Milyen jövő?

Ha a névnek van történelmi üzenete, akkor érdemes egy pillanatra elidőzni a Mathias Corvinus Collegium (MCC) elnevezésénél. Magyarország utoljára Mátyás király idejében volt önálló, önértékű tényező az európai politikában - nyilván jóleső dolog arról ábrándozni, hogy hamarosan megint az lesz.

Hogy mennyi a realitása, annak kipróbálására (de tényleg csak azért) indokolt lenne kilépni az EU-ból, és végignézni, hogyan nullázódik le az érdekességünk pillanatok alatt még azoknak a külső partnereknek a szemében is, akiket az Orbán-kormány az európai együttműködés alternatíváiként tart talonban. És hogy akik az Uniót elnyomó birodalomként festik le, mit kezdenének vajon azzal a helyzettel, amikor a Kínai Kommunista Párt kongresszusáról vagy az orosz FSZB vezetőinek (háló)szobáiból kiszűrődő hangokból kellene kiolvasniuk a mindenkori magyar jövőt. Ez a kormányzat, ez a rendszer addig ér sokat a keleti autokrata hatalmak számára, amíg - mint a legutóbb a vétó ügyében - rövid távon zavarokat tud kelteni Brüsszelben, és az integráció ellen fellépve hosszabb távon is képes fékezni Európa akció- és reakcióképességét.

Amúgy Mátyás történészi megítélése korántsem egységes, és a két legerősebb narratíva közül az egyik éppen arról szól, hogy fölöslegesen pazarolta az ország erőforrásait a Nyugattal folytatott hadakozásra, elhanyagolva a valódi, azaz a Kelet felől fenyegető veszélyt. Ha innen nézzük, akkor az MCC névválasztása tökéletes, hiszen pontosan leírja a projektet, amiben az őt világra segítő rezsim utazik. Ok tehát talán lenne a Mátyás nevét viselő káderkeltető közpénzből történő, minden józan mértéket fölülmúló feltőkésítésére, elfogadható magyarázat viszont nincs: az MCC – egyelőre? - nem csinál semmit, amihez a CEU-ét (illiberálisék szóhasználatában: a „Soros-egyetemét”) bő kétszeresen felülmúló vagyonra lenne szükség.

A CEU magántőkéből építkezve vált valódi egyetemmé, olyan, a megszokott egyetemi működésen túlmutató funkciókkal, mint amilyen Közép-Európa legjobb, immár sajnos részben Bécsbe költöztetett, emiatt a magyar egyetemi szféra és tudomány számára elveszített könyvtára, vagy az egész világon párját ritkító csecsemőpszichológiai labor, a BabyLab. A CEU-val közel egyidős MCC viszont egyrészt még hasonlót sem tud fölmutatni, másrészt nem is tervez egyetemmé válni, harmadrészt úgy szórja a pénzt (a saját jelentéktelenségét túlkompenzáló, a Harvard és a Yale fizetéseit felülmúló professzori ösztöndíjakra, évi 12 milliós öregdiák-stipendiumokra és egyebekre), mint a jóvoltunkból hirtelen, teljesítmény nélkül multimilliárdossá vált „nercegek”, Tiborcztól ifjabb Matolcsyig.

Aki hisz az ország jövőjében, az a saját pénzét kockáztatva versenyképes, az európai tudományos rangsorokban szabad szemmel is látszó egyetemet (Akadémiát, stb.) alapít. Aki nem hisz, az inkább megpróbálja kizsebelni. Engedtessék meg nekünk, hogy ennek alapján az MCC-sztorit annak lássuk, aminek látszik: az immár valós esélyként kezelt Fidesz-vereség előtti vagyonkimentési kísérletnek.