Az új bortörvény és a NER-lovagok

NER-nedű lesz a tokaji borból - írta Doros Judit a Népszava 2020. december 9-i számában. Sajnos a cikk teljesen téves fényben világítja meg a tervezett új bortörvényt. Két okból is szükségesnek tartom, hogy ehhez hozzászóljak. Egyrészt azért, mert a cikk azt sugallja, mintha a bortörvény-tervezet a NER akciója lenne, holott nem az – mondom ezt én, aki egyébként ennek a rendszernek mindig is ellenfele voltam. Másrészt pedig azért, mert bortermelőként és történészként is cáfolni tudom a cikk állításait.

Az, hogy külön kellene választani a síkvidéki és hegyvidéki területeket, az 1960-as évekig nem is volt kérdés. A korábbi törvények és rendelkezések ezt ugyanis egyértelműen megtették. Sajnos a gépesítés és a szőlőrekonstrukciós program miatt ezt követően a dűlők egy része a hegyek szoknyáira csúszott le. Azt, hogy ez súlyos probléma, gyakorlatilag mindenki megírta már, aki a kérdéssel komolyabban foglalkozott. Ráadásul erről már 1945 előtt is teljes volt a konszenzus, és csak a szocialista törvényhozás szüntette meg az aljszőlők elkülönítését a hegyvidéki termőhelyektől.

A cikk azt állítja, hogy a „zempléni” márkanév, amivel a síkvidéki szőlőterületek bora forgalomba hozható lesz, alacsonyabb árat jelent. Ezzel a megállapítással két gond van. Az egyik az, hogy az árat nem a NER, hanem a piac, pontosabban a fogyasztó határozza meg: amennyiben a zempléni márkanevű borok minősége jobb lesz, mint a tokajié, akkor többért is lehet majd eladni – azonban nyilvánvaló, hogy erről szó sem lehet, nem véletlenül értékesebbek a hegyi szőlők. A másik probléma, amire választ kellene adni, a túltermelés. Hiába csökkent a borvidék mérete igen jelentősen az utóbbi 100 év alatt, mégis az a helyzet, hogy jelenleg az összes borvidék közül a tokaji bor presztízse az egyik legalacsonyabb. Illusztrálja ezt az, hogy édes szamorodnit már 899 forintért, egy rozénál is olcsóbban lehet kapni egyes nagyáruházakban – miközben egy ilyen bor előállítási költsége sokkal magasabb, mint egy egyszerű száraz boré.

A cikkben csak magukat megnevezni nem akaró személyek nyilatkoznak. Sajnos Magyarországon ma ez nem meglepő. Ettől azonban az állítások nem feltétlenül igazak.

Tény, hogy a NER különböző figurái befektettek a borvidékre. Arról azonban, hogy az egészet vagy nagy részét meg kívánnák vásárolni, nincsen szó. Kevés olyan NER beruházást ismerek egyébként, amely annyira elszakadna a megtérülés követelményétől, mint a borászat. Borászati cégekkel nem lehet nagy közbeszerzéseket nyerni, a nagyobb termelő csak áruházláncokon vagy nemzetközi megméretésben tudja eladni termékeit. Ez klasszikus piaci kiszolgáltatottságot jelent. Az, hogy az állami cég, illetve a magáncégek nem vásárolják fel a szőlőt, csak nevetséges áron, azzal függ össze, hogy a szőlőből készült bort sem tudják normálisan értékesíteni. Vannak komoly borászatok, ahol még most is van készleten 2016-os reduktív bor, holott annak már régen el kellett volna fogynia.

A cikk kesereg a szőlő alacsony árán, teljes joggal. Azzal azonban, hogy úgy tesz, mintha ez a felvásárlók rosszindulatán múlna, hamis látszatot kelt. A mezőgazdasági ágazatokon belül a borászat és ezen belül is Tokaj-Hegyalja talán az, amely a leginkább át van szőve kormányzattól független, komoly mennyiségben exportáló, külföldi tulajdonú cégekkel. Elég, ha csak a francia, német és spanyol nagybefektetőkre gondolunk, akik évtizedek óta működtetnek sikeres borászatokat. Sajnos tudomásul kell venni, hogy a bor árát is a kereslet-kínálat határozza meg, és ebből a szempontból a tokaji borvidéken még most is túlkínálat uralkodik. Ezen természetesen az államnak kellene és lehetne is segítenie – de csoda egy állami beavatkozástól sem várható. A magyar adófizetők egyébként már így is milliárdokat toltak bele Hegyalja működtetésébe, akkor, amikor az állam többször is szanálta a Tokaj Kereskedőházat, illetve akkor, amikor három közösségi feldolgozó is felépült. Arról lehetne és kellene is vitatkozni, hogy ezek a pénzek hatékonyabban is elkölthetőek lettek volna. Azt azonban senki sem várhatja el, hogy majd az állam szab meg olyan átvételi árat a szőlőnek, amely a piacon egyébként nem érvényesíthető.

A cikk hamis látszatot kelt, amikor azt állítja, hogy az új bortörvény vesztesei azok a termelők, akiknek a nagyszülei „betartva az akkor hagyományos 3,6 méteres távot” telepítették a szőlőt. A helyzet az, hogy 3,6 méterre egyetlen magánszemély sem telepített szőlőt, csak a téeszek és az állami gazdaság. Ez azzal függött össze, hogy a szovjet traktorok (amiből magánkézben egy sem volt) nem fértek el szűkebb sorokban. Azonban nem csak az a baj, hogy a magántelepítések másképp néztek ki, mint ahogyan a cikk sugallja. Jóval nagyobb gondot jelent az a kérdéses „hagyomány” amit itt népszerűsítenek, azaz a szocialista tömegtermelés hagyománya.

A cikk szerint politikai potentátok vásároltak szőlőket, amire komoly állami támogatást is fel tudtak venni, így közpénzből gyarapíthatták vagyonukat. Azt kell mondanom, hogy ez ebben a formában nem igaz. A szőlőterületeknek ugyanis néhány helyet leszámítva botrányosan alacsony az ára. Egy hektár telepítési költsége (nem a földterület) mintegy tízmillió forintba kerül, és egy ültetvény csak három év után kezd el teremni. Ehhez képest tele van a borvidék eladó szőlőterületekkel ennek az összegnek kevesebb mint feléért. Aki szőlőre költötte a pénzét, az még az állami támogatásokkal sem tudott nyereséget elérni. Lehet, hogy a Wizzair tulajdonosa 40 millióért vett egy hektárt – ilyen árakra azonban csak Mádon és ott is csak egy dűlőben volt példa.

Tény és való, hogy a NER vagyonosai bevásároltak a borvidékre. Mád mint az „új Felcsút” vagy Mészáros Lőrinc itteni vállalkozásai jó példák erre. Gaál Szabolcs, a KEHI elnöke – akit a cikk külön ki is emel - viszont történetesen egy olyan területen telepített szőlőt, aminek még a környékén sem akart senki más komolyabb vállalkozásba kezdeni. Ráadásul esetében egy kisbirtokról van szó, ami egyébként 2008 óta létezik. Nyilván azért szerepelt Gaál a cikkben, mert ő érvel leginkább a síkvidéki szőlők elválasztása és a dömpingáron történő értékesítés ellen. Gaál eléggé kézenfekvő szakmai indokokat hozott fel a síkvidéki szőlők leválasztása mellett. Ezekből azonban a cikk egyet sem kísérelt meg cáfolni. Mi legyen akkor a megoldás, ha tudjuk, hogy a hegyvidéki szőlő sokkal jobb bort ad, és túltermelés van?

Nem divat erről beszélni, de jobb lenne nyíltan felvállalni azt a tényt, hogy a tokaji borvidék súlyos válságban van. Sok vitatható döntésre került itt már sor, de az biztos, hogy a szocialista korszak termelési struktúráinak és árviszonyainak visszasírása nem fogja előrelendíteni a borvidék helyzetét.