Túl a percpolitikán – Ami túlmutat az adott szituáción

A politológus a munkája során a napi eseményeket veszi górcső alá, és noha a jövőt is számításba veszi, mégis az adott helyzetre fókuszál. De mi történik akkor, ha a jelen történéseit a távoli múlt vagy a fantáziával kitöltött jövő perspektívájából szemléli? És mi a helyzet a popkultúrával?

A napi politika elemzését a legészszerűbb a pillanatnyi haszon felől közelíteni, elvégre a közélet szereplői is a pillanat túléléséért, megnyeréséért vívják harcaikat. De mi történik, ha a politológus nem korlátozza magát adott témára és percre, esetleg az előző korok politikai, történelmi szövegei, dramaturgiája alapján közelíti az aktuálpolitikai helyzetet – levonhat-e bármilyen következtetést, ami túlmutat az adott szituáción?

Csizmadia Ervin, a Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatója szerint egy politológusnak – hogy lássa a teljes a képet – érdemes ismernie a magyar politika tágabb történetét és nemzetközi környezetét. Ő azokat a szerzőket kedveli, akik mindkét szempontból inspirálják, ilyen volt a két háború közötti időszakból például Makkai János, aki egy ma is eleven politikai pszichológiát írt, valamint Joó Tibor, aki összehasonlította a nyugati és a magyar nacionalizmus természetét. De Csizmadia azt szereti különösen, ha kibillentik a világképéből: egyes külföldi szerzők például a liberális demokrácia két torzulásáról is írnak: nemcsak az itthon ismeretes illiberális demokráciáról, de annak ellentettjéről, az antidemokratikus liberalizmusról is.

A történészként és politológusként is végzett Filippov Gábor, az Egyensúly Intézet kutatási igazgatója hasonlóan látja a helyzetet, szerinte éppen ezért sajnálatos, hogy a magyar közoktatási rendszer a történelmi múltat embertelen erővel igyekszik idegenné és élettelenné tenni, valamint eltávolítani tőlünk, miközben az lenne a legfontosabb feladata, hogy közelebb hozza a fiatalokhoz. – Az ELTE történelemszakán kiváló oktatóink voltak, akik megtanítottak bennünket arra, hogyan bánjunk az idegenség és hasonlóság dialektikájával, vagyis hogy a miénktől nagyon eltérő korokban és gondolkodási struktúrákban is felismerjük az élő és lélegző embereket – mondja Filippov, aki szerint egy elemzésnél kivált fontos, hogy a múlt emberét is a maga céljaival, korlátaival és a politikai innováció felcsillanásaival lássuk.

Elhagyni nem lehet

Végül is ahány politológus, annyi szokás és olvasási stratégia – vallja Csizmadia Ervin. A kutató szerint vannak ugyanis politológusok, akik csupán egy szűk részterületre specializálódnak és az ahhoz szorosan kapcsolódó műveket olvassák, míg mások nemcsak egy adott témára fókuszálnak, így az olvasmánylistájuk is gazdagabb. Az elemző szerint abban sincs általános recept, hogy csak kortárs műveket kell-e olvasni, vagy érdemes elkalandozni a régebbi időkbe is.

A politológusok egy része úgy véli, hogy a politikatudomány nemcsak a demokrácia tudománya, hanem a jelené is, ezért ők kifejezetten a jelen kérdéseire akarnak választ találni, míg mások – köztük Csizmadia is – úgy látják, hogy a politika történeti tevékenység.

Filippov a kérdést még sarkosabban értelmezi, neki mindig gyanúsak azok a szakbarbárok, akik kizárólag a szűken vett szakmájuk legfrissebb irodalmát hajlandók olvasni. – Számomra ez a kíváncsiság hiányáról tanúskodik, ami a gondolkodás szűkösségének a jele – hangsúlyozza a kutató. Szerinte ugyanis aki nem érdeklődik a múlt tapasztalatai, szemléletmódja és tévútjai iránt, az olyan, mint egy kisváros polgármestere, aki soha életében nem hagyja el a saját települése határát, és bár lehet, hogy istenadta politikai tehetség, érthetetlen módon egy világ tudásáról mond le önként, ami a teljesítményére is rányomja a bélyegét.

Kétszer ugyanabba a folyóba?

A múlt és a jelen összevetésénél persze óhatatlanul vonhatjuk le azt a következtetést, hogy a történelem és a politika ismétli önmagát. Utóbbi megállapítás azonban azzal fenyeget, hogy a kutató is idővel önismétlővé válik. Csizmadia szerint, ha a történelem iránt érdeklődő politológus csak eddig a következtetésig jut el, akkor azzal pusztán megerősít egy közhelyet, semmi több. – Jobb pillanataimban azért hinni szeretném, hogy magam sem csupán ezt teszem – mondja az elemző, aki szerint a kormánypártok és az ellenzék viszonyát történeti dimenzióban vizsgálva például elsőre úgy tűnhet, hogy a mai párt- és kormányrendszer nem kivételes a hazai viszonylatban, viszont az 1867 és 1918, valamint az 1919 és 1944 közötti időszak nagyon más volt számos tekintetben, mint a mai.

A hasonlóság abban áll, hogy régebben is mindig egy nagy kormánypárt létezett (a magyar politikatörténet tele van kétharmadosokkal vagy még erősebbekkel), és vele szemben sok kis – sajnálatos módon nem kormányképes – ellenzéki párt. Csizmadia szerint 1990 után úgy tetszett, ez a tendencia nem folytatódik, a 2010 utáni eseményeket figyelve viszont ismét a régi hagyomány tért vissza, amely úgy tűnik, elég masszívan tartja magát. – Az ellenzék 2022-ben tehát nem pusztán a Fidesszel, hanem ezzel a masszív hagyománnyal is szembesül – erősíti meg az elemző.

– Mark Twainnek tulajdonítják a mondást, hogy a történelem nem ismétli magát, hanem rímel önmagára – idézi Filippov, aki szerint nem lehet levonni azt a következtetést, hogy a múltra való hivatkozás önismétlővé válik. Elismeri persze, hogy az egyenletben vannak állandók, hiszen az emberek alapvető motiváció, reakciói, vágyai és félelmei megteremtik a hasonlóságot az adott történelmi szituációk között, de nincs nagyobb félreértés, mint ha az újra és újra felbukkanó mintázatokat a történelem mechanikus ismétlődésével azonosítjuk. Filippov Wekerle Sándort hozza fel példaként, akinek sok szempontból nagyon hasonló kihívásokkal kellett szembenéznie, mint amilyenek ma állnak Magyarország előtt, annyi „apró” különbséggel, hogy neki soha nem kellett kormányfőjelöltként választásokat nyernie. – A modernizációs kényszer hasonlósága ellenére Wekerle jó eséllyel ma a hatalom közelébe sem tudna eljutni, egyszerűen azért, mert a politika ma egészen más jellegű erényeket és gyarlóságokat jutalmaz – vallja az elemző.

Miért nem tanulunk a hibákból?

Ha azonban egyes fordulatok mégiscsak ismétlődnek, a politikai szereplői miért nem tanulnak a folyamatokból? Csizmadia szerint a válasz első blikkre az a közhely lenne, miszerint „a történelem arra tanít, hogy nem tanulunk belőle”, de a valóság ennél jóval bonyolultabb, sőt vannak látványos tanulási eredmények is. Ilyen például az első és a második világháború utáni békekötések kérdése, hiszen míg az első világháborút egy igazságtalan békemű zárta le, addig a második világháború után egy egészen más békerendszer jött létre, amely nem született volna meg a politikai elit és a mögötte álló szakértői értelmiség szemléletváltozása nélkül.

Utóbbi kapcsán Csizmadia úgy látja, hogy amikor a politikus szerepét vizsgáljuk, mindig nézzük meg azt is, hogy az adott korszakban éppen milyen eszmék és ideológiák voltak érvényben.

Filippov szerint a politika szereplői másfelől sokfélék, így nem lehet rájuk vonatkozóan sommás ítéleteket hozni, nem beszélve arról, hogy a politika alakítása elenyésző mértékben múlik az egyén tudásán vagy személyes vágyain.

– A politikus mozgástere is korlátozott: az eszmék megvalósításához hatalom kell, a hatalom eléréséhez pedig hosszú út vezet, és akkor még nem beszéltünk a megtartásáról – mondja Filippov, aki szerint a választópolgár ritkán látja ennek a folyamatnak az összetettségét, ezért hajlamos messzemenő következtetéseket levonni egy-egy politikusi megnyilvánulásból vagy döntésből. Egy politikus erkölcsi romlása vagy katasztrófapolitizálása mögött azonban nagyon sokszor éppen a választók állnak, akik a szavazataik révén előszeretettel büntetik a hosszú távú gondolkodást és jutalmazzák a jövő felélését vagy a terméketlen látszatcselekvést.

A valódi politikusi bölcsesség éppen az, ha valaki a hatalompolitikai hatékonyságot képes összeegyeztetni a közjó valóban távlatos szolgálatával – Filippov szerint ez egyúttal a legritkább erény is.

Inspiráció a művészetből

A politológus az emlékiratok mellett a művészet területéről is gyűjthet inspirációt, Csizmadia Ervin szerint a jó elemző lényegében egy reneszánsz ember, akit a tudományán kívül számos más terület is érdekel. – Számomra például a zene a meghatározó, mivel fiatalkoromban dobolni is tanultam, és gitározni is tűrhetően tudok – vallja a szakértő, akit az írás során leginkább a klasszikusok, úgymint Henry Purcell és Gustav Mahler szerzeményei inspirálnak. A jó zene szerinte ugyanis nyitottá tesz a világra, és arra „ösztönzi” az embert, hogy a valóságot a maga sokoldalúságában elemezze. Másfelől a zene ritmusra is tanít, így segítve a szerzőt, hogy jól komponált mondatokat írjon. – A muzikalitás tehát fontos, a politikatudománynak ugyanis van egy meglehetősen ezoterikus nyelvezete, és néha bizony elég szörnyű mondatokat vagyunk képesek leírni – mondja Csizmadia.

Filippov szerint a politika jobb megértéséhez szinte minden területről érdemes olvasni, így a filozófia, a teológia, a nyelvészet, a szépirodalom és az irodalomtudomány is bőven szélesítheti a képet. – Koestler Sötétség délben című regényét, Huxley Szép új világát vagy Nádastól a Párhuzamos történeteket például minden társadalomtudósnak kötelezővé tenném – mondja az elemző, a három mű ugyanis olyan alapvető dilemmákat és alapértékeket világít meg a politika és az ember működéséről, amelyek megalapozzák azt, hogyan értsük a politika és a társadalom alapvető folyamatait.

Popkultúra és hatalom

A magas művészet mellett persze a szórakoztató műfajok is sokat taníthatnak, így azokat Filippov szerint bárgyú sznobizmus lenne lebecsülni. Szemben ugyanis azzal, amit a középiskolai tananyag sugall, a történelmet nem nagy filozófusok vagy szintetizáló regényírók alakítják. A Bastille-t megrohamozó párizsi kisiparosok, borkereskedők és inasok sem Rousseau-n és Kanton nevelkedtek, hanem a kor pornográf és erőszakos ponyvairodalmán, filléres szatírákon és gúnyverseken. Így akár tetszik, akár nem, egy átlagválasztó ma is bensőségesebben tud kapcsolódni a Star Wars Galaktikus Birodalmának történetéhez vagy a Harry Potter fiktív varázslótársadalmához, mint az angol polgári forradalomhoz vagy Hobbeshoz.

Ebből a tapasztalatból táplálkozik az az ismeretterjesztő műfaj is, amely a popkultúra és a tudomány házasításával próbál hasznos tudást átadni – ennek itthon Filippov szerint kollégája, Tóth Csaba az úttörője, az Athenaeum Kiadó idén már az ötödik ilyen tanulmánykötetet adta ki neves tudósok részvételével. Filippov szerint a közismert Alien-sorozat például (amelyből az egyik ilyen kötetbe tanulmányt is írt) a szörnyek aprításától eltekintve tökéletesen alkalmas a korunk közéleti kulcsproblémáinak bemutatására. Ebben a fiktív világban egy technológiai óriás ugyanis olyan innovációs, információs és tőkeelőnyre tesz szert a közhatalmi szervekhez képest, hogy a hatalma fokozatosan mindenfajta választott állami intézményt maga alá gyűr. Az Alien szörnyét az emberiségre szabadító Weyland-Yutani társaság elbizakodottságában és a demokratikus kontroll hiányában végül az egész emberi faj létét fenyegeti – ez a demokratikus nyilvánosság és a jól működő politikai intézmények fontosságára hívja fel a figyelmet egy olyan korban, amelyben a technológia fejlődése fényévekkel halad a szabályozás előtt. – Ezek a sci-fi világok gyakran idegen vagy kockázatos terepnek tűnnek az akadémiai szféra számára, de aki ezekről a kollektív tudásrétegekről lemond, az utána ne panaszkodjon amiatt, hogy nem tud hatni a társadalomra – vallja a kutató.

Csizmadia szerint emellett nagyon inspirálók manapság a kortárs politika és a hatalom természetét vizsgáló filmek. Ezek közül ő a 2010 és 2013 között futó Borgen című dán sorozatot emeli ki, amely bepillantást enged egy női politikus felemelkedésébe, majd zuhanásába, és ismét felemelkedésébe, mindezt úgy, hogy közben rálátást kapunk a dán társadalomra és médiára is – abszolút napjainkban.

A Netflixen sugárzott A nagy pénzrablás című látványos spanyol sorozat pedig már egyenesen arra figyelmezteti az elemzőt, hogy talán nincs is hagyományos értelemben vett politika, a szériában ráadásul egészen elképesztő módon másodlagos figurákként jelennek meg a politikusok. – Utóbbi azonban nem intézhető el annyival, hogy a film csak a rablókra koncentrál. Ez bizony nagyon vastagon a mai spanyol politikáról szól – mondja Csizmadia, aki szerint legyen az adott politikai film akár dán, spanyol vagy amerikai, a közös jellemzőjük, hogy egyáltalán létrejöhettek, és valaki pénzzel támogatta azokat. Kérdéses persze, hogy hasonló magyar sorozatok miért nem látnak napvilágot? Vajon a magyar politikában – a múltban és a jelenben – nincsen megörökítendő téma? Csizmadia szerint lenne bőven, a filmek és a szériák ráadásul kincsesbányát jelentenek a politológusoknak, akik egyre több könyvet és tanulmányt írnak a témáról.