Melyik idén megjelent mű, vagy irodalmi esemény volt meghatározó, irodalomtörténeti jelentőségű?
Szálinger Balázs, költő: Háy János nyáron megjelent Ne haragudj, véletlen volt című kötete mélyre húzott és föl is emelt. Ugyanakkor megkockáztatom, hogy semmi mást nem olvastam az idei év művei közül. Elég speciális élethelyzetben vagyok, se olvasni, se írni nem tudok úgy, ahogy kellene, bízom benne, hogy jövőre már sok tekintetben visszaáll a normális élet.
Vajna Ádám, költő: Nagyon szerettem olvasni Berta Ádám A kígyó feje című regényét, csupa frissesség az a próza, Kiss Tibor Noéról pedig a Beláthatatlan táj után már biztossá vált, hogy az egyik legjobb kortárs prózaírónk. Borsik Miklós Átoknaptárjánál rég olvastam jobb verseskötetet, nagyon érdemes odafigyelni arra a költészetre. Biró Krisztián első kötetét vártuk már egy ideje, és az Eldorádó ostroma bizonyította, hogy nem hiába.
Ezen kívül megjelent két olyan antológia is, amire nagyon érdekes lesz tíz-tizenöt év múlva visszatekinteni. Az egyik a főleg harminc alatti magyar lírát bemutató Lehetnék bárki, a másik pedig az erdélyi fiatal költészet antológiája, a Címtelen föld.
Mi hiányzott, okozott csalódást az elmúlt év során az irodalmi életben?
Szálinger Balázs: Lemondott színházi bemutatók, lemondott fellépések, illetve már be sem érkezett meghívások sora, ez biztos hiányzott. Az irodalmi élet nekem nem sok örömöt okozott idén. A közönséggel való találkozás volna az irodalmi élet egyik fő értelme, ez szinte teljesen megszűnt.
Vajna Ádám: A rengeteg elmaradt irodalmi rendezvény. A személyes találkozások, a közösségépítés nagyon fontos része az irodalom, és még inkább a fiatal irodalom működésének. Az, hogy elmaradt például a Fiatal Írók Szövetségének nyári tábora, hogy nem lehetett megtartani több lapszámbemutatót sem és hogy az online térbe költözött a Késelés Villával beszélgetéssorozat, biztosan veszteség. Az ilyen és ehhez hasonló eseményeken a szó legszorosabb értelmében történik az irodalom, nehéz ezt pótolni.
Tanulságosak voltak persze a Térey-ösztöndíj körüli dolgok is. Sokat gondoltam arra az indexesek és az SZFE diákjainak kiállása után, hogy ha az ösztöndíjjal kapcsolatban az irodalmi közeg egységesen lépett volna fel, mennyire alakulhattak volna másként a dolgok. De az a helyzet, hogy valójában nem létezik olyan, hogy „irodalmi közeg”, abban az értelemben, ahogy közösségként lehetett beszélni az Index-szerkesztőségéről vagy lehet az SZFE-ről. Persze ennek vannak praktikus okai is, de csalódás volt szembesülni huszonéves szerzőként azzal – még ha nem is lepett meg –, hogy mennyire a durvára faragott álláspontok, a sértettségek és a szolidaritáshiány dominálnak.
Hiányoznak azok az évek is, amikor a legjelentősebb magyar irodalmi intézmény igazgatója nem hasonlította magát hatmillió meggyilkolt zsidóhoz, csak mert néhányan nem értettek egyet vele.
Mi nevettette vagy ríkatta meg, dobta fel vagy dühítette a legjobban az elmúlt év írásai, vagy irodalmi eseményei, projektjei közül?
Szálinger Balázs: Pont ugyanaz a válaszom, mint az előzőre. És azért mégis csak lehet örülni valaminek: egy-egy remek vers, ami mégis csak megtalál e-mailen, és az a jó pár barát, akikkel minden ugyanolyan, még így is. Örülök Biró Krisztián első kötetének (Eldorádó ostroma), Bocsik Balázs egyre izmosodó kéziratának, Korsós Gergő egy-egy bolond versén pedig jó volt felnevetni.
Vajna Ádám: A tavaszi lezárások alatt feldobta a napjaimat Keresztes Balázs Négy Fal Között névre hallgató, YouTube-on futó online olvasóköre, végigolvastam vele és miatta jó pár Shakespeare-drámát. És nagyon örülök annak, hogy nem állt le a projekt azóta sem.
Szomorú és jó írás volt Tamás Gáspár Miklós Szőcs Géza-nekrológja.
Abszurd, hogy mind a kettő oka a koronavírus.
Mi volt az év kulturális eseménye, öröme, vagy akár botránya?
Szálinger Balázs: Az év eleji ösztöndíjbalhé jókora volt, a NAT se volt kicsi, de mindezt elmosta a járvány. Nem is tudom, sajnos vagy szerencsére. De a teljes leállásnál nem lehet nagyobb botrány.
Vajna Ádám: Felháborító volt az új NAT, egyszerűen nevetségesnek tartom, hogy az irodalomoktatás kapcsán még mindig kánonokról vitatkozunk, és próbáljuk a magunk igazát bizonyítani, miközben generációk nőnek fel anélkül, hogy megtanítanánk őket olvasni. A kultúra megkedveltetése kilencven százalékban az iskolán múlik, és sajnos jelenleg épp kilencven százaléknyi potenciális kultúrafogyasztót veszítünk el ezekben az iskolákban. Elképesztő eredményeket lehetne elérni, ha egyszer végre elfogadnánk, hogy az irodalomnak csak a sokadik funkciója az, hogy fel tudjak sorolni tíz XIX. századi költőt. Ettől nem leszek boldog. Boldog attól leszek, hogy saját elhatározásból kézbe veszek egy könyvet és élvezem az olvasást. Talán kevesebben állnának neki könyvet darálni is, ha az értő olvasás felől közelítenénk az irodalomoktatáshoz az irodalomtörténet helyett.
