Orbán Viktor hónapok óta csomagol. Amíg európai kollégái jobbára azzal voltak elfoglalva, hogy mentsék az embert, a gazdaságot, az állásokat, ő ráncra gyűrt homlokkal sétálgatott a vitrin előtt, azon morfondírozva, hogy mit és hogyan lehetne biztonságba helyezni.
Okos ember, már márciusban felmérte, hogy az ilyen helyzetekbe a kormányok bele szoktak bukni; ott is, ahol jól kormányoztak, de még inkább ott, ahol rosszul.
Kilencedik hónapja pakolászik. Amit megszerzett, gondosan újságpapírba csomagolja, és berakja a bőröndbe. Amire még fáj a foga, azt elveszi, ha kell, erővel. Az SZFE és a többi egyetem alapítványokba rugdalásától, a nemzeti vagyon látható részének hithű fideszesekkel feltöltött alapítványokra testálásától, a kórházak helyett a sportnak (valójában Mészárosnak és társainak) adott százmilliárdoktól, az orosz és kínai óriáshitelektől, a pillanatnyi fékezés nélkül folytatódó presztízs- és látványberuházásoktól, a különféle szervezetek és intézmények élére sebtében odahelyezett NER-rezidensektől meg a last minute alkotmánymódosításoktól egy hangyacsápnyit sem leszünk ellenállóbbak (sőt), de telik a zseb, fogy a következő kormányzat mozgástere, és épül a leválthatatlan mélyállam, amely akkor is hatalmon marad, ha a Fidesz elveszíti a választást. Az egész értelmetlen, ha a győzelemre készül, de nagyon is értelmes, ha számol a vereséggel. Márpedig számol: beárazza a bukást, de azért – Orbán Viktorról van szó – győzni szeretne. Mindenáron, bármi áron.
A járvány még sokáig tart, jöhetnek újabb hullámok, a gazdasági válság súlyos lesz. Ebből 2021 végére, amikor a választó a pénztárcája meg az egyéb tapasztalatai alapján eldönti, jó-e neki ez a rendszer, vagy szeretne inkább egy másikat, nem lesz semmiféle fellendülés – olyan biztosan nem, ami a védekezésben és a gazdaságszervezésben elkövetett melléfogásokat ellensúlyozná. Márpedig lenne mit ellensúlyozni: az első hetek vírus- és maszktagadó retorikáját, a szelektív határzárat, ami a turizmust lebénította, de a voksturistákat átengedte, a késve és sután bevezetett iskolazárat, a két járványhullám közötti időszak átalvását, az iskolák felkészítésének elmaradását, a tesztelési kapacitás alacsonyan tartását, a jövedelempótló támogatások fájó hiányát; az önkormányzatok kifosztását; azt, hogy az egészségügyi szolgálati törvényt az ágazat teljes bérrendezése helyett az orvosok fölötti kontroll növelésére használták föl, az irracionális áron és mennyiségben beszerzett lélegeztetőgépeket, a korrekt tájékoztatás helyett bemutatott számbűvészkedést, az ismételten elszállt államadósságot, a vágtató inflációt, a teljes ágazatokat sújtó és semmilyen állami eszközzel nem enyhített tömeges állásvesztést, a megmagyarázhatatlanul rövid munkanélküli segélyt, az alsó középosztálytól lefelé a teljes társadalom magára hagyását. Ezek a ki nem kényszerített hibák a külföldi jó gyakorlatok megszívlelése és a kritikák meghallgatása esetén elkerülhetőek lettek volna, és egy teljhatalommal, az egyszemélyi vezetés jogrendbe illesztett lehetőségével rendelkező kormány senki mást nem hibáztathat értük.
Most itt vagyunk az utolsó, a mindent eldöntő játszmánál, és Orbán Viktor, aki vérbeli hazárdjátékosként soha nem szeretett kis tétekben játszani, láthatóan tudatában van: vesztésre áll, és az esélyeit csak akkor tudja az 50 százalék felé mozdítani, ha talál maga helyett egy másik felelőst. Tehát találnia kell, ezért az eleve hazug indokú vétó ügyében nem hátrálhat meg. Minél inkább lebénítja az EU-t, és minél kevesebb pénz érkezik a következő években az uniós alapokból, annál könnyebb lesz (szerinte) elhitetni, hogy nem ő, hanem Brüsszel a hibás mindenért.
Ha rajta múlik, el fog menni a falig, sőt a falon is bőven túl, nem zavartatva magát attól, hogy ebben a csatában már rég nem áll mögötte semmilyen többség. Akkor is, ha nyilvánvaló: ez olyan ütközet, amelyet az EU-n belül maradva nem tud megnyerni. Másfelől meg olyan, amit biztosan elveszít (nem az ország, hanem csak ő), ha maradunk.