. Ahhoz, hogy az élet visszatérjen a rendes kerékvágásába, vakcina kell, ezért a laboratóriumok sorra ütemezték át a kutatásaikat, a tőzsdék pedig beárazták a leendő oltóanyagok jelentőségét. A németországi BioNTech részvényindexe az év eleje óta megduplázta az értékét. Az amerikai Moderna papírjai – ez az amerikai cég készítette el az oltóanyagát elsőként a vírus DNS-szekvenciájának január 11-i kínai izolációja után, február 24-re – mára négyszeres árat érnek. Áramlik a pénz a tudományba, és ez óriási lökést adhat a humán gyógyászat hosszadalmas és forrásigényes kutatásainak. Ebben az ágazatban jelen lenni kivételes lehetőség az emberiség számára létfontosságú eljárások kifejlesztésében dolgozóknak.

Szívek és molekulák

Szabó Gábor Tamás annak a cégnek a kutatóorvosa, amelyre a koronavírus-fertőzés elleni vakcinafejlesztés miatt az egész világ figyel. Oltóanyaggal foglalkozik, jóllehet nem virológus, nem biológus, „csak” gyakorló kardiológus, aki amióta az eszét tudja, nyitott a világra, kíváncsi az újdonságokra. Az elmúlt évtizedben széles körű szakmai hálózatot épített, amely a tudományos élet több területéhez, a világ számos nemzetének kutatóihoz köti. A tudását olthatatlan lelkesedéssel tovább is adja: a Kardiológia Klinika kedvelt oktatójaként két éve Alma Mater kitüntetést kapott az egyetemétől. A debreceni kardiológus az elmúlt hetekben több online előadást tartott, legutóbb a Mensa HungarIQa tagjainak. Két és fél órán át szögezte a monitorokhoz a hallgatóságát, a kérdések tucatjainak megválaszolását csak akkor hagyta abba, amikor késő este a következő „meetingje” kezdődött. Szabó Gábor Tamás nyolc­osztályos gimnáziumba járt Kisújszálláson. Az idegen nyelvek közül latint, angolt, németet tanult, majd később az olasz és a francia nyelvvel is megismerkedett. Az orvosok között nem ritka művészeti érdeklődésének is teret engedett, orgonán és zongorán játszik, és a könnyűzenébe is belekóstolt. A biológia és a kémia iránti szenvedélyének elsőségét azonban semmi sem kérdőjelezhette meg. Debrecenben végzett az orvostudományi egyetemen, majd a végzős vizsgáit követően egy európai mobilitás program Németországba repítette egy évre. Ott is számos hasonló érdeklődésű kollégával kötött szoros barátságot. Orvosi pályáját az egyetem elvégzését követően a cívisváros Kardiológiai Intézetében kezdte, oktatott-kutatott. Bekapcsolódott a nemzetközi gyógyszercégek által indított klinikai kutatásokba, eddig több tucat projektben vett részt. Egyebek között infarktusos betegeket vizsgáltak a koszorúér-megnyitás előtt és után, protokollokat állítottak föl a különféle gyógyszeres kezelésekre. Igyekezett elmélyülni a kutatások hátterében lévő mechanizmusokban, amiből a molekuláris folyamatok érthetővé váltak számára.

Finn művészkapcsolat

A szerencsés véletlenek – nevezzük sorsnak – többször játszottak szerepet a debreceni kardiológus életében. Évekkel ezelőtt egy finn származású festőművészt kezelt, és követte a felépülését. A művész kiállításokat szervezett. Kisújszálláson, az orvos szülővárosában meghonosodott egy programsorozat, amelyen a városból elszármazottak találkoztak a ma is ott élőkkel. Szabó Gábor Tamás beajánlotta a programra a finn művész munkáit, majd a tárlat megnyitóján szerepelt is. Akkor találkozott először Karikó Katalinnal – a pennsylvaniai egyetem professzorával, a BioNTech jelenlegi kutatócsoport-vezető alelnökével –, aki szintén a kisújszállási gimnáziumban végzett, majd Szegeden fejezte be egyetemi tanulmányait. Első beszélgetésük máig tartó tudományos kapcsolat kezdete lett. Rendszeres szakmai levelezés követte ezt, amelyben a kardiológus megismerkedett az mRNS, vagyis a messenger – hírvivő – ribonukleinsav terápiás jelentőségével, a kutatások irányaival. Ugyanebben az évben a biokémikus ajánlásával meghívták a stockholmi Karolinska Intézet kardiovaszkuláris (szív- és érrendszeri) kutatócsoportjába. Ekkor azonban gyakorló orvosként még nem tudott elszakadni mindennapi munkájától, inkább folytatta betegei gyógyítását és a klinikai kutatásokat. Teltek az évek, miközben nagy tudásszomjjal olvasta a biokémikus által küldött tudományos közleményeket, köztük a Karolinskán vezetett kutatás fejleményeiről. Ott a VEGF-A (vaszkuláris endoteliális növekedési faktor) mRNS-sel történő bejuttatás hatásait vizsgálták különböző betegcsoportokban. A fő célkitűzés a sérült szívizomzat regenerációja volt. Ugyancsak igen széles terület az mRNS onkológiai felhasználása. Az állatkísérletek már évekkel ezelőtt ígéretesek voltak, de az áttörés még várat magára. „Ha az állatok tumorjába juttatunk mRNS-t, a frissen kódolt fehérjék odahívják az immunsejteket – nyilatkozta erről Karikó Katalin a Magyar Kémikusok Lapjának áprilisi számában. – Már arra is van példánk, hogy ilyenkor nemcsak az a tumor sorvad el, amelyikbe az mRNS-t injektáltuk, hanem az áttét is.”

Tengerentúli hívás

 Szabó Gábor Tamás egy kardiológiai klinikai ügyeletben a negyedik in­farktusos beteget várta éppen, amikor e-mailt kapott a biokémikustól. „Ez a levél felelevenítette bennem a dilemmát: pótolhatatlan, hogy az infarktusos betegek életét megmentsük, az életminőségüket javítsuk, de közben fontos az is, hogy olyan eljárásokat dolgozzunk ki, amelyek millióknak segíthetnek. Akkor ezen komolyan elgondolkodtam. Egész éjszaka dolgoztunk, már alig láttunk a fáradtságtól, és ezzel a munkával három emberen tudtunk segíteni. Emiatt első reflexből azt válaszoltam: igen, nagyon érdekel az a munka, amivel többeknek tudok segíteni” – emlékszik a kardiológus. Karikó Katalin révén került kapcsolatba a New York-i Mount Sinai Egyetemmel is, ahol izgalmas kardiovaszkuláris kutatásokat folytattak mRNS-sel. Intenzív levelezés után meghívták kutatni az Egyesült Államokba, de a projekt végül meg­hiúsult. A biokémikus professzor main­zi munkacsoportjában ugyanakkor tavaly októberben megüresedett egy hely. Ekkor már egy pillanatot sem gondolkodott, azóta a BioNTech kutató orvosa. Ez nagy változás a munkájában. A tudomány úgynevezett manuális része, vagyis hogy miként kell az mRNS-t létrehozni, mindig is érdekelte, de a debreceni klinikán erre nem nyílt lehetősége, mivel ideje nagy részében betegeket gyógyított. Új munkakezdése előtt a debreceni Orvosi Mikrobiológiai Intézet egyik docense segítségével elmélyült a molekuláris biológiai technikák és a sejtekkel való bánásmód logikájában. Egy évvel ezelőtt ezekkel az ismeretekkel felvértezve kezdett el dolgozni Mainzban. Óriási várakozással vett részt a tavalyi berlini mRNS-konferen­cián, ahol a világ vezető biotechnoló­giai­ cégei képviseltették magukat: a main­zi BioNTech (alapítva: 2008), a bostoni Moderna (2010) és az elsőként alapított mRNS-cég, a tübingeni CureVac (2001). „Döbbenetes volt számomra, hogy két évtized számos kutatása, rengeteg tudományos közlemény után mennyi kérdés van még előttünk. Sokat tudunk már az mRNS-ről, de a kép még korántsem teljes. Vagy a molekuláris háttér pontos ismeretének hiányában, vagy a célzott mRNS-terápia specifikus korlátai miatt évek alatt sem jutott egy készítmény sem III-as klinikai fázisú vizsgálatra. A koronavírus-vakcina jelenlegi fejlesztése azonban igazolja, hogy az évek alatt felhalmozott tudás már elegendő volt az mRNS terápiás felhasználásához” – mondta a kutató orvos.

Ígéretes mRNS

A világ vezető biotechnológiai cégei mRNS-kutatások tucatjait folytatják. Onkológiai és ritka betegségek kezelésére a BioNTechnek is fut I. és II. fázisú kutatása, és 2018 óta működnek együtt a Pfizerrel az mRNS-alapú influenzavakcina kifejlesztésében. Szabó Gábor Tamás olyan munkacsoportban dolgozik, ahol szinte a teljes kutatási spektrumot átláthatja. Fő célkitűzése azonban a kardiovaszkuláris betegségek kezelésére alkotott mRNS-alapú te­rápia. Ezen a területen a Moderna cég meghatározó, II. fázisú vizsgálatban alkalmazzák a VEGF-A-t a fentebb említett kardiális (szív­izomzati) regeneráció elérése érdekében. A fejlesztést a Karolinska Intézet és az AstraZeneca gyógyszercég alapozta meg. Szerinte az „érújdonképződés”, mint a szív­elég­telenség-kezelés egyik célpontja, ígéretes feltevés. A növekedési faktor célzott bejuttatása egy megfelelő szövetbe, például a szívizomzatba lokálisan azt a mikrokörnyezetet biztosítja, mint amikor a szívizomzat képződik a magzati korban. Ezzel úgynevezett érújdonképződés alakulhat ki a szövetekben. A területnek nagyon érdekes az irodalma, meséli a kardiológus, merthogy a halaknál és a kétéltűek­nél például képes regenerálódni a szív, de az emlősöknél már nem, vagyis csak a születés utáni rövid ­ideig. Bonyolultabbá teszi a kérdést az a tény, hogy daganatképződés esetén a tumor sok esetben szintén vaszkuláris (érrendszeri) növekedési faktort termel a minél gyorsabb növekedés és vérellátás érdekében. A szív- és érrendszeri területen egyébként még nincs olyan kutatás, amely túljutott volna a II. fázisú vizsgálaton, amikor már nagy létszámú betegpopuláción, megadott dózisban, célzott betegségben tudnák tesztelni az mRNS hatását. „Ennek azonban szintén nem a hírvivő RNS-alapú optimális terápia az oka, hanem az, hogy még nem pontosan feltérképezett a molekuláris ismereteknek a kaszkádja, amely például egy kardiovaszkuláris betegség kialakulásában szerepet játszik” – mondja a kardiológus. A kutató szerint az mRNS-alapú terápia számos gyógyászati eljárást forradalmasíthat. Nem véletlen, hogy sokak szerint a génterápiához fűzött reményeket a következő években az mRNS-terápia válthatja be.

Koronavírus-vakcinák a célegyenesben

A világ a koronavírus-pandémia elleni küzdelem megváltóként várt vakcinakutatásaira figyel. A WHO jelenlegi adatai szerint ez idáig 13 oltóanyag jutott el az úgynevezett III. fázisba, míg az első két fázisba 17, illetve 38 vakcinát regisztráltak. (A Covid–19 fertőzés kezelésére kipróbált gyógyszerek közül 13 jutott el a III. fázisig, míg 53 jár az első két szakaszban.) A tucatnyi vakcinából elsőként november 20-án a németországi BioNTech és az amerikai Pfizer kezdeményezte az oltóanyaga sürgősségi jóváhagyását az Egyesült Államok Élelmezési és Gyógyszerügyi Hivatalánál, két nappal azután, hogy benyújtották a BNT162b2 nevű koronavírus-vakcina biztató vizsgálati eredményeit az amerikai gyógyszerfelügyelethez. A konzorcium oltóanyagát a III. fázisban közel 44 ezer önkéntes részvételével vizsgálták, és kiemelkedő, 95 százalékos hatékonyságot mutattak ki. A vizsgálat során 170 fertőzés igazolódott, akik közül 162-en placebót kaptak a vizsgálatban; a két szám aránya mutatja a hatékonyságot. A mellékhatások közül a fáradékonyság 3,7, a fejfájás 2 százalékban jelent meg. Az ­mRNS-alapú vakcina az idősekben is megfelelő immunválaszt eredményez, és az esetleges mellékhatásai sem gyakoribbak.