Előfizetés

Van-e a történelemnek „gyorsítósávja”?

Marosán György
Publikálás dátuma
2020.12.27. 07:07

Fotó: Népszava
Az emberiség fejlődésének válaszútjához érkezett. Ilyenkor mindenki a biztos jövőbe vezető útvonalat keresi. Vannak, akik a múlt beváltnak tűnő receptjét követnék. Orbán Viktor - Soros György, a Project Syndicate-ban megjelent cikkével vitatkozva - Európa lényegét „hitünk közös gyökereiben”, „a zsidó-keresztény hagyományokon nyugvó európai családmodellben” és a „keresztény szabadságban” vélte megtalálni. Mások a fejlődés új, dinamikus szakaszának jeleit kutatják. Matolcsy György - az MNB nagy vizionáriusa – az „Eurázsia Fórum 2020” konferencián, az 1492-ben kezdődött atlanti korszakot felváltó, és az emberiség előtt új perspektívát nyitó eurázsiai korszakot ajánlotta a figyelmünkbe. Néhány reménykedő autokrata viszont úgy gondolja, rá nem vonatkoznak az emberiség fejlődésének szabályai. A történelem azonban nem pillanatnyi érdekeinket alátámasztó és kényünk-kedvünk szerint formálható mese. A globális méretűvé váló és egyre szorosabban összekapcsolódó emberi közösség kaotikusnak tűnő életpályája világosan kirajzolódó mintát követ. 

Miért éppen Európa?

Az egymástól független és távoli civilizációk fejlődése - a népességszám, az anyagi javak és kultúra alkotásait tekintve – sokáig egymáshoz hasonló minta szerint zajlott. A béke korszakai jólétet és a népesség gyarapodását hozták. Ám a stabilnak hitt nyugalom a valóságban törékeny volt, gyakran és kiszámíthatatlanul szakították meg háborúk, természeti katasztrófák és járványok. Ilyenkor a fejlődés megtorpant, a viszonylagos biztonság eltűnt, és éhség tizedelte meg a társadalmakat. Idővel azonban a szárazság megszűnt, az ellenség elvonult, a hatalom konszolidálódott és minden visszazökkent a régi kerékvágásba. Helyreállt a béke, a romokat eltakarították, a gazdaság újraindult, a kultúra fejlődni, a népesség pedig ismét gyarapodni kezdett. Ám a változás sokáig - még hosszú távon is - alig észrevehető volt (Beinhocker, E. 2006. The Origin of Wealth). Európa azonban a XVI. században „sebességet váltott”. Fordulópontként gyakran hivatkoznak az - Amerika felfedezésére utaló - 1492-es dátumra. A történelem gyorsuló dinamikáját azonban jobban érzékelteti a "hosszú XVI. század” modellje. (Braudel, F. 1979. Civilisation matérielle, économie et capitalisme, XVe-XVIIIe siecle.) Kontinensünk, a több mint másfél évszázadot átfogó történelmi időszak során lezajló alapvető politikai, gazdasági és tudományos átalakulások eredményként tört a civilizációk „maratoni” versenyének élére. Előnye ezt követően fokozatosan nőtt, és ezért többekben megfogalmazódott a kérdés: „Miért éppen Európa?” Egy különös sorsú - magyarnak és kereszténynek született - török író, Ibrahim Müteferrika, 1731-ben - I. Mahmud szultánnak ajánlott – művében így tette fel a kérdést: „Miért uralkodnak a modern időkben annyi területen azok a keresztény nemzetek, amelyek a múltban (az i.sz. 500- 1500 közötti időszakra utalt - M. Gy.) oly gyengék voltak muszlim nemzetekhez képest és ráadásul miért aratnak győzelmet az egykor győzedelmes ottomán hadak felett?” Válaszában a XXI. századi ismereteink szerint is helyes magyarázatra utalt: az angol és holland parlamentáris rendszerre, az amerikai terjeszkedésre és az Európát kormányzó „ráció által diktált törvényekre és szabályokra”, szembeállítva azt az Oszmán Birodalomban megszokott saríával. (N. Ferguson. 2011. Civilizáció) Napjainkban vitathatatlan axióma: Európa a szellemi és társadalmi harcok eredményeként kiformált jellegzetes intézményeknek köszönheti sikereit. Az oly gyakran hivatkozott „európai értékek” éppen az először kontinensünk nyugati felén kiformálódott intézményeken - a törvények hatalma, a hatalommegosztás, a független bíróság, az egyének törvényekkel védett jogai, a magántulajdonon alapuló vállalkozások, a gondolat szabadsága stb. – alapulnak. Jól mutatja ezt, ahogyan a törvények hatalma (rule of law) – hol békésen, hol erőszakos forradalmak eredményeként – felváltja, az egyeduralkodók – így Orbán Viktor – által oly szívesen alkalmazott hatalom törvényét (law of rule). Európában az egyének viselkedését, a jövőjüket formáló döntéseiket döntően ezek az intézmények terelik: ráveszik a szabályok követésére, a másokkal való együttműködésre, a jövőbe való befektetésre, és akár a törvények - megegyezésen alapuló - megváltoztatására is. Működésüket természetesen befolyásolják az adott térség hagyományai, a kulturális szokások és az uralkodó vallások is, de az intézmények felülírják ezek hatását, és hosszú távon kijelölik a vágyak és az akarat kereteit. 

A szűk folyosó

Az elmúlt évszázadok során a történelmi „maratoni” futás mezőnyében - itt Európában is - előfordultak „helycserék”. Az elmúlt évtizedben több olyan modell született, amelyek a különböző intézmények hatását együtt szemlélik. Ezek a modellek - a turista-térképhez hasonlóan – mutatják a történelem emelkedőin „felkapaszkodó” nemzetek előtt kirajzolódó „tájképet”. Sőt, ezekről az „evolúciós tájképekről” a jövőjét kereső polgár leolvashatja a lehetséges útvonalakat is, az előrejutást könnyítő, kitaposott ösvények helyét éppúgy, mint a veszélyes szakadékokét. Ezért, aki biztonságosabbá akarja tenni a jövőbe vezető útját, annak ajánlott ezen történelem-térképeket tanulmányozni. Így elkerülhetők a történelmi zsákutcák, és rátalálhatunk a fáradságosan járható, de biztonságos jövőbe vezető útra. Ilyen történelmi eligazítóként szolgál Acemoglu és Robinson új könyve: The Narrow Corridor: State, Societies and the Fate of Liberty. 2019. A szerzőpárost világszerte ismertté tette korábbi, a társadalmak bukásának okait elemző írásuk. (Acemoglu, D. Robinson, J. 2013. Miért buknak el nemzetek? HVG.). Új könyvükben tovább lépnek, és szemléletes modellt kínálnak a történelmi fejlődés során a társadalmak előtt megnyíló lehetőségek és felbukkanó veszélyek megértéséhez. A jövő válaszútjainak bemutatására szemléletes történelmi „térképet” konstruáltak: az egyik tengelyen, az állam (végrehajtó) képessége, a másikon, a társadalom ellenőrző/ellensúlyozó hatalma. A kutatók tehát a tudományokban elterjedt 2×2-es mátrix elrendezést alkalmazták, amely lehetővé teszi valamely rendszer fejlődésének elemzését két fontos összetevő különböző értékeinek és egymásra gyakorolt hatásainak alapján. A „szűk folyosó” kifejezés jól szemlélteti a könyv alapvető megállapítását: bármely társadalom stabil fejlődését alapvetően az állam végrehajtó hatalmának ereje és e hatalom feletti hatékony társadalmi kontroll közötti dinamikus egyensúly határozza meg. Ezt az egyensúlyi pozíciót szemlélteti a mátrix bal alsó sarkától, a jobb felső sarkáig húzható átló. Eszerint, a fejlődés feltételei az átló körüli keskeny sávban – a szűk folyosón – a legkedvezőbbek. Ha ettől az átlótól bármely irányban jelentősen eltávolodunk - amikor az államot foglyul ejti egy autokrata, vagy amikor a sokféle érdekcsoport, vetokráciaként működve, egymást akadályozza – a fejlődés megtorpan, sőt hanyatlás következik. A „szűk folyosó” tehát az optimális haladás kereteit jelöli ki, azt a tartományt, amelyen belül biztosan előre lehet jutni, de amit átlépve a fejlődés szükségszerűen megtörik. Vagyis, a fejlődés üteme - bármennyire is szeretnénk - nem gyorsítható kény és kedv szerint. A „szűk folyosó” modelljét alátámasztja egy másik – hasonlóan a 2×2-es mátrix elrendezés alkalmazó – megközelítés is. Ez egy olyan politikai „útvonaltérképet” kínál, amelynek egyik tengelyén a törvények hatalma, a másikon az egyén jogai vannak feltüntetve (Alexander, A. Welzel, C. Measuring Effective Democracy. 2012.). A törvények hatalma a társadalmi környezet fontos jellegzetességét mutatja: az origóhoz közel a kiszámíthatatlan, kaotikus körülmények, míg a másik végén az átlátható és stabil világ. A másik tengely, az egyének szabadságjogait jelzi: az origónál a hatalomnak való teljes alávetettség, míg attól távol, az egyéni autonómia van. Tehát, ez a modell is az intézményekre alapozza az egyes országok helyzetének értékelését és – nem véletlenül – hasonló következtetéseket sugall: az optimális fejlődés tartománya az átlóhoz körüli, dinamikus egyensúlyt megtestesítő keskeny térség. Bármilyen irányba eltérve ettől, a fejlődés megtorpan, sőt hanyatlás következhet. 

Az intézmények szerepe

Európa változatos geográfiai, gazdasági, kulturális, éghajlati környezetében az elmúlt két évezredben fokozatosan formálódtak ki az egyes társadalmak – részben eltérő - fejlődési pályái. A történelmi körülmények kiszámíthatatlan és ellenállhatatlan sodrása hol eltávolította egymástól, hol meg éppen közelebb hozta az egyes társadalmakat. A régiók részben eltérő fejlődéspályára léptek, de a tapasztalatok világosan mutatják: nem azok jártak jól, akik ragaszkodtak az ősök előírásaihoz, hanem azok, akik hajlandók voltak az új feltételek között kísérletezni, új intézményeket kipróbálni, de készek voltak folyamatosan korrigálni magukat. A történelmi sikerek újra és újra az intézmények szerepét emelték ki: egyrészt a hatalom intézményes kontrollját, másrészt a hierarchikus és dominancián alapuló viszonyok folyamatos visszaszorulását. Szemléletesen mutatja ezt trendet a parlamentek ülésezésének gyakoriságát – az ún. parlamenti aktivitási index elmúlt 800 éves trendjét - bemutató elemzés. (Zanden, L. et al. 2012. The rise and decline of European parlaments, 1188-1789.) Ennek alapján meghökkentően pontosan kirajzolódik kontinensünk három – a mai napig eltérő – régiójának viselkedése. Észak- és Nyugat Európa, ahol a parlamentek gyakran üléseztek, Dél-Európa (Spanyolország, Portugália és Olaszország) ahol az ülésezés gyakorisága megritkult, és végül Kelet-Európa, ahol a parlament működése, eseti és ritka volt. Nagyon csábító Európa mai helyzetét ebből a képből levezetni, de miközben óvatosságot ajánlok, azért nem lehet, nem tudomásul venni. Hasonló üzenete van egy másik, nemrég született tanulmánynak is, amely – szokatlan módon - az elmúlt fél évezredben született műalkotások szó-elemzése alapján jutott arra a megállapításra: Európa sikerállamai a hierarchikus és a társadalmi dominancián alapuló viszonyoktól fokozatosan eltávolodva demokratikus és bizalmon alapuló intézményi viszonyokat alakítottak ki (Martins, D. et.al. 2020. The rise of prosociality in fiction preceded democratic revolutions in Early Modern Europe). A „szűk folyosó” modellje mindenki számára megszívelendő iránymutatást kínál. Felrajzolja azt a történelmi „autópályát”, amin - ha nem is könnyen - de biztosan, a veszélyeket elkerülve előre lehet jutni. Aki azonban úgy dönt, hogy a döcögős, „alsóbbrendű” fejlődéspályáról becsatlakozik a gyorsabb haladást biztosító „jövőpályára”, annak az erre érvényes közlekedési szabályokat kell betartania. Aki ezeket áthágná, és erőszakkal nekivezeti közösségét a „szűk folyosó” falának, az úgy jár, mint aki az autópálya szalagkorlátjának vezeti gépkocsiját. Aki a „történelmi autópályán” rendre átlépi a „záróvonalat” vagy a „sebességkorlátot” - mint Orbán Viktor, amikor autokrata rendszerré torzította az országot vagy az EU-t fenyegeti költségvetési vétójával –, annak lehet szerencséje egy ideig, de hosszú távon, bizonyosan, katasztrófát idéz elő. A miniszterelnök EU-nak küldött válaszlevelei a közismert, morbid viccre emlékeztetnek: „A rádió figyelmezteti az autópályán hazatérőket: vigyázat, egy őrült szemben megy a forgalommal. Egy autós felsóhajt: még hogy egy? De hiszen mindenki szembe halad!” A XXI. században a legtöbb társadalom igyekszik felcsatlakozni a gyorsabb haladást biztosító történelmi autópályára. Aki azonban ebben a helyzetben szemben halad a forgalommal – akár felelőtlenségből, akár mert úgy véli, joga van csak saját szabályait követni –, arra, s ami még rosszabb, a vele együtt utazókra is, szomorú jövő vár.

Kácsor Zsolt: Parti Nagy Lajos, a szódalovas

Kácsor Zsolt
Publikálás dátuma
2020.12.26. 15:13

Fotó: Erdős Dénes / Népszava
AZ IRIGYKEDŐ UTÓKOR XVI.
Kortársainkat nem választhatjuk meg, nem cserélhetjük le, de ha szerencsénk van, akkor akadnak köztük kivételes emberek is, akikért irigyelni fog minket az utókor. Egyetlen közös jellemzőjük: minden korban kevesen vannak. A Rókatárgy alkonyatkor – ez volt az első Parti Nagy Lajos-vers, amit olvastam, legalábbis szeretek úgy emlékezni rá, hogy ez volt az. Holott biztosan nem. A Rókatárgyat 1994-ben vagy 1995-ben olvashattam, s akkor Parti Nagy Lajos nevét már ismertem, igaz, őt magát nem. Egészen bizonyos, hogy nem a Rókatárgy volt az első. Mégis az égett belém elsőnek. Talán azért, mert hallottam egyszer egy puskás embertől is, kinn, a baktai erdőségekben, ahol másképpen szól a vers, mint az Írók Boltjában, másképpen, mint felolvasóesten, vagy a Müpa üvegtermében. Egerbakta fölött, valahol a sűrű Bükkben, az az egyszerű, ám igen intelligens erdész-vadász egyszerre csak ezzel a szóval viccelődött. Rókatárgy, mondta sokat sejtetőn. Majd hozzátette, mintegy a megerősítés végett: Zsolt, a róka az róka, az róka, az róka. Onnan, akkortól számítom magamnak az én saját Parti Nagy Lajosomat, akit megidézett az erdő. Egészen addig úgy élt bennem ismeretlenül az alakja, mintha Parti Nagy egy légi akrobata volna, aki szavakról szavakra ugrál, és kifordított szövegháló fölött hajt végre halálugrásokat, ráadásul nem lefelé zuhan, hanem felfelé esik – utána rókatárgy lett belőle. Egyes szóleleményeitől, szókapcsolataitól, verstördelési manővereitől a szavam is elállt. Szerettem a tévében nézni, ahogy nyilatkozik (akkor még néztem tévét, amit hét éve már nem teszek), szerettem a stílusát, a hanghordozást, a debattőr agyát, hasonlított e tekintetben Esterházyhoz. Ami Esterházy volt az írók közt, az volt Parti Nagy a költők közül: igazodási pont. Ami pedig a munkásságát illeti: most úgy tűnik, hogy a Petri György utáni nemzedékből Kukorelly Endre és Kovács András Ferenc mellett ő a korszak legnagyobb költője. Személyesen először az Írók Boltjában láttam, úgy huszonöt éve. Be akartam menni vásárolni, de amikor megláttam őt, megtorpantam. Megszólítani és megzavarni nem akartam, ráadásul smúzolni nem nagyon szeretek. Álltam a kirakatnál, s néztem, ahogy Parti Nagy Lajos fekete ingben három-négy embernek magyaráz – aztán feltűnhetett neki, hogy a kirakatüvegen át bámulja valaki, rám nézett, én meg gyorsan elfordultam, és jobbnak láttam, ha elsietek. Azóta is mintha folyton fekete ruhában lenne, amit nem értek, lehet, hogy csak én látom abban, nem tudom. Hosszú, egyenes szálú hajával, formára igazított szakállával, és mélyen barázdált szemével kísértetiesen hasonlított egy egri költőbarátomra, Halmai Istvánra, aki Bányász István néven írta meg a Várj, Empedoklész! című, méltatlanul nem ismert verseskönyvét. Halmai azt mesélte nekem, hogy Parti Nagy Lajossal együtt voltak katonák. Ez nekem imponált. Van egy barátom, aki az új, legzsenibb költőnemzedék egyik legnagyobb formátumú alakjával együtt harcolt a Varsói Szerződésért – nekem ennyi elég volt ahhoz, hogy Parti Nagy verseit „ismerősként” faljam. Személyesen akkor ismerkedtem meg vele, amikor a felesége, Bíró Kriszta színésznő egy hármas találkozót összehozott. Akkor még Debrecenben éltem, és Krisztától is sok visszajelzést kaptam az akkoriban a Népszabiban futó, Kétfejű veréb című tárcasorozatom miatt – mások is megtiszteltek ezzel, emlékszem Károlyi Csaba jelentkezéseire, Esterházy Péter és Kántor Péter üzeneteire. Bíró Kriszta azt javasolta, hogy ismerkedjünk meg végre személyesen a férjével, és a Majsztro a dologra ráállt. Az Örkény Színház mellett, a Madách téren beszéltünk meg találkozót egy bárban, valamikor 2012 táján. Kriszta egy idő után magunkra hagyott minket, mi pedig belecsaptunk a beszélgetésbe. Parti Nagytól el voltam ragadtatva: ahhoz képest, hogy hosszú évek óta Magyarország egyik vezető lírikusa, roppant kedves és közvetlen embernek tűnt, ráadásul nem kellett vele irodalomról túl sokat beszélni. Megkérdezte, hogy miért nem akarok tárcakötetet összeállítani az írásaimból, mert ezek a hírlapi tárcák kiadnának egy képet arról, hogy mit élünk meg. Nem emlékszem, hogy mit válaszoltam, alighanem azt, hogy ez nem olyan fontos – mert aztán rátértünk a lényegre: az orbánista rendszer szidalmazásához fogtunk hozzá, amiben a rendelkezésére álló, meglehetősen széles és gazdag nyelvi eszköztárral emlékezetes teljesítményt produkált. Az irodalmi életről, erről az irigy és bosszúszomjas viperafészekről szerencsére nem sokat beszéltünk, egyikünk sem forszírozta. S ha már irigy irodalmi élet: a kortársi viselkedést előszeretettel kutató, s minden magánéleti morzsára oly éhes utókor kedvéért mondom, hogy XY költő egyszer azt mondta PNL-ról, hogy „biztos szénceruzával rajzolja meg a szeme alatt húzódó, jellegzetes ráncait, hogy a fotókon karakteresebbnek és bölcsebbnek tűnjék”. Aztán ott vannak a „Lajoskázók” – megint csak az utókor számára mondom, hogy a nagy Parti Nagy Lajost barátai és ismerősei egyszerűen: Lajoskázzák. Pedig a róka az róka. Az róka.

Papp Sándor Zsigmond: Óda a fürdőszobáért

Papp Sándor Zsigmond
Publikálás dátuma
2020.12.26. 13:29

Fotó: A szerző felvétele
Különös év volt. Január elsején, egy éve, még Montpellier-ből tartottunk Zaragozába, és bár akkor már tudtunk a Kínában tomboló járványról, úgy éreztük, hogy a világot, a világunkat nem fenyegeti semmi. Ha jön is a korona, majd valahogy megoldjuk, mint annyi mindent. Sokan még akkor fordultak a másik oldalukra, amikor elértük a Pireneusok közönyös, és épp ezért lenyűgöző vonulatát. Ez az időtlen közönyösség jól jött: azt sugallta, hogy Európa még ugyanúgy felfedezhető, ahogy azt az utunk elején gondoltuk. És én még március elején, Madridban sem gyanakodtam. Vagy nem akartam gyanakodni. Dusiék már otthon voltak, de még abban bíztunk, hogy a járvány csak pár hétig tombol, és utána ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Nem akartam otthagyni a fővárost, pedig a nejem erre biztatott, mert pár nap és Madridot lezárják, gócpont lesz, a biztonságom és a józan ész azt követeli, hogy azonnal menjek olyan helyre, amely biztonságosabb. Én meg a Pradára hivatkoztam, az Escoriálra, hogy azokat még nem volt időm megnézni. És különben is, nincs akkora nagy baj. Most értettem meg, hogy a regényekben szereplő igaz történetek kisemberei hogyan szenvedhettek rövidlátásban a történelem viharaival szemben. Néha rájuk kiáltottam volna, hogy menekülj, indulj már, hát nem látod, hogy mi közeleg! Csakhogy a valóságban a veszélyt a józan ész kisebbíteni akarja, mert ha nem így tesz, akkor egyben azzal is szembe kell nézni, hogy hirtelen, egyik napról a másikra, kiszolgáltatottá váltunk. Abban a kis zugban, ahol egyeduralkodónak hittük magunkat. Így kerültem bő hónapig karanténba (most így leírva nem is tűnik hosszúnak, a bizonytalanság viszont megkétszerezi, háromszorozza a perceket) Málaga mellett, és akkor lettem gazdagabb egy igazán apokaliptikus élménnyel, amely kissé helyretette bennem az egyeduralkodás gőgjét. A hosszú, több kilométeres tengerpart kihalt látványa. Amelyet azért találtak ki, hogy minden métere, vendéglője, kiülője, nyugágya és kölcsönzője a szórakozást, kényelmet szolgálja. A zsúfoltságot. És amely még viharos időben is vonzza a szörfösöket, bámészkodókat, megéhezőket. Most viszont, a verőfényes tavaszi délutánon elemi erővel tagadta az embert. Visszahúzódott a maga időtlenségébe, és ezzel kissé gúnyosan szemlélt engem, az egyetlen élő embert a parton, aki azért jött, hogy vigaszt merítsen a látványából. De nem vigaszt kaptam, szerencsére, mert akkor nem történt volna semmi, hanem tükröt tartott hirtelen elém. Bár lassan fogtam fel, hogy nem a lusta hullámokat, a vízen ide-oda ugráló fény játékát kell néznem. Hanem önmagam ebben az új világban. Már ha valóban alkalmazkodni akarok, élni és nem pusztán túlélni. Új hozzáállást, új szabályokat mutatott. És egészen más alázatot, amely nem dicsekszik önmagával. Ezután már valahogy egyszerűbb volt minden. Az itthoni karantén, majd a második hullám. És ahogy néha-néha bekapcsoltam a tévét, beleolvastam az újságokba, egyre inkább feltűnt, hogy sokaknak bizony fel kellene írni a kihalt partszakasz látványát. Ellenszerként. Mert akkor talán képesek lennének eltávolodni ettől a katonamániától, a kényszertől, hogy meg kell nyerniük valamit (küzdelmet, csatát, háborút). Ahelyett, hogy végre szembenéznének a saját gyengeségükkel, mert akkor talán más szemmel néznék a mi veszteségeinket is. Mert vesztettünk, és veszítünk most is. Rokont, barátot, egzisztenciát. Ám amíg csatának fogják fel azt, ami soha nem volt az, addig mindez járulékos veszteség, kalkulálható, eldobható, kiszámítható, ahogy a megjátszott részvét is. Hát így várjuk az új évet. Az új indulást, az új szembenézést. Nem vagyok naiv, sejtem, hogy akinek eddig ez nem jött össze, annak ezután sem fog. Maradnak a metaforikus gázkamráikkal, a nagyotmondásaikkal, amelyek még a lehetséges igazságaikat is eltakarják, mert így csak a frusztráció hallatszik ki és az igazodási kényszer. Az összecsattanó boka. Ilyenkor jövök rá, hogy mennyivel jobb volt távol lenni ettől. Hogy van olyan világ, ahonnan nézve ez már a jelentéktelenségével tűnik ki csupán. Regénybe illő, nem túl jóba, amit majd második olvasatra át lehet ugrani. S miközben felnézek azokra, akik még képesek küzdeni ez ellen, nekem már csak arra van erőm, hogy kitoljam a magam világából, mert nem akarok semmilyen közösséget vállalni az effajta túlzással. Még csak felháborodni sem, mert a düh is ahhoz kötne, azt növesztené tovább. De akkor ki semlegesíti majd mindezt? Ki áll a helyére? Fogas kérdés. Sem néma cinkos, sem szemforgató, mindent lesöprő harcos nem szeretnék lenni. Hiszen oly sokan öntenék ki most a gyerekkel a fürdővizet, tán még – biztos, ami biztos – a fürdőszobát is lebontanák. Olyan évet szeretnék, amely szerény, de nem pillanatnyi reményeket hoz. Nem törtetőket, hanem gondolkodókat. Higgadt hangokat, amelyeket eddig mindig elnyomott a felhabzó, névtelen düh, az országméretűvé dagadó trollkodás. Mert most sokkal nagyobb bűn az egymást hergelő mocskolódás, mint bármikor. És amíg ezt tápláljuk, addig még azt sem vagyunk képesek beazonosítani, hogy igazából mire is haragszunk. Arról nem is beszélve, hogy mit csinálnánk másként.