Előfizetés

A Washington-szindróma

Megmozgatta a fantáziát a múlt héten Washington. Trump híveinek betöréséről a Capitoliumba a magyar kormányfő is beszélt. Mi nem szólunk bele más országok dolgába, mondta. Arról megfeledkezett, hányszor próbálta befolyásolni a környező országok választásait, elfelejtette Trump melletti nyílt propagandáját, megfeledkezett külügyminiszteréről, aki a még elnökjelölt Biden fiának “zavaros korrupciós ügyeiben" követelt magyarázatot a diplomáciában szokatlanul pokróc módon. A kormányfő emlékezete szelektív. Akkor is, amikor azt mondja, ismeri a problémát, "a baloldal Magyarországon is próbálkozott erőszakkal". Most akkor vagy Trump hívei baloldaliak, vagy a kormányfő akarja a magyar ellenzék erőszakosságára ráhúzni saját választási propagandáját. Mert csak arra akar emlékezni, hogy rendőrsorfallal védték a Parlamentet 2018-ban, s volt olyan politikus, aki füstgránátot dobott az épület felé. 2006 őszét nem említi a kormányfő, még a "szemkilövetős Gyurcsányt" is mellőzi, aki amúgy az ellenzéket gyűri épp maga alá. Ám ha Gyurcsány rászolgált a jobboldal állandó jelzőjére, akkor miért nem kapja meg kordonbontó jelzőt az ősbűnt elkövető Orbán? S vajon 2006-ban fideszes szónokok asszisztálásával ki csinált közvécét a Kossuth térből? Az akkor kormányzó baloldal, vagy a felheccelt Fidesz-hívők? Ki fejezte be a "hírtévés forradalmat" a köztévé felgyújtott székházának italautomatáinál? A baloldal? De mindez csak a kormányzati propaganda fecsegése, amely a Wahington-szindrómával jövő tavaszi választási félelmeit vetíti előre. Bele akarják égetni a közgondolkodásba a lehetetlent: miért az - esetleg győztes - ellenzék lesz a felelős, ha a jobboldal akár bizonyos baloldali zavargásokra hivatkozva nem akarná átadni a hatalmat. Ezért feledkeznek meg 2006 őszéről, a jobboldali utcai puccskísérletről, amely aztán a 2010-es alkotmányos puccsban teljesedett ki az utólag Orbán által letagadott fülkeforradalom után. Akadnak aztán itt a "Covid-párti, oltásellenes ellenzék"-féle hülyeségnél mélyebb rétegekből előbukkanó aggodalmak is, hogy a NER talán mégsem ágyazódott be elég alaposan a társadalomba. A rendszerpárti sajtó újra és úja nekimegy az "egyre gátlástalanabbul fenyegetőző baloldal jogszociológusának", Fleck Zoltánnak. Mert ő szerintük arról beszél: győzelme esetén a baloldal "felrúgná a demokratikus normákat, a jogot, s törvénytelenül is kész lebontani az alaptörvényt és az intézményrendszert". Járatlan ember csodálkozhat csak azon a magyar sajátosságon, hogy az illiberális jobboldal félti a demokráciát a szabad választásoktól és az autoriter rendszer lebontását hirdető ellenzéktől. Ez a félelem valódi oka, a bebetonozott NER közjogi felszámolásának lehetősége. Hogy a polgároknak lesz elég akaratuk kimondani, nem akarnak a NER-ben élni. Ha ez az akarat elég hangos lesz, utána kiderül, átveheti-e békésen a kormányzást az ellenzék, vagy jön a Washington-szindróma, és a jobboldal megszállja azt az utcát, amiről a baloldal lemondott, amikor visszavonult a szavazófülkékbe.  

Megúszás

Ugrás lesz az ismeretlenbe a közoktatási rendszer következő akadálya, a középiskolai felvételik lebonyolítása. Járványügyi szempontból legalábbis biztosan. Tavaly ilyenkor még nem volt itt a vírus, vagy nem tudtunk róla, azóta volt egy – innen visszatekintve – enyhe első hullám és egy durva (még most is tartó) második. Mégis, az első hullám hozott távoktatást, a második meg az általános iskolákban legfeljebb belépéskori lázmérést, kézfertőtlenítést, szelektív maszkhasználatot (van, amelyik tanár elvárja, van, amelyik nem), időnkénti hiányzást és aggodalmat. Nem tudni, hogy a hivatalos adatokban éppen csak meghajló járványgörbére milyen hatással lesz, ha a jövő hét végén több tízezer gyereket (tavaly mintegy 97 ezer volt a jelentkezők száma) beterelnek a központi felvételikre. Az Oktatási Hivatal készült ugyan „javasoltan alkalmazandó biztonsági intézkedésekkel”, de ezek első látásra inkább egy távoli rokon intelmeire hasonlítanak. Javasolt például, hogy a vizsgázók ne csoportosuljanak (mert a gyerekek nyilván ilyenek), legfeljebb 10 gyerek lehet egy teremben legalább másfél méter távolságban, illetve „minden vizsgahelyszínen biztosítani kell a megfelelő mennyiségű kézfertőtlenítőt”, amelynek „rendszeres használatára” fel kell hívni a vizsgára felügyelők és a vizsgázók figyelmét. A maszk viselése pedig „az írásbeli vizsga alatt a felügyelő tanárok számára kötelező, a vizsgázók számára ajánlott, de nem kötelező”. Elképzelhetjük, ahogy a legalább 10 ezer felügyelő pedagógus (gyereklétszám osztva a tantermi létszámmal) - akiket az oltási tervben amúgy nem nevesítettek - maszkban, másfél méterről kerülgeti a „nem csoportosuló” diákokat, és célirányosan sétálgat a kézfertőtlenítő felé, remélve, hogy a teremben nincs tünetmentes vírushordozó. Ez így leginkább a megúszás és a vak remények terepe. Előre látni, ahogy a január 23-a utáni hétfőn az illetékesek sikeresnek minősítik majd az idei középiskolai felvételiket, a tanárok meg újra sóhajtanak egyet, hogy ezen az aknamezőn is túljutottak.

Salto mortale

A filozófiában követelmény a hangnem semlegessége, állítja – kissé leegyszerűsítve – Immanuel Kant A filozófiában újabban meghonosodott előkelő hangnemről (1796) című, előző írásomban ajánlott esszéjében. Amiből az is következik, hogy Kant szerint pusztán a hangnemből, a tónusból felismerhetjük, hogy „igazi” filozófiával van-e dolgunk: „Végtére is különbség van aközött, hogy filozofálunk, vagy megjátsszuk a filozófust. Az utóbbi előkelő hangnemben zajlik”. E hangnem legfőbb jellegzetessége, hogy titkokat ígér ott, ahol nem lehetséges semmilyen diszkurzív ismeret: „Minden további nélkül világos, hogy csupán misztikus hangütésről van szó, halálugrás (salto mortale) ez a fogalmaktól az elgondolhatatlanba, képesség olyan valaminek a megragadására, amit fogalom nem ér el, várakozás a titkokra, vagy inkább titkokkal való bolondítgatás, de leginkább mégis a fejeknek ábrándozásra csábítása.” Ez aztán, teszi hozzá Kant „minden filozófia pusztulását jelenti”. E pontokon kapcsolódik a königsbergi filozófushoz Jacques Derrida, a Kant-esszét parafrazáló, A filozófiában újabban meghonosodott apokaliptikus hangnemről (1983) című írásában. Derrida apokaliptikusnak nevezi azt a fennkölt tónust, mondván: a titkok leleplezését ígéri és egyben a filozófia végét (pusztulását) jelenti. A görög „apokalipszis” szó, amely a héber „gala” fordítása, eredetileg valamilyen titok felfedését, leleplezését jelentette, különösen valamely eltakart testrész, így a nemi szervek – de akár a szemek és a fül – megmutatását. Derrida idézi az Újtestamentumot újrafordító André Chouraqui-t, aki szerint „az apokalipszis szónak sehol sem az az értelme, amivel később ruházták fel a franciában és más nyelveken: vagyis sehol sem jelent rettentő katasztrófát.” János Apokalipsziséből így lesz „Jesua, a Messiás feltárulása, felfedődése”. Kantnál, aki maga is egy fordítás, Platón levelei, a „misztikus Platón” német fordítása kapcsán írja a maga esszéjét, metaforaként valóban megjelenik „a lefátyolozott Istennő”, „a bennünk lakozó morális törvény, a maga sérthetetlen fenségében”. Amelynek „halljuk ugyan hangját és jól értjük parancsát is, de reá hallgatva kétséges számunkra, hogy vajon az embertől, saját eszének hatalmi tökélyéből, avagy valaki mástól ered, akinek lényegét az ember nem ismeri, s aki az emberi ész közvetítésével szól hozzá”. Kant vádirata, magyarázza Derrida, épp azokat ítéli el, akik „megrontják, pervertálják az ész hangját”, összekeverik két hangját, a rációét és az orákulumét. Ráadásul „ezek az emberek haszontalannak hiszik a munkát a filozófiában: szerintük elegendő lenne »meghallgatni a bennünk lakozó orákulumot«”. Épp ebben az összetévesztésben érhető tetten az apokaliptikus mozzanat: „egyedül az a didaktikai eljárás tekinthető filozófiainak, ahogyan a bennünk lakozó morális törvényt a logika tanítása szerint világos fogalmakra hozzuk”, írja Kant, míg „ha a törvényt megszemélyesítik, s a morálisan parancsoló észből lefátyolozott Íziszt csinálnak”, az „mindig az ábrándos látomások veszélyével jár”, ami a filozófia halálát jelenti.