A képmutatás kövei - ősbemutató a Pesti Színházban

Kortárs ősbemutatót kínált élő stream formában a Pesti Színház, egy premiert a múlt átszínezéséről és arról, létezik-e a bűnökön túl feloldozás.

A negyvenes évei végén járó német drámaíró Marius von Mayenburg nem ismeretlen a magyar közönség számára. Több darabját játszották nálunk is, a Pesti Színházban most online bemutatott A kő című művét azonban eddig még nem. A Vígszínház új vezetése ráadásul bevállalta, hogy az őszre tervezett premiert a korlátozások ellenére élőben lejátsszák és a nézők otthonról követhetik a témájában erősen aktuális darabot. A rendező, Michal Dočekal korábban megrendezte már a drámát Prágában és most pedig Budapesten. (A magyar szöveget Gál Róbert, Perczel Enikő és Szabó G. László fordítását felhasználva Kovács Krisztina készítette.) Egy német család több generációjának történetébe csöppenünk. A dráma időben ugrál, 1935-től 1993-ig. A sztori követése épp ezért nem egyszerű, főleg így távszínházi formában. A rendezés felirattal és a tér átfordításával igazít el abban, hogy épp hol járunk. A stream ennek az inkább színházi megoldásnak végképp nem kedvez. A történet viszont annyira erős, hogy mégis magával visz. A nagymama (Nagy-Kálózy Eszter) a kilencvenes években még mindig az asztal alá bújuk időnként, mert kísérti a háborús idő, vagyis a bombázások rémképe. Közben évtizedek teltek el a lánya (Szilágyi Csenge) és az unokája (Antóci Dorottya) abban a hitben él, hogy a nagymama a háborúban odaveszett férjével együtt megmentette egy zsidó család életét. A nagypapa pedig egyenesen egy hős. A mítosz azonban elég gyenge lábakon áll. Mindenkiben kérdéseket, kételyeket ébreszt. Olyannyira, hogy ez a kép, ahogy ugrálunk ide, oda az időben, szép lassan szertefoszlik, darabokra törik. Akárcsak szimbolikusan az a kő, amellyel elvileg a nagyapát dobálták meg, mert védte az üldözötteket. Szó van itt házról, kertről, otthonról, de leginkább olyan bűnökről, amelyekkel szinte lehetetlen szembenézni, hiszen egy náci nagypapát (Telekes Péter) nem lehet egyszerűen kiradírozni a családi legendáriumból. Az persze, hogy náci volt, csak a darab legvégén derül ki. Előtte pedig a képmutatás, az önfelmentés egymásra licitáló képeit látjuk. Közben pereg a történelem, csak a ház és az a bizonyos kő nem változik. A ház lakói viszont igen, megjelenik például egy nő (Majsai-Nyilas Tünde), aki évtizedeken át élt abban a házban, amiből aztán a nagyapjával együtt kénytelen volt elköltözni. És nem beszéltünk a történetben időnként megjelenő zsidó házaspár hölgy tagjáról (Hegyi Barbara), aki férjével együtt építette a házat, alakította ki a berendezést, ültette a virágokat, hogy aztán a történelem kényszere miatt eladják az ingatlant. Menekülnének, de nem sikerül. Az előadás egyik legszívbemarkolóbb szála, hogy a nagypapa bűne, miként kísérti a család következő generációinak a tagjait. Szeretne mindenki végre tiszta lapot! Megszabadulnának a mérgező eszméket kifejező kövektől. De ez nem megy csak úgy, annak súlyos ára van. A végső feloldozás pedig talán soha sem jöhet el.

Infó:

Marius von Mayenburg A kő

Pesti Színház

Élő stream

Rendezte: Michal Dočekal