A két kisregényt magába foglaló kötete címadója, az Illegál a ’90-es, 2000-es évek fordulójának vonatokat begraffitiző fiataljainak világába kalauzol el. A történet során a kompánia vidékre utazik, egy Tolna megyei vasútállomásra, hogy éjjel befessék a vagonok oldalát. Mitől volt ez annak idején olyan nagy – személyes – élmény, hogy mindenképp a tollára kívánkozott? Illetve íróként mi izgatta benne leginkább?
Ami az élményt adta: az adrenalin, a közösség, az alkotás vágya és az önkifejezés. A graffitizés Magyarországon a ’80-as évek végén terjedt el igazán, jó 15-20 éves késéssel az amerikai megjelenéshez képest. Nekem a kamaszkoromhoz, a fiatalságomhoz némileg kötődik, s bár az ember csinálhatta egyedül is, a csoportban, közösségben alkotás, a valahova tartozás volt az egyik legfontosabb eleme: járni a várost, az állomásokat, megtalálni a festéshez alkalmas helyszíneket, felületeket. Az alkotói vágy, valaminek a létrehozása bizonyos esetekben együtt járt az illegalitással, amibe belekóstolni külön izgalmat jelentett. Ez egy komplex tevékenység volt, ami ugyanakkor persze megosztó is. Előre ki kell gondolni a rajzot, megtervezni, számba venni, milyen felületre, mivel viszed fel, milyen technikával tudod mindezt megvalósítani. Ahogy kellett egy akcióterv is, hogy mennyi időd lesz minderre, belekalkulálva, mennyire vagy bevállalós, izgulós; na és számolni az esetleges következményekkel… Ez így mind egy önfelmérés volt: úgy alkotni, hogy érzelmileg, fizikailag, művészileg túllépj a saját korlátaidon – a nehezítő tényezőket is figyelembe véve.
Íróként már vagy 10 éve tervezem, hogy ezt az élményt, történetet papírra vessem, de sokáig hiányzott hozzá a nyelv – úgy akartam megírni, annyira tömören, pörgősen, ahogy maga az akció is zajlik, ha ott nincs fölösleges mozdulat, itt se legyen mellébeszélés.
Az esetleges büntetőjogi kockázatok és mellékhatások tudatában nem kérdezem meg, mikor tagelt utoljára, arra viszont kíváncsi vagyok, mi manapság a viszonya a street arthoz, a közterek birtokbavételéhez, kidekorálásához?
Eltelt húsz év, azóta sok mindent én is másképp látok, a tagek funkcióját például, amikkel szétbombázzák a körutat. Ám amikor kifejezetten megrendelésre fest valaki, például egy cégtől vagy az önkormányzattól érkezik a felkérés, hogy egy falfelületet, tűzfalat dekoráljanak ki, az nagyon jól tud elsülni, és érdekes, hasznos és értékes dolgok születhetnek belőle a köz számára is. Lásd az Alkotás utca és Márvány utca találkozásánál az Arany János-portrét a korábban szürke, unalmas tűzfalon. Akik most ezeket csinálják, azoknak a többsége régen illegálban is festett, aztán elvégezték például a Moholy-Nagy egyetemet, érettebb, komplexebb műveket hoznak létre. Az utcai kamerák jelenlétével ez alaposan megváltozott, de nem csak ezért, változik a világ, az emberek gondolkodásmódja, hozzáállása, ahogy maga a városkép is. Ha ma egy húszéves srác vonatot akarna festeni, biztos felhívnám rá a figyelmét, mennyire vékony jégre merészkedik. Érdemes megnézni a regényben is említett Style Wars című filmet, ami megmutatja, milyen kulturális-szociális háttérrel rendelkeztek azok, akik anno ezt az egész mozgalmat beindították, így jobban érthető lesz, a fiatalok miért is vetették/vetik bele magukat ilyen tevékenységekbe.
Az ön által létrehozott és igen népszerű Budapest Katalógus – portrésorozat az utca emberével – tekinthető egyfajta street artnak? Aminek a gyökerei talán éppen a kamaszkori graffitizésig nyúlnak vissza?
Régóta kötődöm az utcához, az utca emberéhez. Jó dolog beszélgetni, és az a tapasztalatom, hogy ez egyre inkább eltűnőben, kiveszőben van. Húsz éve mi sem csak a graffitizés miatt találkoztunk, ott volt a kosárlabda, a zene, sok mindenről beszélgettünk, amikor együtt voltunk, nem volt még cset, de még csak mobilja se mindenkinek. Mostanában viszont azt tapasztalom, hogy az emberek többsége alapvető helyzetekben sem tud mit kezdeni a másikkal, nagyon sok bennünk a feszültség, állandóan rohanunk, nem figyelünk, mert talán már nem is tudunk annyira. A Budapest Katalógus kapcsán eleinte csakis az utcán szólítottuk meg az embereket, és ez egy jó „teszt” volt, hogy ki hogyan reagál, miről beszél, miként nyilvánul meg. És bármennyire is nehezen válaszolnak, az érzékelhető, a vágy megvan bennük arra, hogy meg legyenek szólítva, hogy beszélhessenek magukról, az örömeikről, problémáikról. Csak a módja nem mindegy.
A kisregény keretét egy jelenkori esemény adja: már felnőtt férfiak találkozása egy baleset helyszínén, ami felidézi az ifjúkori kalandjukat. Ám a két életesemény között mintha jelentős feszültség lenne, a két időszakaszt nehéz közös nevezőre hozni. Magyarul: mennyire feloldhatatlan vagy kezelhető a két életkorszak közti különbség: a csajozás, bulik, graffitizés vs. család, munka, társadalmi elvárások?
Sokszor tapasztalom, hogy alapvetően nem vállalható egyeseknek a jelenkori közegben az életük egy korábbi, már lezárult szakasza – persze adott esetben nem szerencsés, akár multinál, akár mondjuk egy állami cégnél dolgozva, a vonat- vagy metrófestéssel előjönni. (nevet) Ám attól, hogy lezárult az életünk egy része, nem szükségszerű, hogy elfelejtsük, elnyomjuk magunkban, meg kell próbálni a helyén kezelni, ha számunkra fontos volt. Hogy élő-működő dolog maradhasson, bennünk, dolgozni kell rajta, nem megtagadni, elhazudni, mert az csak szorongáshoz vezet. A mai technológiailag megváltozott, virtuális világunkban sokszor a korábbi dolgaink nehezen értelmezhetőek vagy teljesen háttérbe is szorulnak – erre a ráébredésre, az ezzel járó munkára (is) próbáltam rávilágítani a címadó kisregényben.
Ha már némiképp a párhuzamos világoknál tartunk: a másik kisregény, a Vendégjáték – mintha egy pszichotrillerbe csomagolt politikai pamflet lenne – a hatalmi arrogancia, a nemi erőszak, a rasszizmus, a társadalmilag ellehetetlenített egyéni élet megannyi problémáját sűríti dialógusokba egy ügyvéd és egy zongorista között. Az ábrázoltak nyilván a valóság tömörített, kondenzált változatát jelenítik meg a nyelven keresztül. Mégis, mennyire tud a valósághoz közel maradni?
Bármennyire is sűrűek, tömörek a párbeszédszövegek, a valóságnak ez csak egy pici szelete. Mindig azokat a szövegeket szerettem – olvasni és ebből fakadóan aztán írni is –, ahol az olvasónak is szerepe van, nincs „minden megírva”, de ami igen, az arra készteti az olvasót, hogy dolgozzon vele, kiegészítse, gondolja csak tovább, keressen kapcsolódási pontokat. Az Illegálhoz hasonlóan a Vendégjátékot is megírhattam volna nagyregénynek, számos további jelenettel, háttérrel, de szerintem így, rövidebben, koncentráltabban működik jól. Ugyanakkor, mivel egy korábbi változata már szerepelt a Váltóáram című elbeszéléskötetemben, ahol kizárólag a zongorista szemszöge érvényesül – míg most az övé és az ügyvédé is –, így a két változat már eleve több olvasatra ad lehetőséget – a megfigyelő nézőpontja a világot is befolyásolja, csak igazságok vannak, nem egy igazság.
Az ügyvéd jegyzi meg a zongoristáról annak érzékenységsége és jó megfigyelő képessége kapcsán, hogy „ezt a két tulajdonságot egyszerre jól kezelni nem egy könnyű feladat”. Lehet egyáltalán? A világban tapasztalt borzalmak mintha ennek a hétköznapi összeegyeztethetőségét is kizárnák.
Igen, ez egy paradoxon.
Netán íróként, fotósként, művészként mégis sikerül feloldani?
Szükség van mindkettőre, az érzékenységre, a jó megfigyelőképességre, és írás közben ez nyilván más, mint kint az utcán, vezetés közben vagy egy megbeszélésen. Szerintem, ha valaki olvassa a szövegeimet, ez az egyik első, ami szemet szúr, a történetek jellege, az elbeszélés módja sok apróságot feltár, megmutat. Ami ezt a két dolgot illeti, az érzékenység általános, főleg egy olyan helyzetben, amiben mostanában vagyunk, de egyébként is egyre nehezebben kezeljük az érzéseinket, ebben az online tér szintén nem segít. A megfigyelőképesség már egészen más, mert azt veszem észre, hogy sokszor alapvető dolgokat nem észlelnek az emberek, és ez fakadhat az eltompultságból, abból, hogy lefelé nézünk az utcán, vagy abból, hogy egyszerűen csak nem érdekelnek már minket mélységeikben a dolgok, nem hagyjuk, hogy valódi tapasztalattá váljon egy élmény. Ez lehet igénytelenség, fókuszprobléma, vagy egyszerűen csak önvédelem.
És a két kisregényt mi tartja össze? Két pénteki történet, áll a könyv elején, de a budai környezet, a zene, az említett világra való érzékenység, az életútválság éppígy közös bennük.
Ezek mind összekötik, de az én elgondolásom ezeknél jóval egyszerűbb volt: a péntek olyan nap, amikor nagy a forgalom, vagy amikor el lehet menni sörözni a munka után, amikor valami lezárul, de nem teljesen – lehetőséget, szituációt kellett adnom a szövegeknek, hogy elkezdhessenek működni, hiszen időben mindkettő legalább két síkon játszódik. Az mindig nagyon izgalmas egy szerző számára, amikor az olvasók olyan összefüggéseket fedeznek fel az általa létrehozott művekben, amik nem valamiféle szigorú tervezés, tervezgetés eredményeként, hanem organikusan keletkeztek, az alkotási, létrehozási folyamat természetes következményei, és amelyek mindenkinek mást és mást jelentenek.
+1 kérdés
Az Illegálhoz készült egy háromperces filmtrailer, a Vendégjátékra lecsapott már esetleg egy színház vagy filmgyártó? Mert nagyon adná magát az adaptációs lehetőség.
Színházi megkeresés még nem volt, de filmterv van, el is jutottunk már bizonyos fázisokig – mégis azt kell mondanom, hogy a közeljövőben nem lesz belőle film. Pedig nagyon izgatna a feladat, hogy forgatókönyvet írjak-írjunk, ez nagy kihívás, izgalmas és komoly feladat lenne.
