Mindent elölről kell kezdeni

A rendszerváltást követő három évtized szakképzéspolitikája nem adott adekvát választ a magyar modernizációs fejlődés és a tudásalapú társadalom által támasztott kihívásokra. A szakiskolai képzést sikerült szegregált képzési formává silányítani. A 2010-es évektől egyre direktebb módon a hatalmi-ideológiai célok határozták meg a szakképzés működését. Tudomásul kell venni, hogy a tudásalapú, digitális társadalom, a robotizáció, a Z és az Alfa generáció megjelenése teljesen új platformra helyezi a szakképzést.

Látható, hogy a sikeres szakképzési rendszerrel működő országokban magasabb az iskolázottság. Eljárt az idő a 8 osztályos rendszerre épülő lebutított, a klasszikus kapitalizmussal kompatibilis szakképzési rendszer felett. Nem vezérelheti az ország jövőjét, hogy az összeszerelő ipar által leginkább megkövetelt, kékgalléros betanított szakmunkára készítjük fel a jövő szakembereit. Nekünk nem droidokat kell a jövő számára képeznünk, hanem olyan transzverzális képességekkel felvértezett, fehérgalléros szakemberekre van szükség, akik nem elsősorban egy adott, konkrét betanított szakmához szükséges verseny- és piacképes ismeretekkel és azonnal bevethető tudással rendelkeznek, hanem a tudásalapú társadalom által megkívánt széles alapozású, jól konvertálható szakmai és szoft kompetenciákat sajátítanak el. Ezeknek a kompetenciáknak szoros összhangban álló tudástranszferekkel kell rendelkezniük, amelyek révén a tanulók képesek lesznek a tudás kreatív használatára, valamint aktív pályafutásuk során alkalmassá válnak arra, hogy ezt a flexibilis tudáskészletet az új kor állandó kihívásaival összhangban megújítsák. Mivel a szakmai és közismereti alapkompetenciák és szoft készségek értelemzési tartománya átalakult, ki kell alakítani a készségeknek egy olyan okos vegyületét, amely a legsokoldalúbb tanulási kimenetet képes generálni a szakmát tanulók számára.

Mivel a mai háromosztatú szelektív középiskolai iskolaszerkezet túszul ejtette a magyar szakképzést, ezért ebben a zsákutcás modellben reménytelen kísérlet a szakképzési rendszerváltás. Lehetővé kell tenni egy komprehenzív, inkluzív iskolamodell kialakítását, amelynek célja, hogy minél több fiatalt elvigyünk az érettségiig. Az okos társadalomhoz kiművelt szakemberek sokaságára van szükség. Középtávon meg kell teremteni annak a lehetőségét, hogy az érettségizett 19-24 év közötti fiatal korosztály jelenlegi 61,5 százalékos aránya érje el a finn vagy japán szintnek megfelelő 90 százalékos szintet.

Önmagában a 18 éves tankötelezettségi korhatár jól hangzó politikai szlogen. Ezért megkerülhetetlen a 9 vagy 10 osztályos képzés bevezetése Magyarországon. A 9-10 osztályos általános iskola fő célja a sokoldalú alapkészségek és a digitális munkakultúra elsajátítása lenne. Erre az egységes keretrendszerű képzésre építve két fő elágazási lehetőség kínálkozik felső középfokú szinten. Az egyik továbbtanulási útvonal az akadémiai típusú gimnázium, a másik pedig a szakmai irányvonal, szakmai orientációs és szakmacsoportos alapozási bemeneti szintekkel, amelyek keretén belül egymásra épülő szakmai modulok mentén a jelenleginél lényegesen több tanulót lehetne eljuttatni a szakmai érettségire épülő technikusi, felsőfokú szakképzettségi szintre. Így a 18 éves tankötelezettségi korhatár minimális programként összekapcsolhatóvá válna az alapfokú szakképzettség megszerzésével.

A finn, de a lengyel 9 osztályos általános iskolai képzés bevezetésének eredményei is mutatják, hogy ezt már évekkel ezelőtt meg kellett volna lépnünk. De ebbe a sorba illeszthetőek Észtország, Szlovénia, Ausztria, Svájc, Németország 9-10 osztályos iskolai teljesítményei is. Ehhez az új iskolaszerkezeti struktúrához indoktrinációtól mentes új NAT-ot kell kifejleszteni. Nem felejthetjük el, hogy a jövő szakképzését kell felépítenünk, amelyben az iskola küldetésének jelentősen át kell alakulnia. Az évszázados hagyományokra épülő, készen kapott, tekintélyelvű tudás és az engedelmes alattvaló nevelése helyett sokkal jobban kell építeni a tanulók kíváncsiságára, motivációjára, érzelmi elköteleződésére, amit a szakemberek élményalapú, jelenségközpontú oktatásnak aposztrofálnak. Nem téveszthetjük szem elől, hogy nemcsak jó szakembereket kell adnunk az országnak, hanem boldog, sikeres, felelős, a világban eligazodni tudó, kritikus és cselekvő állampolgárokat is.

A jó iskola titka a jó tanár. Az elmúlt 10 évben az eredeti tőkefelhalmozás politikai céljai felülírták a magyar gazdaság humántőke fejlesztését és a versenyképességet leginkább szolgáló oktatás nemzetstratégiai célként kezelését. A pedagógus társadalom volt a rendszerváltás utáni időszak egyik legnagyobb vesztese, mivel a „csökkentett fejadagú kenyér” mellett a 2010-es éveket követően a pedagógus társadalmat lopakodó üzemmódban eljuttatták odáig, hogy a szabadságukat is elvesztették. Vissza kell ezért állítani a pedagógusok társadalmi és anyagi megbecsültségét és szakmai autonómiáját. A béreket újra a minimálbér indexálásához kell kötni és szemmel láthatóan közelíteni kell az értelmiségi átlagbérekhez. A szakképzésben a pedagógusokkal szembeni társadalmi közbizalom újjáépítése érdekében vissza kell adni a közalkalmazotti jogviszonyt, és az autoriter rendszerekkel kompatibilis korporatív jellegű pedagóguskar tevékenységével összefüggésben, egy pedagógus „népszavazás” keretében meg kell kérdezni, van-e igényük ilyen államosított képviseletre.

Felül kell vizsgálni a Szakképzési Centrumok működését is. Az SZC főigazgatókat a választókerületi elnökök javaslata alapján nevezték ki, ezért ki nem mondott elvárás volt a politikai elköteleződés. Egy idő után a főigazgatók már nem voltak kellően megbízhatóak, mivel jobban kötődtek a választókerületi elvárásokhoz, ezért a központi akarat érvényesítésének helyreállításához szükség volt a kancellári rendszer bevezetésére. Így versengő, kontraproduktív, duális hatalmi irányítási struktúra alakult ki, amelynek révén két dudás volt egy csárdában, a területi „helytartó” és a központ által felkent „komisszár”. A SZC-k eltávolodtak eredeti céljuktól, hogy szakmai, szervezeti és pénzügyi integrációval megszüntessék a túlzottan szétaprózott és ezért pazarló szakképzési rendszert. A SZC-k egy szupercentralizált, a hatalmi elvárásokat kiszolgáló, a pedagógusokat megzabolázó szakképzésirányítási struktúra meghatározó elemeivé váltak. Első lépésként meg kell szüntetni a kettős irányítást, új pályázatokat kell kiírni, amelyben egyedüli kritériumként kell elvárni a szakmai és vezetői képességeket, hogy kiszabadítsuk őket a politikai „fogságukból” annak érdekében, hogy a szolgalelkűség helyett a szakmához való hűségük érvényesüljön. De nem csak a centrumok háza táján van teendő. Hasonló elvek mentén felül kell vizsgálni a minisztériumokban, központi háttérintézményekben dolgozó több száz embert foglalkoztató humánerőforrás gazdálkodás gyakorlatát is.

Mivel oktatási rendszerünk teljes vertikumában szinergikus rendszerváltoztatásra van szükség, ezért ezt a feladatot csak egy integratív szerepkörrel felruházott oktatási minisztérium tudja ellátni. Ezért előbb egy oktatási kerettörvényt kell megalkotni, amelyben tisztázni kell az óvodától a felsőoktatásig bezárólag a magyar oktatás XXI. századi vízióját, benne az egyes intézménytípusok küldetését és átjárhatóságát. Mindezekhez már az első naptól kezdve részleteiben kidolgozott megvalósíthatósági és kodifikációs tervekkel és az ezekhez nélkülözhetetlen nemzetközi kitekintéssel, rendszerszinten integratív tudással rendelkező szakembergárdára lesz szükség. A szakképzésben egy olyan gondosan bebetonozott, jogilag körbebástyázott struktúráról van szó, amelyet nehéz lesz majd feltörni.

A magyarországi szakképzés irányítója, Pölöskeiné Áder Anna a SZC vezetőknek tartott előadásában önvallomással felérő gondolatokat fogalmazott meg: szerinte a szakképzésben soha nem volt ilyen nagy átalakítás, és évtizedekre ez lesz érvényben. A minimális program célja tehát az, hogy egy örökéletűnek hitt rendszert úgy építsünk újra, hogy az a társadalom és a jövő generációjának boldogulását szolgálja.