Gépesített mérnöki brutalitás

A holokauszt témáját politikai célokra felhasználni, borzalmainak tényét kifordítani elfogadhatatlan cselekedet. A kérdéskör kapcsán Pelle János történész és Csepeli György szociálpszichológus fejti ki, hogyan kapcsolódott össze a XX. század eleji gépesítés a haláltáborok borzalmával, és megtörténte miért okozott ellentmondást a náci Németországban.

A holokauszt megtörténtének számos előzménye és eredője van – az egyik legfontosabb tényezője a XX. század eleji gépesítés. Pelle János történész szerint utóbbi és a holokauszt összefüggése egyértelműen az első világháborús hadviseléssel, az ellenség elpusztítására kifejlesztett gyilkolóeszközökkel függ össze.

A technika 1914-ig, az első világháború kirobbanásáig is rohamosan fejlődött, de szinte senkinek sem jutott eszébe, hogy ezeket az eszközöket a civil lakosság egy csoportjának legyilkolására használja. Nem szabad ugyanakkor elfeledkezni arról a hatásról sem, amit a milliókat értelmetlenül, „nagyipari módon” feláldozó első világháború a korabeli emberiség lelkére gyakorolt. Az iparosodással fokozatosan megjelenő tömegember hozzászokott a halálhoz, a vérhez, a nyomtalan megsemmisüléshez. Pelle szerint ezért a német antifasiszta író, Erich Maria Remarque nem véletlenül adta híres háborús regényének azt a címet, hogy „Nyugaton a helyzet változatlan”.

Értelmetlen vérengzés

– Az első világháború végére aztán kiderült, hogy az egész vérfürdőnek nem volt semmi értelme, és valójában felelőse sincs – állítja Pelle. Ekkortól váltak népszerűvé azok a bűnbakképző ideológiák és az azokat képviselő/előállító politikusok, akik kijelölték a példátlan katasztrófa felelőseit, egyszersmind szervezkedni kezdtek az elpusztításukra.

Adolf Hitler, aki 1918 októberében, vagyis közvetlenül a háború vége előtt gázmérgezést szenvedett, majd hetekig vakon feküdt egy katonai kórházban. Ebben az állapotban értesült Németország vereségéről, ekkor kezdett el fantáziálni arról, hogy mindazokra, akik a németek balsorsát okozták, „mérges gázt” kellene ereszteni.

Hitler a felelősöket a baloldali és liberális politikusokban, továbbá a zsidókban találta meg, és céljául tűzte ki, hogy „megszabaduljon” az utóbbiaktól. A módszer, vagyis a tömeges deportálás, a gettók kijelölése, illetve a gázkamrákkal és krematóriumokkal felszerelt haláltáborok létrehozása ekkor még nem volt meg a fejében – Pelle szerint ezek a tervek az idők folyamán fokozatosan alakultak ki, és csak a második világháború kitörése után valósultak meg.

Üzemszerű szervezés

Csepeli György szociálpszichológus, a mindennapi antiszemitizmusról írt, A meg nem gondolt gondolat című kötet szerzője szerint a holokauszt megértésében kulcsjelentőségű a német filozófus, Martin Heidegger „machináció” fogalma, melyet a nemzetiszocialistákhoz egyébként veszedelmesen közel került gondolkodó a múlt század harmincas éveinek végén dolgozott ki.

A machináció kiteljesíti a létfelejtést, érzéketlenné tesz a sokértelmű és a kérdéses iránt, csak annak a kérdésnek a feltevését teszi lehetővé, amit maga arra érdemesnek tart – mely Csepeli szerint a „zsidókérdés” volt. A machináció elűzi az isteneket, akik üres helyét az üzemszerűség, a számítás, a szervezés, a gyorsaság, az óriásiasság, a tömegszerűség dicsőítése foglalja el. (Az önmagát totalizáló, számító-hatalmi berendezkedés leírása egyébként nemcsak a nemzetiszocializmus brutális idiotizmusára illett, hanem a leírás egyes elemei akció-reakció alapon a bolsevizmusban és a fogyasztói kapitalizmusban is fellelhetők voltak.)

Csepeli felhívja a figyelmet arra, hogy Heidegger a harmincas években túl közel állt a nemzetiszocializmushoz ahhoz, hogy ne vegye észre a nemzetiszocialista rendszer totalizáló hatalmi tébolyát, amely a népirtás tébolyult eszméjét az ötlettől a mérnökileg tökéletes, iparszerű megvalósításig eljuttatta.

Technikai megvalósítás

Pelle szerint annak érzékeltetésére, hogy milyen üzemszerű volt a haláltáborok borzalma, példának hozható fel a konkrét gépi fejlesztések terén a washingtoni holokausztmúzeum állandó kiállítása, melyen egy amerikai gyártmányú Hollerith-féle lyukkártyás számítógép látható. Ezt használták a nácik a lakosság nyilvántartására, a zsidók azonosítására Németországban.

Más vonatkozásban alkalmazták a fejlett német technológiát, amelyet ötvöztek az első világháború idején kipróbált módszerekkel, például a tömegek vasúti szállítása terén.

A gázkamrákat és a krematóriumokat először a német értelmi fogyatékosok elpusztítására használták fel az „euthanasia” program keretében. A történész szerint látható, hogy a népirtás technológiája, amely Auschwitzban ért a csúcspontjára, fokozatosan alakult ki.

A Zyklon-B gázzal való gyilkolás is összefügg az első világháborúval, a készítmény kifejlesztésében ugyanis paradox módon az ammóniaszintézis kifejlesztésében 1918-ban Nobel-díjjal kitüntetett zsidó származású kémikus, Fritz Haber is részt vett, aki 1914-ben hazafias érzelmektől táplálva a családja tiltakozása ellenére felajánlotta szolgálatait az akkori kormánynak, majd csatlakozott a Kémiai Hadászati Szolgálathoz (Strategischdienst für Chemie), amelynek igazgatója lett. Itt mérges gázt állítottak elő hadászati célokra, majd később rovarirtás céljára kifejlesztették a Zyklon-B gázt is, amelyet aztán a nácik használtak fel a zsidók ellen.

Manipulációval elért terv

Pelle szerint a holokauszt valóban egyedülálló a történelem szörnyűségei között, hiszen mind az ipari jellegű tömeggyilkosság technikai módszerei, mind pedig a népirtás gyors lefolyása páratlan a világtörténelemben, nem is szólva az áldozatul esett zsidóság kultúrájáról, évezredes múltjáról és vallásáról. Ahhoz, hogy a nácik ördögi terve megvalósuljon, a technikai eszközökön kívül szükség volt a nacionalista tébolyba hajszolt németek, illetve a kelet-európai népek manipulálására, ami a világháborútól sújtott tömegeket kiszolgáltatottá tette a zsidóellenes uszításnak.

– Abban, hogy a kelet-európaiak túlnyomó többsége hitelt adott a bűnbakképzésnek, komoly szerepe volt a múltból örökölt, a kereszténységtől átvett, hagyományos előítéleteknek is – állítja a történész, mondván, az utóbbiak mélyén a vérvád állt, az a rögeszme, hogy a zsidók időről időre rituális gyilkosságot követnek el, miáltal potenciális veszélyt jelentenek a nem zsidókra. Ez a gondolat, melyet a nácik és a nyilasok terjesztettek és népszerűsítettek, felbukkant Magyarországon, 1945-ben és 1946-ban pedig pogromokhoz és lincselésekhez vezetett.

Kognitív disszonancia

Csepeli György a kognitív disszonanciát, vagyis a Harmadik Birodalom botrányát abban látja, hogy a holokauszt egy olyan országban következett be, ahol a német felvilágosodás filozófusa, Immanuel Kant azt mondhatta, hogy „két dolog tölti el lelkemet annál újabb és annál növekvőbb tisztelettel és csodálattal, minél többször és tartósabban foglalkozik vele gondolkodásom: a csillagos ég felettem és az erkölcsi törvény bennem”.

Csepeli szerint a csillagos ég 1933 és 1945 között is ugyanazon tökéllyel ragyogott az égen, mint Kant korában, de az erkölcsi törvény tökéletesen pervertálódott (értsd: megromlott). Az SS birodalmi vezetője, Heinrich Himmler a Königsbergtől egyébként nem túl távoli Posenben 1943. október 3-án a következőket mondta:

„A zsidóevakuálásokról beszélek, a zsidó nép megsemmisítéséről (die Ausrottung des jüdischen Volkes). Ez egyike azoknak a dolgoknak, amelyekről könnyedén azt mondják: »A zsidó nép ki lesz irtva«, mindegyik párttárs ezt mondja, »teljesen világos, benne van a programunkban, felszámoljuk a zsidókat, megsemmisítjük őket (Ausschaltung der juden, Ausrottung), megcsináljuk, ugyan, piti ügy (Kleinigkeit)«… És egyikük sem látta, egyikük sem ment rajta keresztül. Önök közül a legtöbben tudják, hogy mit jelent, amikor száz hulla hever együtt, amikor ötszáz vagy amikor ezer hever ott. És ezt végignézni – és az emberi gyengeségek kivételével –, tisztességesnek maradni, na ez tett minket keménnyé, és ez a dicsőség olyan lapja, amit sosem emlegetnek, és amit sosem kell majd néven nevezni.”

Csepeli szerint különlegesség, hogy Himmler dicsőségnek nevezi az aljasságot, bátorságnak a gyávaságot, nem egyszerűen megtagadja, hanem szemérmetlenül kiforgatja Kant örökségét.

A szociálpszichológus azonban kiemeli, hogy Himmler nem volt egyedül. A Wannsee-konferencián 1942. január 20-án a „zsidókérdés” végső megoldására meghozott elhatározás a német Wehrmacht által megszállt minden európai országra érvényes volt, és mindegyik országban, ha változó mértékben is, akadtak állami tisztviselők, csendőrök, rendőrök, akik készséggel részt vettek a végső megoldásban. És sokan, túl sokan voltak a néma cinkosok, akik bűne csak annyi volt, hogy elfordították fejüket, miközben elvették a maguk részét a rablott ágyneműből, ezüstből, bútorból. – Azok fordultak a zsidók ellen, akik a legtöbbet köszönhettek nekik, Jézus Krisztust – állítja a kutató.