Ez lesz a jel: találtok egy jászolba fektetett, bepólyált gyermeket.
Minden születés újraírja a történelmet. Nem az egészet persze, csak egy részét, de mindig, amikor új ember jön a világra, új irányt szab a dolgok folyásának. Mindenki annyit változtat a világon, amennyire a képességeiből futja, de mind azért születünk, hogy változtassunk valamit. Jézus, akinek a neve azt jelenti: szabadító, a keresztény hit szerint a legnagyobb változtatást vállalta: összebékíteni az Istent az emberrel, és az embert az Istennel. A kedves karácsonyi történet – a betlehemi csillaggal, a pásztorokkal, a barlangistállóval, a kérődzők elé tett szalmával és a szalmába fektetett, fázó kisdeddel – teológiai, vagy még inkább filozófiai értelemben erről szól. Ahogy Pál apostol írja: „Isten ugyanis Krisztusban megbékéltette a világot önmagával, úgyhogy nem tulajdonította nekik vétkeiket, és reánk bízta a békéltetés igéjét. Tehát Krisztusért járva követségben, mintha Isten kérne általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel!” Kétezer éve rágjuk ezeket a mondatokat; kétezer éve értjük őket félre újra és újra. Pedig olyan egyszerű: a világ teremtője lenézett a világra, meg az emberre, akit alkotott, és hátradőlt. Úgy volt vele, ahogyan a legnagyobb mesterek, akik sosem alkotnak tökéleteset (a többiek sem, de a legnagyobbak tudják is). Látta a szépségét, és látta a hibáit. Tudta, hogy mit kell kijavítani benne: az emberi gyarlóságot, közkeletű nevén a bűnt. Töprengett egy darabig, és végül kieszelte azt a hibajavító algoritmust, amin nem lehet kifogni: a megbocsátást.
A történelem egy világraszóló kísérlet annak kiderítésére, hogy az isteni megbocsátás valóban megváltja-e (azaz megszabadítja-e a bűn következményeitől) az embert. Pontosabban csak nekünk kísérlet, mert aki elindította, az tudja a végeredményt; már akkor is tudta, amikor belefogott. Világosan meg is mondta az angyal által Józsefnek, aki épp azon aggódott, hogy feleségül vegye-e a férfi érintése nélkül teherbe esett jegyesét, vagy inkább elbocsássa szépen, titokban, hogy még nagyobb szégyen ne érje (akkoriban még nem tudhatták, mit mond erről az Alaptörvény): „Ne félj magadhoz venni Máriát, hiszen a benne fogant élet a Szentlélektől van! Fiút szül, akit Jézusnak nevezel el, mert ő szabadítja meg népét bűneitől.” Ez nem feltételes mód, hanem egyértelmű kijelentés.
A választott nép másmilyen megváltót remélt. Nem olyat, aki azt mondja: bocsássatok meg egymásnak, és akkor az Atya is megbocsát nektek. Hanem olyat, aki felfegyverzi és megerősíti őket, az élükre áll, és segít elkergetni a rómaiakat. Hadvezért vártak, nem tanítót vagy prófétát. Évtizedek óta tele voltak már tanítókkal és prófétákkal. Minden sarkon volt egy – ebben a tekintetben a Brian élete nem paródia, hanem dokumentumfilm. De nem mi vagyunk a mester, hanem csupán a munkadarab, ami javításra szorul. Nem mi döntjük el, hogy mikor és hogyan történik a szabadítás – majd megtörténik, amikorra meg van írva. Ahogyan a Prédikátor könyvében olvassuk: „Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak.”
Ha megtörténik, talán olyasfajta érzés lesz, mint amikor a fuldokló hosszas kapálózás után a felszínre ér, és újra teleszívja a tüdejét levegővel. Eleinte azt sem tudjuk majd, hogy hol vagyunk. Kapkodva lélegzünk, és nem értjük, hogyan bírtuk ki olyan sokáig odalenn. Aztán, ahogy a friss oxigén eljut az agyunkig, lassan visszatér a látásunk. Embereket látunk magunk körül, és újra olyannak fogjuk látni őket, amilyenek: szülőknek, testvéreknek, házastársaknak, gyermekeknek, barátoknak, munkatársaknak, vevőknek, eladóknak, főnököknek és beosztottaknak. Ott állunk majd szemben velük, mintha akkor látnánk egymást először, és nem is az lesz a legnehezebb, hogy senki sem mondja meg többé, kit szabad (vagy éppen kit kötelező) gyűlölnünk közülük, hanem az, hogy a tisztánlátásunk átmeneti (?) visszatértekor hirtelen világossá válik előttünk: ha nem akarunk visszasüllyedni oda, ahonnan épp az imént szabadultunk ki, akkor egyiküket sem gyűlölhetjük. Sem a tíz – vagy akárhány – évért, sem a megelőző nyolcért, sem azért, ami még korábban volt. Sem a gondolataikért, sem a szavaikért, sem a cselekedeteikért, sem a mulasztásaikért. Sem azokért, akiknek már ebben kellett felnőniük, sem azokért, akik emiatt mentek el.
Lehetetlennek tűnik, de azért van minden évben karácsony, hogy újra és újra emlékeztessen rá: semmi sem lehetetlen. Nagyon is lehetséges, hogy felhívd az apádat, és azt mondd neki: bocsáss meg; akkor is – akkor a leginkább –, ha nem neki volt igaza. Mint ahogyan az is, hogy elmenj a gyerekkori barátodhoz, akivel az utóbbi években már csak vitatkoztatok, és bocsánatot kérj tőle – sokkal könnyebb lesz, mint gondolnád, mert ő is ugyanazt a megkönnyebbülést (és közben ugyanazt a szégyent) fogja érezni, amit te. És neked is meg kell bocsátanod. A túloldali törzskommentelőnek, aki mindig odakommentelt a posztjaid alá egy másik igazságot. A bemondónak, aki akkor is hazudott, amikor kérdezett. A tulajdonosnak, aki elárult és eladott. A kollégának, aki jelentett rólad (igen; el sem tudod képzelni, hogy mennyi megbocsátanivaló lesz: ócska, régi dolgok, amiket egyszer már megbocsátottál és elfelejtettél, és újabbak, olyanok is, amik csak tegnap történtek, vagy még ezután fognak majd megtörténni, de ugyanolyan hitványak, mint a régiek). Az embernek, aki a helyeden ült, és aki miatt nem futottad be azt a pályát, amit egyébként befuthattál volna, meg magadnak, amiért elfoglaltad a helyet mások elől. A kicsiknek, akiknek csak a tétlenséget vetheted a szemükre, vagy még azt sem, mert az ellenállással sem jutottak volna többre, mint a beletörődéssel. A sokaknak, akik felemelhették volna a szavukat, de kényelemből, gyávaságból vagy megszokásból inkább a rosszat akaró többség mellé álltak. És a hatalmasoknak, akik megkapták a kegyelem ajándékát – a keresztény hit szerint: a meg nem érdemelt jóindulatot az Istentől –, ami minden ezer esztendőben legfeljebb egyszer adatik meg, hogy szakadatlanul, semmilyen más hatalomtól nem háborgatva tehették volna a jót, de helyette egyik égbekiáltó bűnt a másik után követték el, az özvegyek és az árvák sanyargatásától a munkások megszolgált bérének visszatartásáig. Nekik is meg kell bocsátanod, sőt, nekik csak igazán (mert ők vétették a legnagyobbat ellened), és nagylelkűen, előre a győzőknek is, arra az esetre, ha nem lennének jobbak a legyőzötteknél.
És ha tényleg, szívből megbocsátottál, akkor egy pillanatra átélheted, amit az első karácsonykor az Isten érezhetett: az elengedés teremtő energiáját; azt, hogy a bocsánat, amit adsz és kérsz, egy új világot teremt – kipróbálhatod; kolléga lehetsz, társ az alkotásban.
„Történt pedig azokban a napokban, hogy Augusztus császár rendeletet adott ki: írják össze az egész Földet. Elment tehát mindenki a maga városába, hogy összeírják. Felment József is a galileai Názáretből Júdeába, Dávid városába, amelyet Betlehemnek neveznek, mert Dávid házából és nemzetségéből származott, hogy összeírják jegyesével, Máriával együtt, aki áldott állapotban volt. És történt, hogy amíg ott voltak, eljött szülésének ideje, és megszülte elsőszülött fiát. Bepólyálta, és a jászolba fektette, mivel a szálláson nem volt számukra hely.”
A csillag már fent van az égen - ha fölnézel, most is láthatod: ugyanaz, amit a napkeleti bölcsek követtek –, és nemsokára megállapodik a jászol fölött. Itt az alkalom. Nem csak azért, amit a rómaiakhoz írt levél úgy fogalmaz meg: „Ne álljatok bosszút önmagatokért, szeretteim, hanem adjatok helyet az Ő haragjának, mert meg van írva: »Enyém a bosszúállás, én megfizetek«. Sőt, »ha éhezik ellenséged, adj ennie, ha szomjazik, adj innia; mert ha ezt teszed, parazsat gyűjtesz a fejére. Ne győzzön le téged a rossz, hanem te győzd le a rosszat a jóval.«” Hanem azért is, mert kipróbáltuk már, hogy mi történik, ha nem bocsátunk meg. Pontosan tudjuk, milyen a gyűlölet önmagába visszatérő köreiben élni, hiszen harminc, vagy száz, vagy ezer éve benne élünk.
Annyi lehetőség után, amit az engesztelhetetlenségnek adtunk, a megbocsátás is megérdemel egy esélyt. Aki nem hisz, bocsásson meg a józan ész kedvéért. Azért, hogy nyugodtan mondhassa: legalább megpróbáltam. Aki pedig hisz, az bocsásson meg azért, mert a vallásunknak ez a lényege: a halhatatlan Isten annyira biztos volt a megbocsátás megváltó erejében, hogy kész volt emberként megszületni, és a legnyomorúságosabb halállal meghalni értünk.
A kisded, akiért megbocsátottak nekünk mindent: ez lesz a jel.
