Előfizetés

Murányi Zita: Délibáb

Murányi Zita
Publikálás dátuma
2020.12.12. 08:08

Fotó: Shutterstock
Részlet egy készülő regényből.
Állok a hídon, nézem a mozdulatlan víztömeget, JA legalább ült, én meg állok, van tíz percem, hogy nézzem, fél tíz előtt nem kezdek el dolgozni. A táskámat tegyem oda mögém a hidra, meg a szórólapokat is nejlonba, nem kell mind az ezret fogni, az nehéz, mondja a főnök, de a táskámat nem teszem oda, a múltkor az esernyőmet is ellopták, amit a sarokba helyeztem, mert nem esett még annyira, hogy kinyissam, vagy lemenjek a híd alá az alagútba. Háttal állok, bőrdzsekiben meg farmerben, nézem a vizet, a hajam mindig a szemembe fújja a szél, azért nem teszem a fülem mögé, mert szeretem, ha belelóg az arcomba, legalább kevesebb látszik ki belőle. Érzem, hogy valaki áll a hátam mögött, de nem fordulok meg, biztos Hasszán szórakozik, ahelyett, hogy köszönne, milyen bunkó, de kivételesen rosszul érzem, mert egy hasonló mélységű fiú ugyan az illető, de nem Hasszán, hanem Giuseppének hívják. Mint régen az összes olasz fagylaltozót, ahol kenték, nem gombócolták a fagylaltot, meg elé írták, hogy főzött, a végére meg, hogy kézműves olasz. Akkor én nem kérek, de főzött, pont azért nem. Mi az, hogy főzött? Pedig finom, nem baj, akkor egyed, anya szokott ilyeneket mondani, nem a fagyira, mert azt ő nyalja, hanem a pizzára, mert azt mi harapdáljuk apával. Akkor egyétek! (Ha finom, szerinte nem finom és kész.) Rajzolt nekem egy rózsát, majd megpróbálom bepréselni ide a naplómba, vagy ha sikerül, beleragasztom. Amikor megfordultam, észre se vettem, körülbelül a derekamig ért a srác, és ha nem barna lett volna a haja, hanem szőke, bizisten, elnevezem kishercegnek Giuseppét, na jó, főleg a rózsa miatt. A rózsa neve halál, Umberto Eco, szégyen, hogy nem olvastam, de rajta van a bakancslistámon! Giuseppe nem akarta, hogy cserébe lerajzoljam neki az óriáskígyót, aki lenyelte az elefántot, vagy lehet, hogy nem is pontosan emlékszem, nekem az a kép maradt meg, hogy az óriáskígyó és a tojás, ahogy lenyelte és meg akar fulladni. Azt hiszem, a Spektrumon láttam, apa szokott ilyeneket nézni. Anakonda. Hogy igyunk már meg egy kávét, vagy, hogy nem akarunk-e meginni. Most? Mindig otthon iszom, különben föl sem ébrednék. Vagy akkor, és kitépte a kezemből a papírrózsát, hogy a fecni hátára felírja az összes elérhetőségét, nem mintha el akarnám érni, hogy ő egy művészeti projekt, a MARCIANO, és pont modellt keresnek. Aha, nagyon érdekes. Azért eltettem a virágot, mert nem vagyok rossz ember, vagy annyira nem rossz, fene tudja, hogy mindjárt ki is dobjam, és elgondolkoztam azon, miért akar mindig mindenki kávézni velem, amikor egy kólát sokkal szívesebben elfogadnék. És hogy ez sose fog elhervadni. Hassan is megnézte, hogy ez micsoda, és jól kiröhögte, de szépen rajzol, hagyta jóvá. Aha. Nem akarsz vele kávézni?, húztam, mert velem mindig szeretett volna és most itt a nagy lehetőség, egy önként jelentkező, meg azért is, mert a múltkor nem mentem el 100 euróért koncertre valakivel és azon is annyira begőzölt, hogy öröm volt nézni. Mondom, nem vagyok konzumlány, de szívesen beajánllak téged, ha te elmennél helyettem. Inkább itt állsz a napon! Annyira belelovalta magát, mintha bármi köze lenne hozzám, mintha ő lenne a futtatóm (a strici olyan ronda szó, közönséges) és jutalékot kapna, ha elmegyek valakivel koncertre. Én meg elképzeltem, hogy elmegy egy másik pasival és jót nevettem rajtuk magamban. Ja, inkább napszúrást kapok, milliószor inkább, de nem megyek sehova, mondtam neki, és punktum, még hetek múlva is bosszankodott, hogy szerinte elestem 100 eurótól. Pedig nem ő esett el. Azért voltak jó pillanataink is, egy kieső-show-ba, nem tudom, miért képzeltem el mindig, nem akartam megteremteni vagy csak tudat alatt, tök frappánsan össze lehetett volna vágni a jeleneteinket. Simán el tudtam képzelni! Például amikor közel 50 fokban ott állunk ketten a Lánchídon, majdnem olyan, mint amikor kiürítik a várost, vagy később a mesterséges lockdown a karantén idején, emberfia sehol, se turista, se magyar, pedig senki nem tiltotta meg nekik, hogy idejöjjenek, de mindenki a Balatonon van, vagy a hotel medencéjében hűsöl, kit érdekel a Mátyás-templom meg a Halászbástya, a Szabadság-szobor, ilyen időben, viccelsz? Ha felnézek balra, én is úgy látom, mintha elolvadt volna, de nem nézek föl, annyira lusta vagyok, annyira melegem van. Mintha a sivatagban lennénk, mondom neki, ő szinte fekete, mert arab, nekem meg a fejemen van egy ilyen napellenző, ha kilógna belőle egy kis terítő, de miért lógna ki, úgy néznék ki, mint a Jasszer Arafat, én is barna vagyok. Apa néha a fejére is vette, a konyharuhát, mert addig szekíroztam, míg föl nem vette, és jól kinevettem, kint a konyhában, hogy milyen turbánja van, amikor kicsi voltam. Aha, mondja Hasszán, és többet nem bírunk beszélgetni, mert annyira melege van. Nekem is. És neki döntöm a hátam a híd korlátjának, úgyse jön senki, ő meg fel alá járkál vagy beszalad a bokorba, úgyse nézek oda, akkor meg kell forduljak, és tényleg majdnem elolvadt a szobor, most látom, na jó, csak meg vannak folyva a körvonalai, álló délibáb.

Lencsés Károly versei

Lencsés Károly
Publikálás dátuma
2020.12.12. 06:42

Fotó: Shutterstock
Az a baj nem baj Az a baj, hogy eltűnt a motiváció Vegyünk téged kardigánban Az ajtóból nézem, ahogy ott ülsz és A pipereasztal neoncsöve elsápaszt. A hajadat keféled, és nem akarlak Elképzelni meztelenül egy szál fésűvel. Az a baj, hogy amiket olvasok Letapasztanak. Megsértődök a Semmiségeken. Mint egy bűvész, Akit lelepleznek. Olyan, akár a Napfelkelte télen. Tudom, hogy van De csak a hideg üveghez fagy az orrom hegye. Az a baj, hogy felszántottak. Belém vetettek idegen magot. Valami Más kel ki bennem. Nem én. Irhám nem a gyep. Az eredeti nyáron Zöld tele színes virággal, télen Ótvar barna. Rothadó szalma szín. Nem baj rútságom, ha az az Enyém. A következő napon A következő napon Markában ropogtatta Isten az eget Vagy gyomra morgott tán? Csikorgott, rozsdavörös borda a vascsigolyán Éhezett a vérre, hogy valami szülessen érte Kívántad megfulladtam egy szóban, mely így is kevés volt ahhoz, hogy Fürödjek benne, és csak nagy ritkán oltotta szomjam Betűket fűztem rideg acéldrótra Tűzbe toltam, kovácsoltam, hogy karperecként Isten csuklójára fonjam Vajjudók, hogy ne essen bajod Fölöklendeztem reszketve tőle: nem sikerült Bízhatsz bennem ez ősiség Betűből szó, Rideg acél Szóból mondat Drágakő Mondatból versszak Nyakék Képet festhettem elé Mire ideértem megfáradtam és a lendület elfogyott, de nincs kétségem Mindig megteszem Csendesebb lesz a világ Áldoztam és áldozok érted A következő napon Utcák sikátorok Kövekre roskadt éjszaka. Járdaszegélyen a macska kuporog. Gazdája az utca neki dorombol. Ablak köpi szikrázó slájmját. Az ázott dög hozzá dörgölőzik. (Benne egy fél pár kesztyű hever eldobottan elhagyottan. Utána halkuló léptek.) A kapubeugrók meddősége fekete szén szagú széllel tömött korgó gyomor. Egy comb a köldökből. Könnyűvérű nőcske lógatja lábát túl a minden vakságán. Vörös harisnya és magas sarkúba bújt kecses láb. (Kisvártatva egy fiúcska odaér. Lenyúl belé és felordít meg van megtaláltam ez a kesztyű párja! ) Lehet, hogy reggelre meghal a nő, aki látta. (átsuhan egy gondolat: neki meg van a párja) Az utca gyomorszagát lélegzik vele a falak. Kesernyés ízű levegőt szív azt hiszi ez az élet pedig ez a halál. Éjfélkor a nyaka köré tekeredik. Azt súgja ez csak álom pedig neki ez most valóság. Düledező tűzfalak egymásba botlanak. Elrejtik az estet. A tetőt, ami mindenek felett… posztó dísze csillagok. Csak benne lélegezhetsz. Csak az Ő testét szeretheted. Sikátorok vajúdnak. Te születsz érte. Ott marad a részed a járdaszegélyen és a macska érzi ezt. (Mindent tud. Szerető. Megadja magát, ha azt akarja, hogy, holnap az utca megint befogadja. Legyen a nő a kapualjba legyen eldobottan elhagyottan hátha valaki rá is rátalál. A macska tudja, az utcán nem mindig hallanak léptek és van, hogy a kesztyű nem a fényben, hanem a vízelfolyó rácsa közt a mélybe pottyan.)

Susanna Bailey: Hópehely (részlet)

Susanna Bailey
Publikálás dátuma
2020.12.05. 18:30

A tizenegy éves Amber egy vidéki farmra kerül nevelőszülőkhöz, de hiába körülötte a sok szépség, ő csakis egyetlen dologra vágyik: hogy újra az édesanyjával lehessen. Búskomorságát csak a nagy hó alól kimentett kiscsikó enyhíti. Az angol írónő – a Kolibri Kiadónál megjelent – mesekönyve csodálatos történet egy eltévedt póni és egy magányos kislány barátságáról; a honvágyról, a szülő és gyerek közötti elvághatatlan kötelékről, valamint az igazi szeretet önfeláldozó erejéről.
Grey a konyhaajtóban állt, kezében egy pár piszkos gumicsizma. – Ma reggel jössz segíteni, vagy mi van? Amber megrázta a fejét. Az ablak alatti széken ült, fészkelődött egy kicsit, és a térdét felhúzta az álláig. – Még mindig havazik – mondta. – Ja… vagyis még több dolgunk lesz. – Mikor áll el? A fiú ledobta a csizmáját, zsebre dugta a kezét, és kihúzta a kabátja bélését. – Bocs – mondta –, már megint elhagytam. Amber értetlenül bámult rá. – A kristálygömböm. Amber lehunyta a szemét. Miért nem tudja békénhagyni? – Hát jó. Akkor csak üldögélj itt pizsamában. Biztosan jobban leszel tőle. – Te mit tudsz az egészről? – Nem sokat. Hogy is tudnék. – Grey megvakarta a fejét, amitől összekócolódott a haja. – Csak annyit, hogy nagy szükségünk lenne rád ma. Apa beszélt Jóval telefonon. Ő sem tud eljönni ebben a hóban. És azt mondta, ha a csikó ma sem fogadja el az ételt, akkor… Amber felnézett. – Ki az a Jo? – Az állatorvos. Valakinek ott kéne lennie a csikó mellett. Hogy megszokja az embereket. – Na és? – Te vagy a kiválasztott. Mindenki másnak dolga van. Amber elfordult, és a jégvirágindákat bámulta az ablakon. Neki most anya mellett kellene lennie, hogy segíteni tudjon neki. – Nem lenne jó, ha hozzám szokna – felelte. – De jó, majd megyek, csak később, ha nem esik ennyire a hó. – Oké. Te mondtad! – sóhajtott Grey. – Ezek szerint megvárod Sunnit? – Sunni itt van? Máris? A fiú elővette a farzsebéből a kötött sapkáját, és a fejébe húzta. – Itt lesz. Apa elment érte a dzsippel. Szuper, gondolta Amber. Mintha nem lenne így is elég rossz napja. Felállt. – Rendben. Megyek – mondta. – De csak most az egyszer. És úgyse fogok tetszeni annak a csikónak. A kinti, nagy fehérség után nagyon sötétnek tűnt a pajta. – Várj egy kicsit – súgta Grey –, amíg hozzászokik a szemed a sötéthez. És lassan mozogj. Amber hunyorogva körülnézett. A kintről jövő fény áttört a falak repedésein, és keresztül-kasul szelte a pajtát. Por kavargott a keskeny fénysá­vokban. Édeskés, dohos szag terjengett a levegőben. Zsákvászonnal fedett szénakupacok rajzolódtak ki a félhomályban, a pajta végében pedig néhány boksz. Grey a szája elé tette a mutatóujját, majd megfogta a lányt a karjánál fogva, és odavezette az egyik bal oldali bokszhoz. A sarokban egy lámpa világított, sárga, puha fénnyel vonta be a falakat, és láthatóvá tette a mennyezeti gerendákról piszkos rongyként lógó pókhálókat. A csikó egy nagy kupac pokróc alatt feküdt összegömbölyödve, épphogy lehetett látni sötét, bozontos fejét. Amikor Amber és Grey közelített hozzá, megmozdult, beljebb húzta a fejét. A pokrócok fel-fellibbentek, ahogyan ­riadtan levegőért kapkodott. – Nagyon fél – suttogta Amber. – Nem tetszik neki, hogy itt vagyunk. – Nem. De szüksége van ránk – mondta Grey –, ha életben akar maradni. – Körülnézett, és egy pillanatra eltűnt a szomszédos bokszban. Karjában egy halom szalmával jött vissza. – Segíts, hozzunk még – mondta. – Csináljunk neki még melegebbet. A szalma szúrta Amber bőrét, és az orra is viszketett, amikor beleszagolt a felnyalábolt kupacokba, és körülbástyázta velük a csikót, ahogyan Grey mutatta. Befogta az orrát, hogy elnyomjon egy tüsszentést. A fiú egy kisebb halmot formált a tiszta szalmából nem messze a csikó fekhelyétől, és rádobott egy üres zsákot. – Parancsolj – mondta, és mutatta Ambernek, hogy üljön le. – Egy királynő is megirigyelné. Én megyek, és összekészítem a kajáját. Mindjárt jövök. – De hát mit csináljak? – Mondjuk, beszélj hozzá. – De hát mit mondjak neki? Grey a fejét csóválta, és a fogain keresztül kifújta a levegőt. – Bármit. Nyugtasd meg. Rá fogsz jönni. – Lesöpörte a port és a szalmát a dzsekijéről. – Ja, és meg kell keresnem apát, hogy ideadja az antibiotikumot, amit az állatorvos hagyott itt, amikor az időjárás-jelentésben havazást mondtak. – Grey halk léptekkel elindult, de félúton megállt, és visszament. – De ne mondd meg anyának, hogy egyedül hagytalak, különben végem. – Két ujját a halántékához tartotta, és úgy tett, mintha elsütött volna egy pisztolyt. Ez tényleg dilis. Sunninak legalább ebben igaza van. Ahogy Amber leült, a csikó megdermedt. Lassan, szaggatottan szedte a levegőt. – Igazad van – mondta Amber –, kicsit arrébb megyek. Hátrébb pakolta az ülését. A hátával nekitámaszkodott a boksz falának. A csikó reszketett és vonaglott. Rossz volt neki, hogy Amber van ott, aki semmit sem tudott az állatokról. Főleg nem a vadon élőkről. – Grey mindjárt visszajön – próbálta megnyugtatni. – Az ennivalóddal. A csikó még jobban behúzódott a sarokba. – Nem vagy éhes, ugye? Én se. – A lány felvett két szalmaszálat, és egymásba tekerte őket. – De muszáj lenne enned. Csak egy kicsit, oké? Rágcsálni kezdte a szalmaszálak végét. Keserű ízük volt, kiköpte a földre. A csikó összerezzent, és még jobban reszketni kezdett. Hol van már Grey? Amber amúgy sem maradhat sokáig. Penny azt mondta, lehet, hogy felhívja majd, ha vége a megbeszélésnek. Vajon még tart? Miket mondhat anyáról? Amber a térdére tette az állát, érezte, hogy reszket. A kabátja ujjával megtörölte a szemét, szipogott. A csikó egy pillanatra felemelte a fejét. – Te is az anyukádat akarod, ugye? – kérdezte a lány érdes, elfúló hangon. Kezével eltakarta az arcát, próbált lassan lélegezni. Amikor elvette a kezét, a csikó őt bámulta, nagy, sötét szemei csillogtak a sárga fényben. – Szia! – mondta Amber. A csikó a lány felé nyújtotta a nyakát, próbált megszabadulni a pokrócoktól. Amber látta, hogy a sörénye tiszta gubanc, és meg van keményedve a sártól. Lecsúszott a szalmáról, és kinyújtotta a kezét a csikó felé, tétován, bizonytalanul. A csikó a tenyeréhez nyomta bársonyos orrát, majd lerakta a fejét a térdére. Amber pihekönnyűnek érezte a súlyt, mintha nem lett volna ott semmi. Nem moccant, alig mert levegőt venni. Nézte, ahogyan a csikó szemhéja megremeg, majd lecsukódik, megérezte orrában az állat földes szagát. – Ez az – suttogta. – Aludj csak. Rádai Andrea fordítása