Salto mortale

A filozófiában követelmény a hangnem semlegessége, állítja – kissé leegyszerűsítve – Immanuel Kant A filozófiában újabban meghonosodott előkelő hangnemről (1796) című, előző írásomban ajánlott esszéjében. Amiből az is következik, hogy Kant szerint pusztán a hangnemből, a tónusból felismerhetjük, hogy „igazi” filozófiával van-e dolgunk: „Végtére is különbség van aközött, hogy filozofálunk, vagy megjátsszuk a filozófust. Az utóbbi előkelő hangnemben zajlik”. E hangnem legfőbb jellegzetessége, hogy titkokat ígér ott, ahol nem lehetséges semmilyen diszkurzív ismeret: „Minden további nélkül világos, hogy csupán misztikus hangütésről van szó, halálugrás (salto mortale) ez a fogalmaktól az elgondolhatatlanba, képesség olyan valaminek a megragadására, amit fogalom nem ér el, várakozás a titkokra, vagy inkább titkokkal való bolondítgatás, de leginkább mégis a fejeknek ábrándozásra csábítása.” Ez aztán, teszi hozzá Kant „minden filozófia pusztulását jelenti”.

E pontokon kapcsolódik a königsbergi filozófushoz Jacques Derrida, a Kant-esszét parafrazáló, A filozófiában újabban meghonosodott apokaliptikus hangnemről (1983) című írásában. Derrida apokaliptikusnak nevezi azt a fennkölt tónust, mondván: a titkok leleplezését ígéri és egyben a filozófia végét (pusztulását) jelenti. A görög „apokalipszis” szó, amely a héber „gala” fordítása, eredetileg valamilyen titok felfedését, leleplezését jelentette, különösen valamely eltakart testrész, így a nemi szervek – de akár a szemek és a fül – megmutatását. Derrida idézi az Újtestamentumot újrafordító André Chouraqui-t, aki szerint „az apokalipszis szónak sehol sem az az értelme, amivel később ruházták fel a franciában és más nyelveken: vagyis sehol sem jelent rettentő katasztrófát.” János Apokalipsziséből így lesz „Jesua, a Messiás feltárulása, felfedődése”.

Kantnál, aki maga is egy fordítás, Platón levelei, a „misztikus Platón” német fordítása kapcsán írja a maga esszéjét, metaforaként valóban megjelenik „a lefátyolozott Istennő”, „a bennünk lakozó morális törvény, a maga sérthetetlen fenségében”. Amelynek „halljuk ugyan hangját és jól értjük parancsát is, de reá hallgatva kétséges számunkra, hogy vajon az embertől, saját eszének hatalmi tökélyéből, avagy valaki mástól ered, akinek lényegét az ember nem ismeri, s aki az emberi ész közvetítésével szól hozzá”. Kant vádirata, magyarázza Derrida, épp azokat ítéli el, akik „megrontják, pervertálják az ész hangját”, összekeverik két hangját, a rációét és az orákulumét. Ráadásul „ezek az emberek haszontalannak hiszik a munkát a filozófiában: szerintük elegendő lenne »meghallgatni a bennünk lakozó orákulumot«”. Épp ebben az összetévesztésben érhető tetten az apokaliptikus mozzanat: „egyedül az a didaktikai eljárás tekinthető filozófiainak, ahogyan a bennünk lakozó morális törvényt a logika tanítása szerint világos fogalmakra hozzuk”, írja Kant, míg „ha a törvényt megszemélyesítik, s a morálisan parancsoló észből lefátyolozott Íziszt csinálnak”, az „mindig az ábrándos látomások veszélyével jár”, ami a filozófia halálát jelenti.