Trencsényi László;
Közép-Európa;egyetemes kultúra;
2020-12-21 07:00:00
A latin nyelvű mondás szerint Ugocsára nem mint a görög Leónidász maroknyi seregének önfeláldozó hőstettére emlékezünk, hanem mint a kisszerű mucsaiság jelképére: a vármegye szemben az ország gyűlésének elsöprő többségével nem választotta meg királyát. Hát Batsányi Jánosnak az iskolában is tanított verscíme helyére ezentúl majd nem Párizs, hanem a kis megye neve kerül?
A minap az állami rádióban egy köztiszteletben álló népművész mesélt magáról, lelkesülten szólt azokról a vándormotívumokról, melyeket műsorainak összeállítása során Európában fellelt. Még a manapság illetlenül hangzó jelzőt is szóbahozta: a néprajz által leírt társadalmak, kultúrák együttélését a „nyitottság” jellemezte. A beszélgetés során a riporter nem hagyta annyiban. Addig-addig firtatta, míg elhangzott a várt mondat: Közép-Európa, az igen! A „konzervatív-keresztény” kultúra bástyája! Sőt egyenesen az „európaiságnak nem csupán őrzőhelye, de voltaképpen bölcsője is”.
A hanyatló Nyugat nem ad értéket Európának, bezzeg a „közép” - adta szájába a riporter. Hogy van ez? Hol született a gótika, hol a reneszánsz? Az itáliai Guarino mester nélkül lett volna Janus Pannoniusunk? Hát mi lenne – akár „középen” is – a német Gutenberg nélkül (lenne-e Misztótfalusink?), mi lenne Luther Márton nélkül (lenne-e Dávid Ferencünk?), mi lenne a francia Descartes vagy a holland pártfogók nélkül (lenne-e Apáczai Csere Jánosunk)? Rousseau nélkül Csokonaink? A svájci Pestalozzi nélkül Brunszvik Terézünk? A Szabadság, Egyenlőség, Testvériség jelszava nélkül lett volna-e „12 pontunk”? A mi Petőfink így írt, mert tökéletesen tisztában volt az európaiság oszthatatlan egyetemességével: „Rómában Cassius valék, Helvéciában Tell Vilmos, Párizsban Desmoulins Kamill... Itt is leszek tán valami.” Továbbmegyek: Marxék nélkül megszületett volna a „munkásosztály felszabadításának” gondolata? Vagy akár Róma (a Vatikán) nélkül megszülette volna a „keresztényszocialista-kereszténydemokrata” gondolat? A brit Bi-Pi nélkül lett volna Gödöllőn cserkész jamboree? Bécs adta az emberi lélek megismeréséhez a kulcsot (nem lenne Freud nélkül Ferenczi Sándorunk), s a genfi Piaget nélkül nem lett volna a modern hazai gyermeklélektan kiválósága, Mérei Ferenc sem! Az olasz Maria Montessori nélkül lenne világhírű óvodapedagógiánk? (A „nyugatgyalázók” milyen kedves egyszerűséggel gyúrják át az égtájakat, s Délt, Északot is egybesorolják …)
A Lumiére-fivérek nélkül lett volna magyar mozgófilm? Mi lenne a francia Pasteur nélkül, a Curie-k nélkül, a brit Fleming nélkül? Endresz Györgyék „trianoni” repülőútját mégiscsak nem Blériot előzte meg? Inota-szeletet majszolva gyerekkorunkban nem belga, holland csokoládét emlegettünk, mint csodát? Számon tartjuk-e, hogy az első világháború után Hollandia adott menedéket a vészterhes korszak rászoruló gyermekei sokaságának, a második után pedig Dánia?
Persze, tudom én: „nyugati” találmány az inkvizíció is, de még a guillotin is, a mustárgáz is, akár a haláltáborok krematóriuma. S azt is tudom: magyar találmány a porlasztó, a dinamó, a C-vitamin izolálása; a számítógép „atyja”, Neumann János is magyar volt, a golyóstoll feltalálója is, sőt magyar "marslakók" szorgoskodtak az atomreaktorok körül.
Azt is tudom, hogy „Keletről” származik a buddhizmus, Tolsztoj, Gandhi, Ambédkar – az „erőszakmentes ellenállás” hősei. A puskapor, a papírgyártás, a porcelán és még annyi minden egyenesen Kínából. A törököktől a kávé, sőt alighanem a lecsó is. Sorolhatnám ezt az eleven örökséget.
De hiszen nem verseny van, hanem motívumvándorlás! Mindent egybevéve: egységes, szétszálazhatatlan európai és egységes, szétszálazhatatlan globális kultúra. Emberiségnek nevezzük. Amikor Radnóti Miklós magyar költő kedves görögjeit, latinjait maga elé idézve a lágerben azt kérdezte: „van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is”, mire gondolhatott?