Előfizetés

Helytáll a vészben

Bóta Gábor
Publikálás dátuma
2020.12.20. 08:10
Székely Kriszta az Othello próbáján a Katona József Színházban.
Fotó: Horváth Judit
Székely Kriszta, a Katona József Színház rendezője, a Színház-és Filmművészeti Egyetem osztályvezető tanára szerint az élet sűrű megélése jót tesz a színháznak.
Hát ő aztán tényleg temérdek élettapasztalatot gyűjtött a munkájához. Ez abszolút elég volt ahhoz, hogy az SZFE elvégzése után rögtön szerződtesse a Katona, sőt már a gyakorlatát is ott töltötte. Ha kellett a színpadra is felment, operatőrt alakított például A nép ellenségében, aki készséggel közreműködik a polgármester ocsmány manipulációjában, de azért felfogja, hogy micsoda hazugságáradatot közvetít. Vizsgarendezése, Beckett-től a Szép napok, bekerült a Katona Sufnijába, Szirtes Ági csodás alakításával – a produkciót Stuttgartba is meghívták. A színház vezetőségét dicséri, hogy hamar engedték nagyszínpadon rendezni. Ibsen Nórája frenetikus siker lett. Meggyőzte Ónodi Esztert, akinek komoly aggályai voltak, hogy már túlkoros a címszerephez, hogy nem a harsogó fiatalság, a babaarc fontos ehhez a szerephez, hanem annak a folyamatnak az érzékeltetése, hogy az eddig a családban kiszolgáló személyzetként működő nő mer öntudatára ébredni, ellentmondani a férjének. Van olyan bátor, hogy magával, eddigi elfojtásaival szembesülve, új, önálló életet kezdjen. Egyszer Székely azt nyilatkozta, hogy „meg akarom találni a nőnek – értsd jól – a tökeit”. Éppen ezt a „kutató” munkát végzi el Nóra. Ibsen darabjából remek produkció lett, Székely megkapta érte a Pécsi Országos Színházi Találkozón a legjobb rendezés díját. Ő igen korán kezdte az önmagával való szembesülést. Három-négy évesen már táncol. A szülei beíratják a Balettintézetbe. Az évfolyamelsők közé tartozik. Jól érzi magát. De amikor a személyisége kezd kialakulni, rájön, hogy nem ez a világa. Tizennégy éves kora körül már létkérdéseken töpreng, kemény szépirodalmat, filozófiát olvas, és ez nem fér össze a balettgyakorlatok drillel párosuló monoton rutinjával. Annyira hajtja a kíváncsiság, hogy fog egy hátizsákot, és nekiindul a világnak. Laoszban a Mekong partján, egy kisvárosban, Luang Prabangban mindössze 80 dollárból tud bérelni egy kétszintes, francia stílusú, régi házat. Akkora a szegénység, hogy az átlagfizetés 30 dollár körüli, de így is fogytában a pénze. Kieszeli, hogy koktélbárt nyit a ház földszintjén. Ez sok kalanddal, és később a rendezéseiben is kamatoztatható embermustrával jár. Egy – a bárban kitört – verekedés után fogdába is csukják. Amikor pedig kórházba kell mennie, felfedezi, hogy egyetlen, szivacsba beleszúrt tűt használnak mindenki esetében, ezért menekülőre fogja, az orvosok pedig rohannak utána. Négy évig van külföldön, Kínában is él. Amikor hazajön, rendezőasszisztens lesz az RTL Klubnál, szerkeszt néhány Győzike show-t, nagyszabású celebes műsorokban dolgozik Argentínában. Mire a színművészetire kerül, bő élettapasztalata van. Székely Gábor és Bodó Viktor osztályába jár. Már az egyetem alatt tesz-vesz a Katonában, így mire végez, úgy érezheti, hogy befogadta a társulat, ahová jó pedagógusok módjára, fokozatosan bevezették. Vallja, hogy a rendezőnek pedagógusnak is kell lennie. Széles körű emberismerete segíti abban, hogy mindenkivel empatikusan kommunikáljon. Szűnni nem akaró kíváncsisága, társadalmi érzékenysége abban, hogy a klasszikus darabok is mai tartalmakkal töltődjenek fel. Alkotótársának tekinti a színészeket, nem rendezői diktátumokat erőltet rájuk. Beindítja a fantáziájukat, meglódítja a munkakedvüket. Szeretnek vele dolgozni. Mindazt, ami hat rá, tovább akarja adni a próbákon, és aztán az előadásokban. Gyakran igen komoly kérdésekkel foglalkozik, de gyermeki játékossággal és lelkesedéssel, szűnni nem akaró energiákkal. Nem ragad le egyetlen stílusnál. Nincs mindenképp felismerhető védjegye. Mohó étvággyal ugyanis ki akar próbálni szinte mindent. Az Ithaka előadásában például a görög klasszikusok korszerű megjelenítése izgatja. És egy nő szédületes felemelkedése, meg az, hogyan énekelhetnek prózai színészek akár úgy operai dallamokat, hogy ez fokozza a kifejező erejüket, és ne váljanak nevetségessé. A Kreatív kapcsolatok című kortárs operában ellenben az is foglalkoztatja, hogy operaénekesek hogyan tudnak elsőrangú színészi teljesítményt nyújtani, emellett az szintén foglalkoztatja, hogy sikeres emberek miért nem jutnak egyről a kettőre a magánéletükben. Nagyszerű produkció kerekedett ki ebből a Kálmán Imre Teátrumban. Ezután lehetőséget kapott arra, hogy a Budapesti Operettszínház nagyszínpadán megrendezze Offenbach Kékszakáll című operettjét. Megint egy új terület. Ezt nem hódította meg igazán. Merészen kísérletezett, de közben érezhetően nem ismert minden fogást, fortélyt, rafinériát ami ehhez a műfajhoz szükséges. Félsiker lett a végeredmény, bár látszott a jókora nekibuzdulás, a komoly munka, az akarat. Szerencsére visszahívták. Az István, a király előadása telitalálat, már-már forradalmi hevületű. Megmozgatta, átlelkesítette a társulatot. Leszámolt az István az egyértelműen jó király, Koppány az ok nélkül hőzöngő, gonosz ellenlábas sablonjával. Hangsúlyosan megmutatta István dilemmáját, hogy az államalapítás érdekében megölette az ország lakosainak jelentős részét. Koppány nem akar diktátumokat, egyféle vallást, szabadságot korlátozó vasmarkú törvényeket. Ez szimpatikus, de káoszhoz, még nagyobb belviszályhoz vezethet. Székely, ha kell, kiáll az igazáért is. A 2017-es Pride előtt ő mondta a metszően okos, ugyanakkor emócióval hitelesített nyitóbeszédet. Itt például szólt arról, hogy hivatalosan soha nem coming outolt. De mert úgy élni, hogy ne legyen titok az identitása. Ezt részeredménynek tartja. Jó lenne eljutni odáig, hogy mindegy, kinek milyen az identitása. A kaukázusi krétakör előadásáért 2018-ban ismét megkapja a legjobb rendezésért járó díjat a POSZT-on. Az Othellóban Jágót fokozottan a középpontba állítva elénk tárja, hogy a frusztrált középszer milyen dermesztő gátlásossággal tör hatalomra. A Platonovban az orrunk alá dörgöli, hogy nem váltjuk be a belénk kódolt lehetőségeket, túl nagy a hajlamunk a totális kiábrándulással járó eltunyulásra. Az SZFE tanáraként ezt meg akarja előzni a következő nemzedék esetében. Osztályfőnök társa, Máté Gábor felmondása után, egyedül viszi tovább az osztályt. Helytáll a vészben. A színház szerelmese, és ezt a szerelmet át akarja plántálni minél többekbe.

A brüsszeli győzelem ára

Lévai Katalin
Publikálás dátuma
2020.12.19. 19:53

Fotó: DARIO PIGNATELLI / Európai Tanács
Brüsszelben most olyan kompromisszum született, amelyben Orbán Viktor győzelmet aratott. De a pillanat mulandó. A helyzet röviden a következő: a magyar kormányfő nem vétózza meg az uniós költségvetést és a koronavírus-mentőcsomagot, cserébe a jogállamisági kritériumok csak az uniós költségvetéssel kapcsolatban kérhetők számon a magyar kormányon, és az ország megkapja az uniós pénzeket. Az Európai Bizottság már a jövő év januárjától vizsgálhatja, hogy történik-e jogsértés, de az esetleges szankciót csak akkor alkalmazzák, ha az Európai Bíróság megállapítja, hogy az megfelel az európai jognak. A tagországok pedig kérhetnek normakontrollt, és megtámadhatják a jogállamisági mechanizmust a Bíróságon. Vagyis minden bizonnyal hosszú ideig tart, míg megszületik egy döntés, s ki időt nyer, akár választást is nyerhet. Pláne sok pénz birtokában. Első pillantásra tehát úgy tűnik, hogy Orbán Viktor nagyot nyert a kiélezett európai játszmában, de aki csatát nyer, nem biztos, hogy megnyeri a háborút is. Győzelme mögött komoly veszteségek sorakoznak. A vétócsatában a visegrádi négyekből elveszítette Csehország és Szlovákia támogatását, és ellenségessé tette a déli államokat, amelyeket meg akart fosztani a mentőcsomagtól. Németországgal szemben pedig elhasználta politikai tőkéje utolsó maradékát is, bár ő ezt minden bizonnyal másként gondolja. A megállapodásra készülve partraszállást emlegetett, s ha történelmi ismereteink alapján jól értjük a célzást, a németek fölött aratott győzelemre készült, amit hite szerint meg is kapott. A német kancellárt most sokan vádolják azzal, hogy elárulta az európai unió demokratikus értékeit, és szégyenletes kompromisszumot kötött. Legélesebben Soros György bírálja, aki szerint Merkel a lehető legrosszabb megállapodást kötötte, amikor gyöngítette a jogállamisági mechanizmust, mert azt csak az EU költségvetéssel kapcsolatban fogják alkalmazni, ráadásul időnyereséghez juttatta Orbánt. A különféle botrányokba és a rétestésztaszerűen elnyúló jogállami vitákba belefáradt európai politikusoknak pedig borsódzik a háta az unió fenegyerekétől, fogy a türelmük. Igaz, hogy az európai döntéshozatali rendszer türelemjáték, sokáig tart, míg helyre rakosgatják benne a különféle határozatokat, jogszabályokat, érveket és véleményeket, és kialakul valamiféle rend, de az olyan szereplőt nem kedvelik, aki a saját érdekeit rá akarja erőltetni a többiekre, és egyedül akar mindent a helyére tenni. Nem a vétó benyújtásáról beszélek, az legitim eszköz, bármely tagállam élhet vele, most éppen Hollandia és Bulgária készül megvétózni az EU további bővítését, hanem sokkal inkább arról a késhegyre menő EU-ellenes "szabadságharcról", amit a magyar kormány az Unióval szemben már évek óta folytat. Az uniós tagállamok többsége a mélyebb integráció pártján áll, "több Európát" szeretne, míg a magyar miniszterelnök ezt élesen elutasítja, és a szorosabb integrációra törekvő uniót egyfajta új Szovjetuniónak csúfolja. S e politikának egyelőre nincsenek komolyabb következményei, ahogyan a magyar jogállamiság lebontásáról szóló EP jelentéseknek, parlamenti felszólalásoknak, bizottsági meghallgatásoknak sem. Az unió malmai lassan őrölnek, nagyon lassan az európai integráció kontra nemzetállami szuverenitás vitában. S mintha az uniós tagállamok azt sem döntötték volna el egyértelműen, hogy mit akarnak inkább erősíteni: gazdasági hatalmukat, vagy a liberális demokráciát. Európa évszázados szellemi értékeit akarják-e követni, vagy értékközösség helyett inkább gazdasági érdekközösséggé válni. Nehéz bevallani, de van okunk aggódni Európáért, mert nem tudhatjuk pontosan, mi vár rá. Az EU-ellenes „nemzeti szabadságharc” politikai konstrukció, és sokáig úgy tűnt, itthon jól eladható termék a sajtóban. De lehet, hogy e termék szavatossága hamarosan lejár. Az uniópárti magyaroknak egyre kevésbé tetszik a magányos nemzeti hős, aki ki sem látszik a konfliktusokból, mindig valaki, vagy valakik ellen harcol, és a magunk választotta közösséggel, az unióval is örökösen szembeszáll. Tizenhat éve vagyunk az Európai Unió tagja, és ez idő alatt egyre többen tanulták meg, milyen előnyökkel jár Magyarország számára az uniós tagság. S ha most sokan csalódásként élik is meg a megállapodást, mert végképp le kell számolniuk azzal az illúzióval, hogy az unió helyettünk majd rendet tesz a magyar jogállamiság kérdésében, azért még uniópártiak maradnak, és nem akarják veszélyben látni Magyarország helyét a közösségben. Mert félő, hogy a pillanatnyi győzelem ellenére egyre inkább a szélre sodródunk, pedig mindig a centrum felé törekedtünk. A miniszterelnöknek túl sok az ellensége, és kevés a barátja a nemzetközi porondon. Most győzött, de a törhetetlen győzni akarás ára az lett, hogy a politikai mágus magára maradt. S ez bizony kudarc.

Belvárosi legenda

Hegyi Iván
Publikálás dátuma
2020.12.19. 19:38
A Hungária együttes (Sipos Péter, Kékes Zoltán, Fenyő Miklós) a Újszegedi Szabadtéri Színpadon 1973-ban.
Fotó: Urbán Tamás / Fortepan
Jó sokáig úgy hittem, a Belváros című Hungaria-nóta rólam is szól. „Lavórban vették róluk a méretet, / így a nadrág túl rövidre méretett, / hajuk középen / választva szépen, / jól fésült a Belváros” – hangzott a dalban, és magam nemhogy az ötödik kerületben éltem első tizenhat évemet, de valóban bokáig érő szűk nadrágot hordtam, és középen választottam el nem rövid hajamat. Fenyőt Mikit a Koncert a Marson című nagylemez megjelenésekor – bizony, bizony, már fél évszázada – még nem ismertem (aztán meglehetősen szoros barátság alakult ki közöttünk, de ez a szám szempontjából nem lényeges), ezért azt gondoltam, demarkációs zóna lehet a Szent István körút, amelynek egyik oldala az ötödik, a másik Fenyő szűkebb pátriája, a tizenharmadik kerülethez tartozik. A nótának azonban semmi köze nincs Lipóthoz és Új-Lipóthoz. Mint kiderült, hetvenben, amikor a Barta Tamás, Csomós Péter, Fenyő, Sipos Péter, Tóth József összetételű Hungaria hetente kétszer, csütörtökönként és vasárnaponként bazsevált a Budai Ifjúsági Parkban, egy húsz-harminc tagú belvárosi csoport „fikázni” kezdte a zenekart, pontosabban annak nagy létszámú leány rajongóit, mert irigyelte, hogy a jobbnál jobb csajok olyannyira odavannak „ezekért”. A provokációra adott válasz volt a Belváros, amely komoly dilemmát keltett bennem: egyrészt ugyanúgy tetszett nekem, mint Miki vagy „Csomi” a bakfisoknak, másrészt meg kellett hasonlanom önmagammal, amikor odahaza azt játszottam, hogy „furcsán néznek rám, / nem tetszem talán? / Ja, kérem, ez a Belváros!” Az album amúgy kitűnő volt, négy számért is bezsongtam; a Belvároson kívül a címadó dalért, valamint a Hej, rolli, rolliért és a Meséért. Annál csalódottabban olvastam a kritikák egyikében: „A lemeznek eléggé alacsony a színvonala, nem érdemes rá sok szót vesztegetni.” A közönségnek jobban megfelelt a korong, mint az ádáz kritikusnak, mert 1970 decemberében így festett a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat albumeladási listájának élmezőnye: 1. Egy este a Metró-klubban (Metró), 2. Szerelem (Koncz Zsuzsa), 3. Suttogva és kiabálva (Kovács Kati), 4. Tízezer lépés (Omega), 5. Koncert a Marson (Hungaria). A sikert Csomós, aki utóbb évtizedekig Norvégiában zenélt, és hazatérése után, 2013-ban a mennyei beat birodalmába költözött, így magyarázta: „Azzal futottunk be, hogy volt merszünk magyar számokat énekelni. Míg a legtöbb banda az aktuális angol, amerikai slágereket játszotta, Fenyőnek már jó néhány saját szerzeménye állt ugrásra készen.” A Magyar Ifjúság című hetilap pedig poénnal köszöntötte a földi Mars-lakókat: „Úgy látszik, tényleg minden lehetséges. Ember még nem járt a Marson. De a Hungaria már igen.” Ami aztán a beatet illeti, azt nagyon sokan a brit zenekarok betörésével azonosítják, ám Amerika és Fenyő – magunk közt szólva, nekem csak Sajó – számára mást jelentett, mint Európának. Köztudomású, hogy a Fenyő család az ötvenes évek második felében három esztendőt az Egyesült Államokban, majd nyolc hónapot Angliában töltött, s a tengerentúlon a kis Miki naponta hallotta, amint a rádióban és a tévében Alan Freed a „big beatről” beszél. Ezt a kifejezést cserélte fel a híres lemezlovas a rock and rollra, de hogy a kettő között csak szóban van különbség, azt bizonyítja Fats Domino 1957-es The Big Beat című száma is. Ötven évvel később Fenyő lemezen is visszaemlékezett a big beatre, mert New York Days, New York Nights című remekében arról dalolt: „A nagy ritmus volt divatban, / s én minden centem kiadtam, / hogy hallhassam, a juke-boxokban mi van...” Tóth József amúgy huszonkét éven át élt Amerikában, a Mars meghódítása után egy esztendővel tette át a székhelyét az akkor is, ma is szörnyen hanyatló Nyugatra. A lenyűgöző tehetségű Barta, aki fél év alatt autodidakta módon tanult meg gitározni, majd a virtuóz zeneművészek közé emelkedett, szintén az Államokban kötött ki 1974-ben, de csak nyolc esztendőt töltött az amerikaiak között, mert 1982-ben, harminchárom éves korában Los Angelesben meggyilkolták. A Koncert a Marson kislemezen is megjelent, B oldalán a Délibáb című dallal. Barta itthon azt játszotta, odakinn azt kergette.