Járvány a képzőművészetben, avagy hősugárzó mellett festeni

A diákok egyetemi autonómiáért, oktatási és kulturális szabadságért folytatott küzdelme adta idei évösszefoglalóink apropóját. Mestereket és tanítványokat kérdeztünk.

A járvány a képzőművész hallgatók életét jelentősen befolyásolta: a műtermek helyett a lakásukban, albérletben, pincehelyiségben vagy padláson kényszerültek alkotni, a vidékről érkezett fiatalok pedig hosszabb időre hazautaztak. – Én például szegedi vagyok, így nekem is nagy érvágás volt, hogy a kollégiumból egyik napról a másikra albérletbe kellett költöznöm – mondja Polner Eszter, a Magyar Képzőművészeti Egyetem (MKE) másodéves festőművész hallgatója, aki Gaál József festőművész mesterosztályában tanul. Polner azért is sajnálja, hogy jelenleg nincsen klasszikus oktatás, mivel számára az egyetem olyan akár egy „kisebb falu”, amelynek a műtermeiben a hallgatók serényen dolgoznak, miközben átjárkálnak egymáshoz, hogy megnézzék, ki hogyan halad.

Polner mestere, Gaál József szerint az elméleti oktatást virtuálisan ugyan meg lehet oldani, a tényleges alkotás azonban nehézségekbe ütközik. Vannak például erdélyi és felvidéki hallgatók, akik a korlátozások miatt haza sem mehetnek, így az albérletükben rekedve kénytelenek alkotni. – Ők például olaj helyett inkább akrillal dolgoznak, csakhogy ne zavarják meg a lakótársakat az erős festékszaggal – mondja Gaál, hozzátéve, hogy míg nyáron akár a kertben is lehetett alkotni, addig most többen garázsba vagy alagsorba kényszerülnek, hogy ott fessék meg képeiket egy-egy nagy teljesítményű hősugárzó mellett.

Polner szerint a másik gond, hogy a vidéken ragadt hallgatók az év során el voltak vágva Budapest pezsgő kulturális életétől. Élmények persze így is érték őt, az egyik legnagyobb öröme volt, hogy ősszel megnézhette Szegeden Nagy Gábor festőművész Átkelés című életmű-kiállítását a Reök-palotában, ahol az alkotó csaknem háromszázötven munkáját állították ki, melyek közül több képen is lényeges hangsúly esett az ember és táj kapcsolatára. – Nagy Gábor műveit különösen szeretem, mivel a szegedi témájú képein visszaköszön a Tisza és az ártér – mondja Polner, akinek legújabb, távol-keleti ihletésű munkáin szintén fontos szerepet kap a tájábrázolás. Emellett hatalmas élmény volt neki, hogy részt vett Kicsiny Balázs hosszú ideje tervezett, de végül csak online látogatható Időhúzás című kiállításán a debreceni MODEM-ben, ahol a művész arctalan, pózokba meredő, ember alakú szobrait nézhette meg. Polnernek kivált az a figura tetszett, amelynek a fejét egy térképből kialakított tölcsér vette körül – hasonló, amilyet a kutyákra szoktak helyezni a műtétek után. – A szobor vonatkoztatható a digitális világra is, mivel felhasználókként azt hisszük, hogy mindent láthatunk, megismerhetünk belőle, de igazából csak kétdimenziós impulzusokat kapunk a saját szűrőnkön keresztül – mondja a hallgató. Meglepő volt még számára, hogy Kicsiny korábbi munkái is érzékletesen reflektálnak a jelen helyzetre: az Otthon című installációjának szereplője például egy láncokkal körbetekert ember, két horgonnyal és egy aktatáskával, utalva arra, hogy mindannyian kicsit az otthonunk rabjai vagyunk – pláne most, a karantén alatt.

Gaál József számára az év legnagyobb kulturális élménye, hogy a magyar festészet napján, október 18-án megnyílt a Pirk János életmű-kiállítás, méghozzá Szentendrén, a róla elnevezett új múzeumban. A tárlatot ráadásul Gaál nyitotta meg, akinek gyerekkorában Pirk volt az egyik legnagyobb hatású mestere. – Tahitótfalui gyerekként tíz évet töltöttem a szentendrei rajzkörben, ahol Pirk János volt a szakkörvezető, és ahol én mint egy amatőr kisinas egyszerre zuhantam bele a művészet mélyvízébe – emlékszik vissza a festő, a tanórákon ugyanis nemcsak csendéleteket kellett festenie, hanem meztelen modellek után már aktokat is.

Gaál továbbá azért örült a tárlatnak, mivel a legendás festő fia, Pirk László festőművész már vagy tíz éve dolgozik azon, hogy Szentendrén lehessen Pirk János Múzeum, ami idén végre megvalósult. – Hatalmas élmény volt a kiállítótérben Pirk összes korszakát, a nagybányait, a szentendreit és a rómait egyszerre látni – mondja Gaál. Sajnálta azonban, hogy a covid felülírta a kiállítások időtartamát, hiszen volt, ami csak pár hétig tartott nyitva, míg másokat félévre is meghosszabbítottak. A legnagyobb csalódása mégis az volt, hogy április 30-án a hatvanadik születésnapját nem tudta méltóképpen megünnepelni, eredetileg ugyanis egy személyes hangvételű életmű-összegző kiállítást tervezett a Godot Galériában, de azt csak novemberben, a korlátozások részleges feloldása mellett pótolhatta, az új képek tematikája azonban ekkorra megváltozott.

– Mikor megnyílt a kiállítás, már meg sem említettem, hogy elmúltam hatvan – mondja Gaál, akinek a Godot-ban rendezett tárlatára tanítványa, Polner is eljött, akit lenyűgöztek Gaál korábbi olajfestményeiből széttépett és újra egymáshoz ragasztott torz emberalakjai. A tárlat a Trianon heraldikák címet viselte, az emberi torzók pedig azokra a széteső vagy többszörös identitásokra és traumák sorozatára utaltak, amelyeket azok az egyének és közösségek éltek át, akik a kitelepítések és meghurcolások következtében nemcsak hontalanná váltak, de gazdasági, kulturális és mentális értelemben is kárvallottjai lettek az 1921-ben életbe lépett békeszerződésnek.

A mester mellett aztán a tanítvány is kiállított: igaz, Polner csak egy októberi napra az újbudai Óvóhely nevű kultúrbunkerben, ahol a tavalyi, a nőiség témájához kapcsolódó aktképeivel érkezett. A művek ráadásul nemcsak a falakon jelentek meg, hanem fel-feltűntek a kiállításon levetített Benkő Imola Orsolya Egy nő című filmjében is, mely Esterházy Péter azonos című regényének tizenegy számozott részlete alapján készült.

A kulturális élmények mellett Polner és Gaál a kultúrpolitikát is figyelemmel kísérte. A hallgató például sajnálta, hogy itthon a szabadúszó művészeket nem támogatják anyagilag, miközben Németországban a járvány megjelenésének idején külön támogatást kaptak a független művészek. Annak viszont örült, hogy a tavaszi karantén idejére a Magyar Nemzeti Filmarchívum elérhetővé tett számos klasszikust, melyből ő is megnézett pár filmet.

Gaálnak az idei kultúrpolitikáról már sarkosabb véleménye van. A legnagyobb csalódása konkrétan az, hogy a filmművészetis hallgatók és az új vezetőség között nem alakult ki érdemi konszenzus, helyette mindkét fél támadta a másikat. – Úgy érzem, egy bizonyos szellemi szint fölött meg lehet érteni egymást, létre lehet hozni egy konszenzust, és együtt lehet működni – mondja Gaál. A művész szerint az lett volna a hallgatók részéről a megfelelő stratégia, ha a nyár végén nem egyből a nyilvánossághoz fordulnak, hanem előbb a tárgyalóasztalhoz ülnek az új vezetőkkel, és megpróbálnak velük egyezségre jutni. – Én is tapasztalom, hogy a művészet tele van politikummal, de egy művésznek nem szabad beleártania magát a napi politikában – mondja Gaál, aki szerint a csatározások az egyénből csak a rosszat hozzák ki, sőt akár hazug emberré is válhat, miközben az efemer politika mulandó.

A mester pozitívnak ítélte viszont a Városligetben épülő Liget Projektet, amelynek a korábban sokat bírált terveivel lassan a nagyközönség is megbékél. – Az 1977-ben épült Pompidou Központot a franciák is elfogadták idővel, még akkor is, hogyha az a párizsi városképbe marhára nem illik bele.