Mozart hegedűjét a Salzburgi Mozarteumban őrizik, és érdekes módon eddig senkinek sem jutott eszébe, hogy megszólaltassa. Pedig ez volt az a hegedű, amelyen Mozart a Salzburgi Hofkapelle koncertmesterként – és párizsi útja során Augsburgban és Münchenben bizonyosan szólistaként is – játszott 1769-től 1781-ig, amikor is Bécsbe távozott, és a hegedűt nővérére, Nannerlre hagyta. Barokk hegedű, amelyet a tulajdonosát övező tisztelet miatt relikviaként őriztek, így szerencsére eredeti formájában maradt fenn: ez nagyon kevés korabeli hangszerről mondható el. Legtöbbjüket, nem törődve azzal, hogy ezzel a félistenként tisztelt mesterkészítőktől származó kincseket valójában tönkreteszik, átalakították a romantikus kor igényeinek megfelelően: több, erőteljesebb hang kellett, nagyobb hangterjedelem.
Ha ma barokk hegedűn játszik valaki, az vagy másolat, vagy eredeti formájára visszaalakított régi instrumentum, legyen szó akár Stradivari vagy Stainer munkájáról. A Mozarteum hegedűjéről sokáig úgy tartották, utóbbi, vagyis a híres XVII. századi osztrák-német mester, illetve műhelyének munkája, akinek hangszereit Bach is nagyra tartotta, zenekarát ő is az ő hegedűjével a kezében vezette. De Geminiani, Tartini, Veracini a korszak olasz sztárjai is játszottak Stainer hegedűin. Ma már azonban inkább az a vélemény, hogy Mozart hangszere a másik híres XVII.-XVIII. századi német készítő, Matthias Klotz, illetve a család valamelyik tagjának alkotása.
De a lényeg, az amit Christoph Koncz mond a kísérőfüzetben: Mozart alaposan ismerte a hangszert, ami nagyban inspirálta azt a zenét, amit rá írt: örömmel használta ki a hangszer felső, koloratúrszopránként éneklő regiszterét, amely különösen gyönyörűen hangzik. Apja, Leopold és mások beszámolói szerint Mozart kiválóan hegedült is, semmivel sem játszott rosszabbul, mint zongorán, a versenyműveket minden valószínűség szerint saját maga számára írta, sokat merítenek abból a zenei nyelvezetből, amelyet a fiatal szerző az operaírások során sajátított el, mindemellett nem annyira virtuozitásukkal, mint inkább zeneiségükkel tüntetnek.
Az öt versenymű közül az első 1773-ból, a többi 1775-ből való – Mozart 19 éves volt ekkor. Manapság az utolsó hármat játsszák gyakran, de lemezeken nem ritkák az összkiadások. Az 1987-ben született Christoph Konczot életrajzai osztrák-magyar muzsikusként határozzák, meg, aki 2008 óta a Bécsi Filharmonikusok második hegedűszólamának vezetője, de szólistaként és karmesterként is ismert. Mozart hegedűjét 2012-ben vehette először kézbe, azután naponta sokat, órákig játszott rajta, miközben a fa új életre kelt, és lassan úgy rezonált, mint egykor.
A felvétel a Mozarteum nagytermében készült, a zenekar a Les Musiciens du Louvre, karmester nincs, a zenei irányító maga a szólista, aki magára vállalta a kadenciák írásának feladatát, mert ilyenek Mozarttól nem maradtak fenn. Ezek feltűnő részletei előadásának, nagyon is hangsúlyosan a helyükön vannak, és igazolják azt, amit Koncz a kísérőfüzetben mond, miszerint alaposan tanulmányozta a zeneszerző zongorakadenciáit és salzburgi korszakának zenei világát.
A hegedű maga úgy szól, ahogyan azt a hegedűkészítés aranykorának kiváló bélhúros hangszereitől megszoktuk a legkiválóbbak előadásában, alul kissé nazálisan, felül viszont valóban szépen szárnyalnak a hangok, a művész mind a szólista, mind a karmester szerepében kiválóan megállja a helyét. Stílusismerete biztos, a sok különböző hangulatú tétel mind a megfelelő köntösben tűnik fel. Gyönyörűen dalol a hegedű például a G-dúr mű megindító Adagiójában, és a záró rondó táncos világa is magával ragadó: a valamikori salzburgihoz hasonló létszámú zenekar és a szólista is remekel itt is, mint ahogy végig a lemezen.
Visszafogottnak tűnhetnek, de a finoman megfogalmazott részletek, a kidolgozott hangzások biztosítják a kellő kontrasztokat, ott csapnak oda keményebben, ahol valóban szükségét érzik, például a D-dúr harmadik tételében a hirtelen megszólaló disszonáns akkordban. Gyakran nehéz lehet dönteni, a sok rendelkezésre álló kiadvány közül melyiket válasszuk: ha a Mozart hegedűversenyeket tartalmazók közül e mellett döntünk, nem csak azt kapjuk – többletként –, hogy azon a hegedűn hallhatjuk, a műveket, amelyek Mozartot inspirálták, hanem egy minden részletében kiválóan megfogalmazott produkciót is.
