Margetin István: Mindent nullára

Az utolsó métereken lekapcsolom a tompított fényszórót, a szerencsétlenül kialakított behajtóról egyenesen a nappaliba világítana. Harsány módja az érkezésnek. Óvatosan gurulok előre a sötétben, amíg a kapu előtti hósávot el nem takarja az autó orra. A verandán dohányzik. Nem hallott meg. Nyitva a bejárati ajtó, biztos megy a tévé. Mindig megy a tévé. Csukott szemmel beleszív a cigarettába, mellkasa megemelkedik, hasa kissé behúzódik. Későbbre vár, a szokásosnál gyengébb volt a forgalom, a határon is csak intettek, mehetek. Ahogy leállítom a motort, az utastérben fölkapcsolódik a lámpa, gyorsan lenyomom. Nem vette észre. Illetlenség leskelődni, de még soha nem láttam így. Az udvari lámpa piszkossárga fénykörének közepén áll, fejét az ajtó felé fordítja. Mennyire más az ember, amikor egyedül van. Ugyanúgy néz ki, mint egy éve, a részletek mégis mások. A kinyúlt pulóver vállán ismeretlen szakadás, a farmer mintha még jobban feszülne a hasán, a cipőfűzőjével játszó kölyökmacska pedig egész biztosan máshogy foltos, mint a tavalyi. Fekete félcipője orrán egy lyukon át fehér zokni világít, a lábujjaim összerándulnak a bélelt bakancsban. Füst kavarog a veranda lámpája felé, a macska prüszköl az orrára hullott hamutól.

Hiába próbálgatom, nem tudom, hogyan tegyem majd szóvá a lyukas cipőt, a szakadt pulóvert. Féltőn? Nehogy valami bajod legyen. Feddőn? Ne legyél ilyen igénytelen, figyelj oda magadra. Nem muszáj mindent nullára használnod. Szemtelenül? Szép a pulóvered! Ismerem már az összes válaszát. Jó az még itthonra. A kabát alatt úgysem látja senki. Ne aggódj, van énnekem pénzem, tíz újat veszek, ha akarok. Fehér folt villan a szélvédő előtt, a macska elnyújtózik a meleg motorháztetőn. A kis dög még összekarcolja a fényezést. Sötét a veranda, már visszament a házba. Megkopogtatom az ablakot, a macska fölugrik, lábai szétcsúsznak, leszánkózik a kocsiról, és eltűnik a sötétben. Ez bezzeg szereti kényeztetni magát. Nem úgy, mint a gazdája, aki képes lenne fölfázni abban a vacak cipőben. Ebben a hülye időjárásban. A bakancsra pillantok, megmozgatom a lábujjaim. Még ajándékot sem lehet neki adni. Semmi újat nem fogad szívesen, minek költesz rám, megvan nekem mindenem. Vonakodva megköszöni, de nem használja, tele a szekrény. Ingek bolti csomagolásban, pólók, papucsok, köntösök, ágyneműk, konyharuhák, puha, színes törülközők, ki tudja, még mi. Ha megkérdezem tőle, kinek őrizgeti ezeket, csak annyit mond, jól vannak azok ott, majd meglesz a gazdájuk. Minden trükköt bevetettem már, hiába utálok hazudni. Az anyós küldi. A munkahelyen kaptam, nekem már van kettő. A szomszédé volt, elromlott a lámpája, de amúgy semmi baja. Az előző lakó otthagyta, nekünk nem kell, gondoltam, hátha te tudod használni. A gyerekektől kaptam, nem akartam megbántani őket, de nagy rám, folyton lecsúszik. Átfut rajtam a hideg, pedig idefelé végig ment a fűtés. Talán a fáradtság miatt. Hosszú volt az út, majd kérek egy kávét. Ideje kiszállni.

Belerúgok a kerítés betonlábazatába. Nem látszik sérülés a bakancson. Az eperfa legalsó ágának csonkja ferde, szúrós. Óvatosan végighúzom rajta a bakancs oldalát. Még egyszer, kicsit erősebben. Megkarcolja az anyagot, de nem vágja át. Jó lesz. Átveszem az irodai váltócipőm. Még jó, hogy betettem, csak azért hoztam, hogy legyen mit felvenni, ha az új bakancs feltöri a lábam. Köhögést hallok a veranda felől, biztos meglátta a csomagtér-világítást. Intek neki, lecsukom a csomagtartót. Szerencse, hogy ugyanakkora a lábunk.