Remény

Az év végi liturgia az egyik legmegerőltetőbb a mindenkori katolikus egyházfő számára. Ferenc pápa is olyan fáradtnak tűnt az érthető okokból szokatlanul korai időpontban tartott éjféli misén, mintha a világ minden gondját magára vette volna. Karácsony ugyan Krisztus születésének ünnepe, most azonban úgy érezhettük: a keresztfán szenvedő Jézus alakja jelent meg előttünk.

Gondból mostanság bizony akad bőven, de a tudósoknak köszönhetően annyira már nem érezzük elveszettnek, hitehagyottnak magunkat, mint márciusban, amikor Ferenc a Szent Péter téren a zuhogó esőben egyedül állva osztott áldást, vagy áprilisban, Krisztus feltámadásának ünnepekor, amit a pápa is a magány húsvétjának nevezett. Most legalább már látunk valamiféle bizonytalanul pislákoló fényt az alagút végén. Ám itt, Közép-Európának ezen a pontján mégis úgy érezzük, mintha csak egyre távolodna tőlünk a béke krisztusi fénye. Mintha nem is alagútban, hanem labirintusban vesztegelnénk, s kezdjük feladni a reményt, hogy valaha is kikerülünk a permanens békétlenség nyugtalanító hétköznapjaiból.

Pedig a remény fénye nem hunyt ki. Ez adhat erőt mindannyiunknak, és ez ad erőt a pápának is akkor, amikor azt érzi, szélmalomharcot folytat. Hiszen oly sokszor áll ki a társadalom kirekesztettjeiért, a szegényekért, a menekültekért, de sokan rá sem hederítenek. Különösen fájhat neki, ha azok utasítják el tanítását, akik szerényen a kereszténység bástyáinak nevezik magukat.

A pápa olyan megindítóan fogalmazta meg: nem adhatjuk fel a bizakodást, ehhez a mindennapok láthatatlan szentjei adhatnak reményt. Azok, akik nemcsak szavakban keresztények, hanem a gyakorlatban is megvalósítják Isten szavát. Bármelyikünk lehet mindennapi szent, például akkor, ha „a siránkozás helyett letöröljük a szenvedők könnyét”. A karácsony pedig erőt is adhat, hiszen „Jézus születésének ünnepe lehetőséget ad az újjászületésre”, ebből meríthetünk erőt az újabb próbatételekre.

Sok próbatétel vár ránk, de a pápa iránymutatásának köszönhetően tovább él a reménység fénye.