Nehéz könyv. Az időről szól. A ránk kiszabottról, hogy mivel is töltjük az életünket. Illetve mivel vesztegetjük (el). Mit tartunk igazán fontosnak visszatekintve, mi az, ami egyáltalán megmarad belőle. És ha vannak, milyen lehetőségeink adódnak, hogy változtassunk rajta, hogy jobb legyen – nekünk és a szeretteinknek is. Akik velünk élnek és emlékeznek ránk majd valahogy.
Légrádi Gergely a 2018-ban megjelent Nélkülem című regényét írta át és tovább „ikerregénnyé”. Míg korábban egy Alzheimer-kórban szenvedő fiatalember, a negyvenes éveinek elejét taposó marketingvezető, Miklós szellemi leépülését követte nyomon (hozta létre) az írás, ez most a Nélkülem – Nélküleddel kiegészült a kétgyermekes családapa feleségének, Eszternek a történetével: a gyász, az elengedés és a továbblépés lehetőségeinek elmesélésével.
Rendkívül megrázó (lásd fenn: nehéz könyv) a betegség kiderülésétől a beteg haláláig végigkövetni Miklós történetét, tulajdonképpen monológját, tudatfolyamát, mely az egyenlőtlen küzdelmét beszéli el – az elhallgatásig. Ahogy Eszter része sem könnyű olvasmány, ami a gyermekeivel magára maradt anya, feleség, családfenntartó és nő önmagával, elhunyt férje hagyatékával, emlékezetével és a rá szakadó újdonsült feladatokkal való szembenézését írja le.
A regény építkezésének alapja a dialógus, még akkor is, ha jobbára tudatmonológokként mutatkoznak. A két szereplő monológjai vagy (jelenkori és múltbéli) önmagukkal, vagy a (jelenkori és múltbéli) másikkal folytatnak diskurzust, akár a másik emléktárgyait, feljegyzéseit, egykori mondatait idézve. Ahogy a két szereplő tudatszólama is egymással lép kapcsolatba – már az olvasó tudatában. Ezek a dialógusok azonban talán túlságosan precíz megfogalmazásúak, kimunkáltak, néha klinikai tisztaságúak (s nem a kórházi jelenetekre gondolok). A legvilágosabban talán ott mutatkozik ez meg, amikor tényleges dialógushelyzeteket olvasunk, például Eszter randevúi Attilával: a mondatok életidegenül hangzanak a szituációkban, már-már filozófiai eszmecserék felé hajlanak, a szerzői polírozás túlontúl didaktikussá teszi őket, ahogy a beszélgetések emelkedettsége is túlzásba esik. (Nem az ábrázolásból hüvelyezhetőek ki a tét-gondolatok, hanem egyszerűen elmondják nekünk.)
„– Évekkel azelőtt, amikor még a férje élt, érzékelte, ami magukkal történt? (…)
– Attól tartok, nem. A férjemmel átrohantunk a közös életünkön. Nagyon ritkán álltunk meg. Mindez pedig nem adott lehetőséget a raktározásra, az emlékképzésre, és arra sem, hogy az emlékek tartást adjanak. Tartást és alapot. Hiszen emlékekből vagyunk. Minden, ami történt, belénk ég, belénk ízesül. Ez alapján döntünk, ezek irányítanak a jelenben. Sőt, jórészben az emlékeink határozzák meg a jövőnket is.”
Mindezek mellett mégis gyomorszorító a hatás, önvizsgálatra késztet. (A leghatásosabban Miklós leépülése stációinak dramaturgiai építkezése, egymásra reflektáló szövegbetétei – feljegyzések, napló, tudatáram vs. történések – érik ezt el.) Jól éljük-e az életünket a már ténylegesen hipersebességre kapcsolt világunkban, ha vele együtt rohanunk (ész és lélek nélkül), azt sem tudva, hogy miért és hova. Részt veszünk-e egyáltalán a saját életünkben és a közvetlen környezetünkében, ha nem hagyunk időt saját magunkra sem. Egyáltalán: ezek lennénk mi? Ezek még mi volnánk? A válasz a legtöbb esetben, ahogy a regényben is: nem. Legalábbis nem így indultunk az életünknek, máshogy képzeltük el, mások akartunk lenni, máshogy élni. S jó esetben talán még emlékezünk (lásd fenn: idő) egykori önmagunkra, elgondolásainkra. Miközben maga az emlékezet is bonyolult és nem csak az időnek kitett entitás – ennek problematikusságára is sok szempontból rávilágít a regény. (Jaffa, 2020. 350 o.)
