„Hétszáz lépés hosszában, nyolcvan lépés széltében. Ez a Damjanich utca. Páratlan oldala a Csikágó belső határa, jobb oldala a Városliget fasor villanegyede. Majdnem a közepén, szemben a Nefelejcs utcával, amely a Keleti pályaudvarra fut ki, található könyvünk hőse, a 26/b.” – igazít el bennünket a kötet szerkesztője, V. Bálint Éva. Persze, az igazi főszereplők az ide kötődő emberek: a kötetben tehát az egykor vagy most is itt élő, leginkább 1940 és 1955 között született lakótársak idézik fel – a szerkesztő interjúkérdései nyomán – az emlékeiket.
Az épület „csillagos ház” volt, azaz a vészkorszak idején többek között ide költöztették a környékbeli zsidókat (pontosabban azokat, akiket az akkori törvények zsidónak minősítettek). A megszólalók között vannak, akik gyerekként már megélték a holokauszt borzalmait, a többség azonban a háború után született, a túlélők sokat emlegetett második nemzedékéhez tartozik, tagjainak a kifejezetten reájuk jellemző pszichés terhekkel kell együtt élniük.
A nyilasok rémuralmának majdnem valamennyi családban lettek áldozatai, a feljelentések, a fosztogatások példái is fájdalmasan bőségesek. De a kiterjedt és virulens történelmi alvilág mellett létezett azért – Déry Tibor szavával – „felvilág” is: „A földszinten volt a nyilas központ, a többi emeleten pedig változatlanul ott laktak az emberek. A hófehér hajú anyukám állt a sor szélén, már bent a lépcsőházban, amikor éppen jött hazafelé egy házaspár. A nő hirtelen odaállt anyukám mellé, és azt mondta, hogy ’tessék belém karolni’. Anyukám nagyon megijedt, a nő nyugtatta, hogy ne féljen, és kart karba öltve kisétáltak a nyilas központból. Visszavitték anyukámat a Katona József utcába, a védett házba. Soha nem tudtuk meg, kik voltak, akik talán a Dunába lövéstől mentették meg anyámat.”
Megannyi interjúban szerepel az egykori házmester alakja. Ő – ellentétben a foglalkozásához kötődő, bizonyára nem alaptalanul rögzült negatív sztereotípiákkal – egyértelműen pozitív hőssé magasodik. Amikor a vészkorszak idején a nyilasok razziázni jöttek volna, elállta a bejáratot, és süketséget színlelve tapodtat sem mozdult onnan. A pribékek a házból senkit sem tudtak elvinni, ráadásul a távol lévők holmijára is igyekezett vigyázni. Emeljük ki a nevét: Kövér Sándor, aki méltán kapta meg a Világ Igaza kitüntető címet, a mindössze négy magyar házmester egyikeként.
Az egykori és jelenlegi lakók élete sajátos fénytörésben mutatja egyén és történelem viszonyát. A holokauszt riasztó családi tapasztalata a későbbiekben leginkább az óvatosság reflexeit erősítette. Voltak ugyan, akik ideig-óráig azonosultak a Rákosi-rendszerrel, őket a lakótársak leginkább valami megbocsátó közönnyel kezelték. A többség azonban igyekezett kimaradni a történelem-alakítás fősodrából. 1956 őszén például a családok jó része bezárkózott. Még a kíváncsibbak is, miután megnézték a közelben lévő Sztálin-szobor ledöntését, visszatértek a házba, utána pedig nem nagyon mozdultak ki a legvészterhesebb napokban. (Mivel a ház épp a Keletinél dúló harcok lővonalába esett, a felsőbb szinteken élők kénytelenek voltak lentebb meghúzódni a tüzérségi gránátok elől.) Később voltak, akik disszidáltak, zömük azonban maradt, egy pontig beilleszkedett, dolgozni akart, ilyen-olyan vezető pozícióba került, de legfőként békében szeretett volna élni.
Egy ház lakói, pontosan körülhatárolt periódusban – emlékek, élmények, tapasztalatok: a mikrotörténelem e változata nem véletlenül vált roppant népszerűvé. Az eszmék, ideológiák vezérelte nagy narratívák többnyire a felvilágosodás fejlődéshitére építkeztek, melyet épp az elmúlt évszázad fejleményei öveztek erős kételyekkel. Ami igazából megfogható, ami tehát vitathatatlan realitás maradt: az egyéni sors, a maga sikereivel és kudarcaival, örömeivel és tragédiáival. Vagy legfeljebb a kis közösségek jól áttekinthető világa kínálhat életszerű tanulságokat. Mint amilyen például e vállalkozás bázisát alkotó társaság: a kötetben szereplő hajdani lakók ugyanis – igazi csoportszociológiai kuriózumként – több mint egy évtizede rendszeresen összejönnek, beszámolnak sorsuk alakulásáról, felidézik emlékeiket.
Persze, mint cseppben a tenger, ez a kisvilág is magában rejti az általánosabb tendenciákat, láttatja olykor a nagy történet visszfényeit. „1945. május 9-én (…) születtem”. „Én voltam a második gyerek, az első Éva testvérem, aki 1939. február 9-én született. Kettőnk születése között zajlott le a II. világháború” – keretezi ekként történetét az egyik emlékező.
Infó
V. Bálint Éva (szerkesztő): Damjanich utca 26/B
Balassi, 2020
