Ha az embernek azt mondják: hunyoríts! – hunyorít. Ha azt mondják neki: magyaríts!, akkor magyarít. Vagy magyarosít. Vagy mégsem, és megmarad Magyaritsnak. A XIX. század közepe óta több százezer sváb, zsidó, szerb, szlovák stb. származású honfitársunk változtatta német, szláv és egyéb eredetű családi nevét magyarra. Hogy csak irodalmunk néhány óriását említsem, így tett Petőfi (Petrovics) Sándor, Gárdonyi (Ziegler) Géza, Radnóti (Glatter) Miklós. Ami persze érthető, hiszen bizonyos mértékig elvárható, hogy egy magyar írónak magyar neve legyen. (Ámbár ez sem egészen igaz; példának okáért Kosztolányi Dezső és Babits Mihály a maguk szláv eredetű nevével is sokat tettek irodalmunkért.)
A magyarságba való végleges, teljes beolvadását demonstrálni kívánóknak ezen a szubjektív – ha úgy tetszik: tudati – okon kívül gyakran voltak egzisztenciális szempontjaik is. Még egy kereskedőnek is jobban állt, ha boltja cégtábláján a Kruxlhaber vagy a Kohn helyett, mondjuk, a Kovács vagy a Kerekes név szerepelt. A Horthy-korszakban a közalkalmazottaktól, a katonatisztekről nem is szólva, elvárták, hogy magyarosítsák az idegen eredetű, hangzású nevüket. Innen eredeztethető például a kétségtelenül nem az Árpádok óta viselt Postás vezetéknév. A Ludovika Akadémia 1944-ben végzett hallgatói között találjuk néhai ismerősöm, vitéz Szombathy Imre nevét. Az ő huszártiszt apja és testvérei még a lengyel eredetű Zvolenszky néven látták meg a napvilágot, de hát a vitéz Zvolenszky nyilván rettenetesen hangzott volna. Ezért vette fel Imre édesanyjának a leánykori nevét, annak ellenére, hogy amikor valahol az adatait, köztük anyja nevét kellett bediktálnia, sokan hihették – ahogy akkoriban mondták – törvénytelen születésűnek, ami ugyebár, igazán nem illett egy úriemberhez.
Milyen elv szerint választottak maguknak új nevet a magyarosítók? Ilyen szempont sokféle létezett. Volt, akinek csak az volt fontos, hogy új nevének első betűje egyezzen a régiével, mert ebben az esetben nem kellett az ingébe belehímzett monogramján változtatni. (Apropó, meg tudja mondani valaki, hogy egyáltalán miért volt szükséges egy úriembernek a fehérneműjén kötelezően feltüntetni nevének kezdőbetűjét? Mindenesetre nem azért, hogy a pucerájban össze ne tévesszék az ingét egy másik kuncsaftéval, hiszen azokban a pre-patyolatos időkben úri családok tisztán mosási célzattal nem adták vegytisztítóba a holmijukat.) Nos, az első kategóriába azok sorolhatók, akik fogták az első, azonos betűvel kezdődő, jól hangzó nevet. Így tett például az örmény származású Szalosján Antal, akinek unokája, az eredetileg katonatiszt Szálasi Ferenc már ez utóbbi névvel vonult be a magyar történelembe. De alighanem a csupán a változatlan kezdőbetűhöz ragaszkodók közé tartozott e sorok szerzőjének nagyatyja is, aki korábban a Krausz nevet viselte. A második kategóriában említhetők azok, akik a magyarosítással csak mintegy lefordították a nevüket: Klein–Kis, Deutsch–Német, Kovacsevics–Kovács. Egy harmadik elv az volt, hogy a nevet változtató személy a születése helyének megfelelő nevet válasszon: Újvári, Vásárhelyi, Szolnoki stb.
Akadtak, úgymond, gyakorlatias emberek, akik nemcsak az ingükbe hímzett kezdőbetűket tartották meg; nekik – csekély változtatással – a házuk kapujában kiszögezett zománc névtáblájukat sem kellett kicserélniük. Ilyen volt például a Langból lett Láng úr, akinek csupán egy ékezetet kellett odapingálnia a táblára. De ismertem a budapesti Szent István körúton egy furfangos Holländert is, aki a neve megmagyarosítása után csak az umlautot meg a vezetékneve utolsó két betűjét ragasztotta le. Ő ugyanis Holland lett.
Sohasem tudtam teljesen megérteni, hogy ha egy családban egyidejűleg többen is nevük megmagyarosítására adják a fejüket, miért képtelenek ezt egységesen tenni. Az elemiben velem járt egy fiú, aki az osztálynévsorban Dánként szerepelt. Hogy szülei/nagyszülei miért éppen Dánra magyarosítottak, azt csak találgatni tudom. De hogy a családjukban, bár bizonyára volt némi egyetértés, de nem teljes, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy osztálytársam unokatestvérét Dánosnak hívták.
A névváltoztatásnak persze megvoltak a maguk felülről diktált szabályai is. Léteztek például olyan történelmi nevek – Apponyi, Széchenyi, Esterházy stb. – amelyekre a hatóságok nem engedélyezték a magyarosítást. Az idegen nevét hazaira cserélő állampolgár nem használhatta a hagyományos th, ch vagy cz betűösszetételt, (tehát csak Bernát, esetleg Forgács vagy Barkóci lehetett, Bernáth, Forgách vagy Barkóczi nem). Hasonlóképpen nem engedélyezték a családi név végén a származási helyre utaló ipszilont sem. Sőt bizonyos esetekben még az i-vel sem voltak megelégedve. Horti nevű barátom mesélte, akinek még a XIX. század végén nagyszülei magyarosítottak eképpen, hogy valamikor a ’30-as években felkereste a családot Horthy Miklós kormányzói protokollhivatalának egy képviselője azzal a szerény kéréssel, hogy ugyan nem változtatnának-e nevet. Merthogy – az ügy szempontjából ez a legkevésbé sem volt elhanyagolható – a család az izraelita hitfelekezethez tartozott, és ugyebár mégiscsak kínos, ha egy zsidó akár az ipszilontalan, de mégiscsak Horti nevet viseli. Ezt a szabályt ravasz, vagy magukat annak hívő emberek úgy játszották ki, hogy nevüket cselesen Borbélyra, Kosályra, Pozsonyra magyarosították, ami semmiképpen sem utal nemesi származásra, de mégiscsak y-ra végződik. (Egyébként – a köztudatban elterjedt nézettel szemben – az ipszilon sem vall feltétlenül nemesi származásra, és fordítva. A Lónyai vagy a gróf Gyulai család tagjai egészen jól kibírták a nevük végén álló, pórias i betűt. A Rákóczikról nem is szólva.)
Visszatérve a magyarosításra, mint említettem, igazán sok oka, magyarázata lehetett annak, hogy valaki milyen elv szerint választott magának és utódainak új nevet. Én valamennyiüket megértem. Egyetlen kivétellel. A Wéber Bélának született politikus, aki később a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének titkári tisztét töltötte be, nevét egy szép napon Vég-re magyarosította. Így lett ő Vég Béla. Ugye, ezt nem kell ragozni?
