Kortársainkat nem választhatjuk meg, nem cserélhetjük le, de ha szerencsénk van, akkor akadnak köztük kivételes emberek is, akikért irigyelni fog minket az utókor. Egyetlen közös jellemzőjük: minden korban kevesen vannak.
Azzal még nem mondok sokat, hogy Müller Péter Sziámi a magyar kulturális élet egyik legkreatívabban gondolkodó és tevékenykedő alakja, akinek a munkássága alapvetően befolyásolta a magyar művészeti szcéna elmúlt pár évtizedét az underground, alternatív zenei művészetektől kezdve a hazai fesztiválkultúra világszínvonalúvá emelésééig. Ezt nagyjából mindenki tudja róla. Miként azt is, hogy ő afféle szellemi projektmenedzser, egy feltaláló éceszgéber-művész, egy született kreatív vezető, aki nem azon fáradozik, hogy céget, társaságot, s azon belül pozíciót és karriert építsen magának, hanem azon, hogy a nap 48 órájában ötleteljen, s az ötleteit lehetőleg meg is valósítsa. Ő az az ember, aki mindig azt csinálja, amihez kedve van, és ha valamitől elmegy a kedve, akkor egyszerűen otthagyja. Ha intellektuálisan nem izgatja egy projekt, akkor nem fog hozzá.
Ennél sokkal érdekesebb elgondolkodni azon, hogy honnét származik ez az archetípus, amit ez az ember az életpályájával, a sorsával, munkásságával, a világlátásával és a gondolkodásával megtestesít. Nyilvánvaló ugyanis, hogy Sziámi képében és alakjában egy tősgyökeres európai archetípus jár közöttünk. Ez az archetípus az ókori görög városállamok urbánus jellegű társadalmában éppen úgy jelen lehetett, mint a saját nagyságától elalélt Rómában, vagy évszázadokkal később a középkori francia és itáliai egyetemek vagabund szabad gondolkodói között. Ez az archetípus már akkor is városi szabad értelmiségi volt, zabolázhatatlan kreatív kalandor egy olyan korban, amikor az efféle szabad városi intellektüelekre még megfelelő fogalmakat sem talált a társadalom. A középkorban a bolognai vagy a párizsi egyetem termelhetett ki magából ilyen, s hozzá hasonló embereket, akik okosak, felkészültek, tehetségesek voltak, egy dolog hiányzott belőlük, s hiányzik ma is: a rendi társadalomba való betagozódás. Betagozódás az intézményi struktúrába és a szolgálati karrierútba. Ez az archetípus nem hajt pozícióra, rangokra, címekre, mert ezeken röhög. Ez a garabonciás. A művészet, a szellem és az idea embere, aki nem folytat pozícióharcot és nagyon nagy ívben szarik mindenre, ami evilági hatalom. Hiszen neki olyan hatalom van a kezében, amit ember, intézmény és szervezet nem adhat és el nem vehet. Ennek a hatalomnak a neve: szellemi szabadság. Az a vállrándítóan és hanyagul elegáns, nagyvonalú és intelligens szabadság, amelynek hatására egy Sziámi soha nem egy adott projekten dolgozik, hanem éppen fordítva: az adott projektet hagyja dolgozni, hagyja futni a maga útján, mert tudja, hogy neki az volt „csak” a dolga, hogy pályára állítsa.
Kicsit bonyolultan adtam elő, a lényeg az, hogy Sziámi egy zseniálisan eredeti gondolkodású, irigylően széles körű érdeklődéssel és európai kapcsolatrendszerrel bíró művész, aki finoman szólva nem provinciális közép-kelet-európai ember benyomását kelti – ehhez képest nem tudom, hogy mikor beszéltem vele először. Azt viszont tudom, hogy mikor láttam először, mármint nem színpadi körülmények között.
Egerben történt, egy szomorú vasárnap délután, a kilencvenes évek közepén, amikor az Érsekkert (régebben Népkert) felé menet megpillantottam az átellenes oldalon: piros nadrágban volt, fehér pólóban és voltaképpen arany színben ragyogott a haja. Egy nő kezét fogva úgy vonult végig az utcán, mint egy jel, mint egy küldött, mint egy olyan ember, aki egy másik világból érkezett, valahonnan a szabadságról.
Természetesen nem mertem odamenni hozzá, pedig nagyon szerettem a zenekarát. Sokáig néztem őket, ahogy ballagnak a Népkert felé az Egészségház utcában, s olyan érzésem volt, mintha ez a nem ide való, kozmopolita módon az egész világban otthon lévő különc felkapcsolta volna a villanyt az unalmas, falusias közegben. Akkor jutott eszembe először: mit csinált ez az archetípus századokkal ezelőtt egy falusi közösség agrártársadalmában? Falusi, kisvárosi közösségben egy Sziámi-féle garabonciás, különc művészember, egy nyughatatlan lélek nem volna képes kiteljesedni soha – vélhetően korabeli főurak kegyét keresné, hogy az excellenciás urak vegyék őt mecenatúrájuk alá. Megkérné a befolyásos barátait, hogy járják ki az udvarnál: ő legyen az, aki összeállítja a koronázási ünnepségek műsorát; ő legyen az, aki egy Mozart nevű zenésziparosnak elintéz egy új, formabontó, s roppant népszerű operát. Egy bizonyos: olyan jellegzetes nyomot hagyna az adott közösség kultúrájában, amit később műfajteremtőként hirdetni is lehet akár.
Pesten már többször beszélgettem vele, s minden alkalommal meglepett az a kész határozottság, amellyel a megszokott gondolkodási sémákat messze elkerülve halad előre egy mindig új és új világ felé. Hallottam őt Seres Rezső dalokat énekelni zsinagógában és kocsmában is, beszélgettem vele művészetről, magyar nyelvről és a XXI. századi trendekről, s tudom, ő az az ember, aki miatt időről-időre még mindig azt érezhetjük: Magyarországon még vannak világítótestek – még nem kapcsolták le az összes villanyt.
