Turbuly Lilla: Dédi

Megfigyelték már, hogyha az újságokban a gyerekkoráról kérdeznek valakit, jó eséllyel a nagyszüleit kezdi emlegetni? A náluk töltött nyarakat, a baromfiudvart, ahol etethette a kiskacsákat, vagy a körúti gang sámliján töltött, mézszínű délutánokat, amikor dinnyét majszolva hallgatta, miről beszélget mama a szomszédasszonnyal? Hát én ebből kimaradtam. Apai nagyapám kilétét balladai homály fedi, nagyanyám éppen hogy megszülte apámat, már ki is vitte a tüdőbaj a debreceni temetőbe. Előtte még rábízta a kicsit a legjobb barátnőjére, lettek így szerető nevelőszülei, de ők sem érték meg a születésemet. Ahogy a Don-kanyarban megfagyott anyai nagyapám sem. Az anyai nagyanyám ellenben hosszú életet élt, csak sajnos nehéz természetű asszony volt, ahogy akkoriban mondták, valahogy hiányzott belőle a szeretet meg a törődés.

De volt nekem egy dédim. Nem sokáig, ötéves voltam, amikor meghalt, és csak az utolsó egy évét töltötte nálunk. Mégis, ha boldog nagyszülőkről és unokákról hallok, ő jut az eszembe. És az az utolsó karácsony.

Dédi 82 éves volt akkor, aprócska, világító kék szemű öregasszony. Nem ért le a lába a konyhai sezlonról, úgy kalimpált vele, mint egy kisgyerek, miközben nagy komolyan tűrte, hogy „ápoljam”, csak néha buggyant ki belőle a visszafogott nevetés. Hosszú hónapok után akkoriban kerültem haza a sváb-hegyi (vagyis akkor épp szabadság-hegyi) tüdőszanatóriumból, ki kellett játszanom magamból az ott töltött időt. Mértem a lázát (tollal), hallgattam a tüdejét (fakanállal), és kunyeráltam tőle néhány zsebkendőt is, hogy azokkal borogassam. Mégsem voltam elégedett a terápiás lehetőségekkel: injekciót kellett volna adni neki, hogy biztosan meggyógyuljon, naponta kétszer. Apám végül megunta a készlethiány miatti hisztiket, és egy orvosságosfiolából, szívószálból meg valami dugattyúból fecskendőt barkácsolt. Lehetett bele szappanos vizet tölteni, injekciózni, sőt, ha a „tűbe” belefújtam, és a dugattyút kivettem, szappanbuborékot eregetni. Egy-egy emelt dózisú kezelés után szegény dédi úszott a szappanhabban, de boldogan tűrte, csak a szeme lett fényesebb a visszafojtott nevetéstől. Vagy néha valami mástól.

Ahogy közeledett a karácsony, úgy lett Dédi szeme egyre szomorúbb. Hogy miért, azt egy véletlenül elkapott beszélgetésből sejtettem meg. Anyám tésztát gyúrt, Dédi, ölében egy piros tállal, hajlott háttal ült a sezlonon, és a diódarabokat szedegette ki az összetört héj közül. Sírásról és egy kisgyerekről beszélgettek, legalábbis arra kaptam fel a fejem a játékból, és még a lélegzetemet is visszafogtam, hogy talán síró babát kapok majd karácsonyra a kizárólag pislogni tudó Zsuzsi mellé? De nem, Dédi azt mondta anyámnak, hogy akkor, azon a réges-régi karácsonyon megfogadta, ha még egyszer ilyen történik vele, soha többé nem sírja fel a gyerekét.

– Mert akkor felébred, és ő is sírni fog? – szóltam közbe, mire rám hagyták, hogy persze, azért. De én nem hagytam annyiban, addig-addig kérdezgettem, hogy miért sírt Dédi olyan nagyon, míg azt nem mondta, hogy beteg volt az ő Lalikája, azért szomorkodott.

– Volt kórházban? Kapott szurit? Megtükrözték? – zúdítottam rá a saját szanatóriumi repertoáromat, de anyám azt mondta, most már segítsek neki a mézest szaggatni, a lényeg, hogy meggyógyult, tudhatom én is, találkoztam Lajos bácsival a nyáron.

Kérdeztem volna még, mert sehogy sem tudtam elképzelni a pocakos, nagyhangú Lajos bácsiról, hogy vézna kisgyerek volt valamikor, de Dédi közbeszólt, hogy megfájdult a háta a diópucolásban, megtaposnám-e egy kicsit.

Imádtam Dédi hátát taposni, olyan volt, mintha egy kötélen egyensúlyoznék, igaz, itt az volt a lényeg, hogy éppen a „kötélre”, a gerincére nem szabadott lépni, csak jobbra és balra, közvetlenül mellé. Kissé kételkedtem ugyan a kezelés hatásosságában, mert ilyet velem a szanatóriumban nem csináltak, de Dédi megesküdött rá, hogy ennél jobb gyógymód fájós hátra nem létezik, és már kereste is a köténye zsebében a savanyúcukrot, orvos-beteg viszonyunk általános hálapénzét.

Hogy mi történt valójában Lalikával, nem a nagyhangúval, hanem a bátyjával, akiről a nevét kapta, csak évtizedekkel később tudtam meg. Dédi tizenegy gyermeket szült, négyet temetett. Kettőt néhány napos korukban, kettőt öt- és hétévesen. Lalika volt a hétéves. Karácsony előtt pár nappal lázasodott be, hívtak hozzá orvost, azt mondta, agyhártyagyulladás. Adott valami gyógyszert, de hát akkor, az 1910-es években még nem voltak antibiotikumok. Karácsony napján halt meg szegény, legalábbis Dédi úgy hitte, a zokogására azonban Lalika megmozdította a kezét. Nem tért magához akkor sem, utána sem, de három napra benne maradt ebben az élőhalott állapotban. Dédi akkor fogadta meg, hogyha még egyszer így megpróbálja az Isten, nem sírja fel a haldokló gyerekét, ne szenvedjen őmiatta még tovább. Úgy tartották ugyanis a faluban, hogy a haldoklókat nem szabad felsírni, mert nem tudnak meghalni, és nem lesz nyugtuk a másvilágon.

Mindebből én akkor, ötévesen csak sejtettem valamit, valami Dédire ránehezedő szomorúságot, amit az én szappanbuborék injekcióim se tudtak teljesen elkergetni. Pedig nehéz feladatot kapott: neki kellett féken tartania a konyhában, amíg a szüleim a fenyőfát díszítették. Máig emlékszem a robbanás közeli izgalmamra, hogy mikor mehetek már be, mikor láthatom, mekkora fánk lesz az idén, és mi vár engem alatta. És ami ott várt, az életem három nagy, katarzisszerű örömet okozó ajándéka közül az egyik, a legelső volt. Egy kicsi, piros orvosi táska. Benne játék sztetoszkóppal, vérnyomásmérővel, fecskendővel, fülbenézővel. Biztos voltam benne, hogy ezzel most már teljesen meggyógyítom Dédit, és igen, ahogy a boldogságomat nézte, tényleg ellebbent az a szomorú fátyol a szeméről, amit napok óta benne láttam. Mert persze tőle kaptam a táskát, még ha ezt akkor nem is árulták el nekem.

Dédi pár hónap múlva halt meg, valamikor húsvét előtt. Vendégek voltak nálunk, a kislányukkal kint játszottam az udvaron. Az utolsó szavával minket kérdezett: „Hol vannak a gye…” – aztán lefordult a sezlonról. Ha benyitottam a konyhába, még sokáig reméltem, hogy ott fog ülni rajta, hajlott háttal és kalimpáló lábakkal.

Dédinek tizennégy dédunokája született. Nekem ő volt az egyetlen dédimamám.