Előfizetés

Milyen jövő?

Ha a névnek van történelmi üzenete, akkor érdemes egy pillanatra elidőzni a Mathias Corvinus Collegium (MCC) elnevezésénél. Magyarország utoljára Mátyás király idejében volt önálló, önértékű tényező az európai politikában - nyilván jóleső dolog arról ábrándozni, hogy hamarosan megint az lesz. Hogy mennyi a realitása, annak kipróbálására (de tényleg csak azért) indokolt lenne kilépni az EU-ból, és végignézni, hogyan nullázódik le az érdekességünk pillanatok alatt még azoknak a külső partnereknek a szemében is, akiket az Orbán-kormány az európai együttműködés alternatíváiként tart talonban. És hogy akik az Uniót elnyomó birodalomként festik le, mit kezdenének vajon azzal a helyzettel, amikor a Kínai Kommunista Párt kongresszusáról vagy az orosz FSZB vezetőinek (háló)szobáiból kiszűrődő hangokból kellene kiolvasniuk a mindenkori magyar jövőt. Ez a kormányzat, ez a rendszer addig ér sokat a keleti autokrata hatalmak számára, amíg - mint a legutóbb a vétó ügyében - rövid távon zavarokat tud kelteni Brüsszelben, és az integráció ellen fellépve hosszabb távon is képes fékezni Európa akció- és reakcióképességét. Amúgy Mátyás történészi megítélése korántsem egységes, és a két legerősebb narratíva közül az egyik éppen arról szól, hogy fölöslegesen pazarolta az ország erőforrásait a Nyugattal folytatott hadakozásra, elhanyagolva a valódi, azaz a Kelet felől fenyegető veszélyt. Ha innen nézzük, akkor az MCC névválasztása tökéletes, hiszen pontosan leírja a projektet, amiben az őt világra segítő rezsim utazik. Ok tehát talán lenne a Mátyás nevét viselő káderkeltető közpénzből történő, minden józan mértéket fölülmúló feltőkésítésére, elfogadható magyarázat viszont nincs: az MCC – egyelőre? - nem csinál semmit, amihez a CEU-ét (illiberálisék szóhasználatában: a „Soros-egyetemét”) bő kétszeresen felülmúló vagyonra lenne szükség. A CEU magántőkéből építkezve vált valódi egyetemmé, olyan, a megszokott egyetemi működésen túlmutató funkciókkal, mint amilyen Közép-Európa legjobb, immár sajnos részben Bécsbe költöztetett, emiatt a magyar egyetemi szféra és tudomány számára elveszített könyvtára, vagy az egész világon párját ritkító csecsemőpszichológiai labor, a BabyLab. A CEU-val közel egyidős MCC viszont egyrészt még hasonlót sem tud fölmutatni, másrészt nem is tervez egyetemmé válni, harmadrészt úgy szórja a pénzt (a saját jelentéktelenségét túlkompenzáló, a Harvard és a Yale fizetéseit felülmúló professzori ösztöndíjakra, évi 12 milliós öregdiák-stipendiumokra és egyebekre), mint a jóvoltunkból hirtelen, teljesítmény nélkül multimilliárdossá vált „nercegek”, Tiborcztól ifjabb Matolcsyig. Aki hisz az ország jövőjében, az a saját pénzét kockáztatva versenyképes, az európai tudományos rangsorokban szabad szemmel is látszó egyetemet (Akadémiát, stb.) alapít. Aki nem hisz, az inkább megpróbálja kizsebelni. Engedtessék meg nekünk, hogy ennek alapján az MCC-sztorit annak lássuk, aminek látszik: az immár valós esélyként kezelt Fidesz-vereség előtti vagyonkimentési kísérletnek.

Üzenet az égen

Annak örömére, hogy elkezdődtek az unióban a koronavírus elleni oltások, egy német pilóta olyan útvonalon repült végig, melynek nyomán megjelent a virtuális égen egy ákombákom fecskendő. Amilyen egyszerű ez a rajz, olyan egyértelműen fejezi ki, hogy karnyújtásnyi közelségbe került a biztonságot, túlélést jelentő oltás. Ebből az eufóriából itthon egyelőre keveset érzékelni. Ez annyiban persze nem váratlan, hogy a felmérések szerint a magyarok közül legalább olyan sokan bizonytalanok, mint amennyien elutasítják az oltást. Azt pedig nem látni, hogy mitől változna a helyzet – sőt a kormány megnyilvánulásai alapján az is eredmény lenne, ha nem apadna tovább az oltási kedv.
Aligha győzi meg például a kétkedőket, ha Kásler Miklós humánminiszter konzekvensen keveri az országba érkező oltóanyag-ampullák számát a velük beoltható emberekével. Nem segít, ha az első oltás beadásán kizárólag a kormánypropaganda lehet jelen, és a főinfektológus még véletlenül sem válaszolhat mások kérdésére. Az sem hat ösztönzőleg, ha épp az a kormányzati oldal vérzik ezer sebből, amelyre központi szerep hárul a tömeges oltások megszervezésében, a Nemzeti Átoltási Tervet pedig csak a kabinet ismeri. Egy dolog szól csak a kormány kommunikációja mellett: a következetesség. Hiszen a kormányfő már december közepén így üzent az orvosoknak, ápolóknak: „Nem szeretné feladni az oltás önkéntes jellegét, senkit sem szeretnének oltásra kényszeríteni, az egészségügyben dolgozóktól viszont azt szeretné kérni, védjék meg magukat.” Azaz már akkor világossá tette, hogy – tájékoztatás, informálás, átlátható döntések, tervek helyett – utasítás jöhet: ha nem kéritek önként, akkor majd kötelező lesz. Meglehet, ha mifelénk támadna kedve a repülőrajzhoz egy pilótának, akkor most nem egy fecskendő képe bontakozna ki a magyar égen.

Atomizálódunk

Nemrégiben érdekes adatokat közölt az ÉS-ben, az Europian Social Survey kutatásai alapján Gábor György és Vásárhelyi Mária, a Miért pont az SZFE? című írásában. Eszerint azoknak az aránya, akik nagyon ritkán találkoznak rokonaikkal és barátaikkal, a felnőtt lakosságnak Ausztriában 10, Franciaországban 5, Belgiumban 6, Németországban 7 százalékát teszi ki. Magyarországon ez az arány 39 százalék, a legmagasabb Európában. Még a hazánkéhoz történelmében, kultúrájában vagy jelen állapotában leginkább hasonló Lengyelországban is csak 21 százalék. Az individualizálódás és atomizálódás modern folyamat, világjelenség, habár a kontinensek, sőt mint látható, az országok között jelentősek a különbségek. Ha egy középkori család egy 60 négyzetméteres házban élt, azt szobára, konyhára és kamrára osztotta. Ma egy ugyanekkora lakásban 3 szobát, 6-8 helyiséget alakítunk ki. Akkor – és évszázadokig – a legtöbb embernek alig volt magányos pillanata. Ma sok a magányos ember, és azok, akik nem magányosak, gyakran igénylik az egyedüllétet. Olyan tárgyak, mint a kerékpár, az autó vagy a tévé, fokozták és tükrözték ezt az individualizálódást. Később a sétamagnóval vagy a személyi számítógéppel mentünk tovább ezen az úton. Az okostelefon betetőzi ezt a folyamatot. Ha régen benyitottam szünetben egy tanterembe, a diákok játszottak, beszélgettek, rohangáltak. Ma az osztály több mint fele egyedül vagy kettesével kockul (telefonjával játszik). Tornaóra után végzős lányok lépnek ki az öltözőből. Libasorban mennek, telefonjukat nyomogatják. Mi minden történt, miről maradtak le, amíg negyven percen át nélkülözni voltak kénytelenek leghűségesebb társukat? Nagy kérdés, a tárgyak követik vagy okozzák-e az atomizálódást. Az utóbbi lehetőséget se utasítsuk el kapásból! Akad olyan elmélet, amely szerint az emberiség története már évszázadok óta elsősorban tárgyak története. Az iskolai oktatás-nevelés változásai még kevésbé, az egyetemi sokkal inkább a közösségek felszámolódása irányába hat. A koronavírus járvány is az individualizálódás irányába tolja az egyéneket, családokat. Az előnyök és hátrányok aránya nem magától értetődő. A közösség védelmez és elnyom, óv és bánt. Az (egyéni vagy családi) atomizálódás szabadságot ad, de magányosságot is. Vajon min alapulhatnak az országok közötti, nem csekély különbségek? A választ nyilván tudományos kutatások adják majd meg. Miért éppen mi, magyarok? Szerintem XX. századi történelmünk is az egyik, ha nem a legfőbb ok. 1956 és a Kádár-korszak kettős üzenete: közösen nem sikerült, egyénileg sikerülhet. A magyar nemzet utolsó nagy közös próbálkozása vereséget szenvedett, a Kádár-kor emelkedő jóléte, tendenciájában növekvő szabadságfoka egyénekhez és családokhoz kapcsolódott. A tárgyalóasztal mellett zajló rendszerváltás – még ha volt is néhány százezres nagyságrendű tüntetés vagy (temetéshez, újratemetéshez kapcsolódó) gyülekezés –, nem adott olyan közös katarzist, mint Csehszlovákia bársonyos forradalma, a tízmillió taglétszámú lengyel Szolidaritás vagy az NDK békés tüntetéssorozata azoknak a népeknek.  Vajon van-e összefüggés aközött, hogy a lengyelek és magyarok a leginkább individualizálódottak, egyúttal a nyugati demokratikus modelltől leginkább elfordult országok az Unióban? Valószínűleg igen. És melyik az ok, melyik az okozat? Egy személyi hatalomnak könnyebb egy atomizálódott társadalom nyakára ülnie. De megfordítva is: a nem kormánypárti civil szervezetek, kisegyházak megbélyegzése, a vezér-apafigurához igazodás kényszere erősítheti is ezt a folyamatot. A szerző tanár