Előfizetés

Szomorú tónusok

Egy a filozófiához a kezdetek óta kapcsolódó hangnemről szeretnék most írni, melyet Immanuel Kant „előkelőnek” nevez, s amelynek legfőbb jellegzetessége a Kantot parafrazáló Jacques Derrida szerint, hogy „apokaliptikus”. Az előkelő, apokaliptikus tónus ma legalább olyan gyakori, mint volt a XVIII., illetve a XX. század végén, de mint Kant utal rá, már a filozófia kezdeteinél megjelent: „Miután a filozófia neve elhagyta azt az első jelentését, hogy tudományos életbölcsesség, máris nem közönséges gondolkodói értelmek díszítő címeként vált keresetté – s ezek számára a filozófia valamely titok egyfajta leleplezését jelentette.” Kant írásában, A filozófiában újabban meghonosodott előkelő hangnemről (1796) című polemikus esszében nem kevesebbet állít, mint hogy az előkelő hangnem „véget vet minden filozofálásnak”, Derrida szavaival élve Kant „egy olyan hangnem ellen intéz támadást, mely olyasmit jelent be, mint a filozófia halála”. Derrida A filozófiában újabban meghonosodott apokaliptikus hangnemről (1983) című írása és Kant műve közös kötetben jelent meg magyarul 1993-ban, a Horror Metaphysicae (Metafizikai horror) című sorozat első részeként a Gond folyóirat és a Századvég Kiadó jóvoltából. (A kötet tartalmazza továbbá Kant Minden dolgok vége és Derrida No apocalypse, not now című írását is.) De mitől előkelő ez a hangnem, amelynek legfőbb jellegzetessége Kant szerint, hogy bizonyos titok leleplezését ígéri? Éppen attól, hogy titkot ígérnek ott, ahol nem lehetséges – a kanti értelemben – semmiféle ismeret. Istenről vagy a lélek halhatatlanságáról – az „érzékfölöttiről” – semmilyen diszkurzív (megvitatható) tudásunk nem lehetséges, aki filozófusként ennek az ellenkezőjét állítja, az megkapja Kanttól a „misztagóg” jelzőt: „Ki nem látja itt a misztagógot, aki nem csak önmagáért rajong, hanem ugyanakkor egy klubnak is tagja, s midőn úgy szól követőihez, hogy megkülönbözteti őket a néptől (a beavatatlanok összessége jelenti a népet), akkor állítólagos filozófiájával adja az előkelőt!” Nem az előkelő személyek filozofálásával van tehát baj, hanem azzal, „ha azok kezdenek el előkelően viselkedni, akik filozófusnak tartják magukat”. „Végtére is különbség van aközött”, írja Kant, „hogy filozofálunk, vagy megjátsszuk a filozófust. Az utóbbi előkelő hangnemben zajlik, ha a nép eszét (vagy egyenesen a sajátját is) valami vak hithez bilincseli valaki, s az így létrejött despotizmust állítja be filozófiának.” A hangnemre való odafigyelés csábítja a Kant-esszé parafrázisára Derridát: „A filozófiai diskurzus (…) álma vagy ideálja (…) nem az-e éppen, hogy meghallhatatlanná tegye a hangnemi különbséget, s vele mindazt a vágyat, affektust vagy szcénát, amely titkon munkálkodik a fogalmon?” A hangnem semlegessége Kant szerint valóban követelmény:„Alapjában véve valószínűleg minden filozófia prózai. A javaslatot, mely szerint most ismét költőien kellene filozofálnunk, úgy lehetne fölfogni, mintha a kereskedőt arra szólítanák föl, hogy a jövőben ne prózában, hanem versben vezesse könyvelését.”  

Jótündér

Minden politika, fiam - A tanú egyik legendás mondatának igazságát azok is megtapasztalják, akik amúgy messziről kerülik a közéleti kérdéseket, és történetesen a TV2 valamely kábelcsatornáját nézik. A sok hirdetés között manapság fel-fel tűnik néhány figyelemreméltó, ráadásul közvetlenül a filmek előtt, hogy még véletlenül se lehessen elkerülni. „A kikapcsolódást a Mészáros és Mészáros Kft. támogatja” – zengi kellemes hangon a pár másodperces spot. Mivel a V-híd vagy éppen az R-Kord reklámja is látható a csatornákon, aligha a vállalatcsoport termékeinek eladását akarják fellendíteni ilyen módon. Én legalábbis nem éreztem égető szükségét, hogy a feleségemet a közelgő születésnapja alkalmából egy útfelújítással, netán villamosított vasúti pályával lepjem meg. (Hová rejthetném bármelyiket is a zuglói panelban?) Mivel a reklámok alapvető célja nem teljesül, így alighanem az újabb NER-cinizmust érhetjük tetten. Minden néző orra alá oda akarják dörgölni, ki a nemzet jótevője, aki olyan nagyvonalú és jóságos, hogy a magyarok otthonába elhozza a filmeket. A pár másodperces kis hirdetések pontosan beleillenek abba az imázskampányba, amit a felcsúti milliárdos gépezete indított. Ugyan tán már maga sem tudja, hány cége és mennyi pénze van, de ha már így alakult, a sok adóforintért cserébe alamizsnaként visszacsorgat valamennyit az egyszerű, földi halandóknak. Pontosan ez volt megfigyelhető az állami tévé egyik műsorában is, ahol az ötvenes évek szellemiségét visszahozva külön összeállításban mutatták be a Mészáros-csoport karácsonyi jótékonykodását. Hátborzongató, amikor a közpénzmilliárdokból, a Fidesz jóvoltából meggazdagodott Mészáros Lőrincre rátör a szociális érzékenység. Ahogy Mr. Teufel mondja Von Schwartznak a Macskafogóban: „Maga akkor a legundorítóbb, amikor kedves próbál lenni!”

A kegyelmi időszak véget ért

Sokunkat meglepte az Orbán-kabinet szemérmetlensége, amikor az iparűzési adó megfelezését követően szinte kizárólag a számára kedves helyhatóságokat lepte meg karácsonyi ajándék gyanánt pár milliárdnyi „bánatpénzzel”. A célzott dotációhoz nem mellékeltek indoklást, de nem nehéz kitalálni, mit sütött ki a kormánypártok agytrösztje. A legutóbbi önkormányzati választásokon elszenvedett csúfos vereségükből felocsúdva az ellenzéki önkormányzatok kivéreztetését határozták el. Ismerjük Orbán Viktor bosszúálló természetét, most azonban ennél többről van szó. Példát akarnak statuálni azokon az állampolgárokon, akik a Fidesz-KDNP opponensének szavaztak bizalmat 2019 októberében, hogy az említett fiaskó soha többé ne ismétlődjék meg. Ha a kárvallott városok lakosai nem számíthatnak szociális segélyre szükség esetén, ha ellehetetlenül a gyermekétkeztetés vagy a helyi tömegközlekedés, bizonyára mindenki megtanulja egy életre, hová tanácsos húzni négyévenként az ikszet. Legalábbis a szubszidiaritástól és a hatalommegosztástól irtózó miniszterelnökünk számításai szerint. Csakhogy ezekbe a számításokba ezúttal némi hiba csúszott. Közvetlenül a „fülkeforradalmat” követően Orbán Viktor még joggal emlegette pártjának kétharmados felhatalmazását, ha gátlástalan lépéseit kellett megindokolni. 2010 áprilisában voltak ugyanis utoljára tisztességes feltételek mellett megrendezett törvényhozási választások hazánkban. Nem kétséges, a Fidesz-KDNP akkor példátlan támogatottsággal rendelkezett; le is nyelt tőle minden gazemberséget a csodaváró hazai társadalom, a konszenzus nélküli alkotmányozástól a magánnyugdíj-vagyon elrablásán át a visszamenőleges törvénykezésig. Az utána következő két voksolás eredménye azonban korántsem tükrözte már az Orbán-kabinet valós elfogadottságát. A választókörzetek önkényes átrajzolása, a rezsim katasztrofális gazdaságpolitikája elől külföldre menekült magyarországiak választójogának csorbítása, illetve az írott és elektronikus sajtóban megszerzett kormánypárti dominancia meghozta a maga eredményét. Besegített ebbe hat esztendeje a csalódott választópolgárok apátiája, két éve pedig a teljes hangerőre feltekert menekültellenes uszítás is. Így szerzett az orbáni garnitúra („a legnagyobb kisebbség”) még két alkalommal alkotmányozó többséget a parlamentben. Amikor tehát Orbán Viktor leplezetlenül kivételezik a kormánypárti vezetésű városokkal, elfelejti, hogy a kegyelmi időszak számára véget ért. Hiába mutogat a csalárd eszközök révén elért kétharmadra, tízesztendőnyi rémálmot követően óriási feszültség halmozódott fel a társadalomban. A hátrányos helyzetbe hozott polgárok nem a helyhatóságokat fogják hibáztatni gondjaikért, hanem az idehaza teljhatalommal rendelkező valódi felelőst. Átmeneti megoldást az jelenthet, ha az európai uniós támogatások az Orbán-kabinetet megkerülve, közvetlenül a hazai önkormányzatokhoz jutnak el. Tartós változást viszont csak a mi józanságunk és bátorságunk eredményezhet a 2022-es választásokon.