A járvány miatt főleg internetes fórumokon emlékeztek meg Willy Brandt, az NSZK egykori szociáldemokrata kancellárjának gesztusára. Éppen ötven évvel ezelőtt, 1970. december 7-én, amikor varsói látogatása során meglátogatta a gettófelkelés áldozatainak emlékművét, a protokollt felrúgva letérdelt. A német kancellár azért utazott Lengyelországba, hogy az auschwitzi túlélő, Józef Cyrankiewicz miniszterelnökkel államközi egyezményt írjon alá, ami több kényes vitát zárt le negyed századdal a második világháború után. Bonn egyebek mellett az Odera-Neisse-határ sérthetetlenségének elismerésével deklarálta, nincsenek területi követelései Lengyelországgal szemben.
Frank-Walter Steinmeier német államfő beszédben emlékezett meg Willy Brandt egykori gesztusáról, Norbert Walter-Borjans, a szociáldemokraták elnöke pedig még hétvégén Varsóban koszorút helyezett el a varsói gettó áldozatainak emlékművénél. Dietmar Woidke, Brandenburg miniszterelnöke, a német szövetségi kormány lengyel ügyekben illetékes koordinátora pedig a térhajtást az újrakezdés jelképének nevezte. Németországban továbbá kéteurós érmével emlékeznek Brandt történelmi tettére.
Brandt akkori látogatása során két koszorúzást terveztek, az egyiket az ismeretlen katona sírjánál, a másikat pedig a varsói gettófelkelés áldozatainak emlékénél. A kancellár később elmondta, már reggel tudta, hogy ez nem a szokványos koszorúzás lesz, amikor elég egy főhajtás, ezért a németek nevében így akart bocsánatot kérni a zsidók millióinak meggyilkolásáért. Bár ma ezt a gesztust egyöntetű elismeréssel illetik Németországban, akkor a többség túlzottnak tartotta az NSZK-ban.
Sokan találóan ma is befejezetlennek nevezik a német-lengyel megbékélés folyamatát. Utóbbiak ma is komoly fenntartásokkal tekintenek a németekre. Bár a gazdasági kapcsolatok erősek, kulturális tekintetben a közeledés rendkívül lassan halad. Idei adatok szerint a lengyel lakosság harmada látogatott el valaha is Németországba, s a németek jobban rokonszenveznek a lengyelekkel, mint fordítva.
A lengyelek harmada ma is a háború szóra asszociál a németek kapcsán és még mind a mai napig a megkérdezettek 58 százaléka tartja a két ország közötti legnagyobb problémának a háborús kártérítés kifizetésének elmaradását. Miután a náci Németország 1939 szeptemberében megtámadta Lengyelországot, a második világháború évei alatt összesen hatmillió lengyel vesztette életét. 1953 augusztusában azonban Lengyelország – az NDK-nak tett gesztusként - lemondott a kártérítésről, hogy így bizonyítsa a szocialista táboron belül a „demokrácia és a béke” iránti elkötelezettségét.
Berlin szerint az 1990-es, úgynevezett „Kettő plusz négy” egyezmény minden vitás kérdést lezárt. A Jog és Igazságosság (PiS) által fémjelzett lengyel kormány több tagja ezt nem így látja, s a kabinet újra és újra előveszi a kérdést. A PiS egyes személyiségei szerint a „kommunista Lengyelország” által megkötött szerződések nem érvényesek, mert azt egy „szovjet bábkormány” kötötte meg.
Feltűnő mindenesetre, hogy a német kártérítés kérdését éppen most, néhány nappal az Európai Unió csütörtökön kezdődő csúcstalálkozója előtt hozta elő újfent a kormánypárt, hiszen Budapest mellett a varsói kabinet helyezte kilátásba a helyreállítási alap és a következő hétéves uniós költségvetés elfogadásának megvétózását, amennyiben a kifizetéseket a jogállamisághoz kötik. Andrzej Przylebski, Lengyelország Németországba akkreditált nagykövete szerint mielőbb meg kell oldani a kérdést, mert ez „problémát jelent a két ország viszonyában. Mint mondta, „várják Berlin javaslatait”. Bár méltatta Willy Brandt ötven évvel ezelőtti gesztusát, a további német lépéseket hiányolta. Máig nem világos, pontosan mekkora összeget követel Varsó Berlintől, de tavaly 850 milliárd eurós összegről lehetett hallani.
A lengyel ellenzék visszautasította a kártérítés felvetését. Radoslaw Sikorski egykori külügyminiszter szerint ez a kormánypárt és a nacionalista sajtó kedvenc témája, miközben jogi értelemben rég le van zárva a kérdés. Hasonlóan vélekedett Danuta Hübner európai parlamenti képviselő.
