Előfizetés

Salto mortale

A filozófiában követelmény a hangnem semlegessége, állítja – kissé leegyszerűsítve – Immanuel Kant A filozófiában újabban meghonosodott előkelő hangnemről (1796) című, előző írásomban ajánlott esszéjében. Amiből az is következik, hogy Kant szerint pusztán a hangnemből, a tónusból felismerhetjük, hogy „igazi” filozófiával van-e dolgunk: „Végtére is különbség van aközött, hogy filozofálunk, vagy megjátsszuk a filozófust. Az utóbbi előkelő hangnemben zajlik”. E hangnem legfőbb jellegzetessége, hogy titkokat ígér ott, ahol nem lehetséges semmilyen diszkurzív ismeret: „Minden további nélkül világos, hogy csupán misztikus hangütésről van szó, halálugrás (salto mortale) ez a fogalmaktól az elgondolhatatlanba, képesség olyan valaminek a megragadására, amit fogalom nem ér el, várakozás a titkokra, vagy inkább titkokkal való bolondítgatás, de leginkább mégis a fejeknek ábrándozásra csábítása.” Ez aztán, teszi hozzá Kant „minden filozófia pusztulását jelenti”. E pontokon kapcsolódik a königsbergi filozófushoz Jacques Derrida, a Kant-esszét parafrazáló, A filozófiában újabban meghonosodott apokaliptikus hangnemről (1983) című írásában. Derrida apokaliptikusnak nevezi azt a fennkölt tónust, mondván: a titkok leleplezését ígéri és egyben a filozófia végét (pusztulását) jelenti. A görög „apokalipszis” szó, amely a héber „gala” fordítása, eredetileg valamilyen titok felfedését, leleplezését jelentette, különösen valamely eltakart testrész, így a nemi szervek – de akár a szemek és a fül – megmutatását. Derrida idézi az Újtestamentumot újrafordító André Chouraqui-t, aki szerint „az apokalipszis szónak sehol sem az az értelme, amivel később ruházták fel a franciában és más nyelveken: vagyis sehol sem jelent rettentő katasztrófát.” János Apokalipsziséből így lesz „Jesua, a Messiás feltárulása, felfedődése”. Kantnál, aki maga is egy fordítás, Platón levelei, a „misztikus Platón” német fordítása kapcsán írja a maga esszéjét, metaforaként valóban megjelenik „a lefátyolozott Istennő”, „a bennünk lakozó morális törvény, a maga sérthetetlen fenségében”. Amelynek „halljuk ugyan hangját és jól értjük parancsát is, de reá hallgatva kétséges számunkra, hogy vajon az embertől, saját eszének hatalmi tökélyéből, avagy valaki mástól ered, akinek lényegét az ember nem ismeri, s aki az emberi ész közvetítésével szól hozzá”. Kant vádirata, magyarázza Derrida, épp azokat ítéli el, akik „megrontják, pervertálják az ész hangját”, összekeverik két hangját, a rációét és az orákulumét. Ráadásul „ezek az emberek haszontalannak hiszik a munkát a filozófiában: szerintük elegendő lenne »meghallgatni a bennünk lakozó orákulumot«”. Épp ebben az összetévesztésben érhető tetten az apokaliptikus mozzanat: „egyedül az a didaktikai eljárás tekinthető filozófiainak, ahogyan a bennünk lakozó morális törvényt a logika tanítása szerint világos fogalmakra hozzuk”, írja Kant, míg „ha a törvényt megszemélyesítik, s a morálisan parancsoló észből lefátyolozott Íziszt csinálnak”, az „mindig az ábrándos látomások veszélyével jár”, ami a filozófia halálát jelenti.

Ha már a szőlőt is öntözni kell

Amióta a hőmérsékletet mérik, Európában a tavalyi esztendőben regisztrálták az év legmelegebb első tíz hónapját. Nem véletlen a zöldség és gyümölcs árak várakozáson fölüli megemelkedése. A Wall Streeten a víz csatlakozott az aranyhoz, az olajhoz és más árutőzsdei termékekhez. Magyarország területének 8-10 százalékán fenyeget az elsivatagosodás veszélye. A felmelegedés tényét egyre többen tudomásul vesszük, valamint azt is, hogy megnő a víz iránti igény. Szandaszőlősi kertemben már csak akkor tudok ehető szőlőt szüretelni, ha a fúrt kutamból többször megöntözöm a tőkéket. Hazánk rendkívül gazdag felszíni és felszín alatti vizekben. A bőség néha elbizakodottá is tett bennünket, aminek ékes bizonyítéka a Duna-Tisza közének helyzete. A rendszerváltás után innen több mint 300 ezer személy kényszerült már elköltözni. A felmelegedés helytelen vízgazdálkodás esetén a térség helyzetét tovább ronthatja. Az élelmiszerszükségletünk előállításában pedig ez a térség jelentős szerepet tölthetne be, újra virágzóvá válhatna. Mi ennek a feltétele? Írásommal a síkvidékeken és a folyók mentén mezőgazdálkodást folytatóknak kívánok - 35 éves vízgazdálkodási tapasztalataimra támaszkodva - segítséget nyújtani. Mi a feladatunk? Az, hogy csatornáinkon, patakjainkon, folyóinkon olyan létesítményeket alakítsunk ki és azokat úgy üzemeltessük, hogy biztosítani lehessen: - csatornáink, patakjaink, folyóink csak azt a vizet vezessék el, ami a környezetükben élők érdekében áll, és folyóink csak azt a vizet vezessék ki az országból, ami hazánk érdekének tekinthető  - csatornáinkon, patakjainkon, folyóinkon a lehető leghosszabb ideig olyan vízszintet lehessen tartani, amely károsan nem csökkenti a talajvizet, mert ez a térségükben élők érdeke. Tanuljunk őseinktől. 1874 és 1948 között elődeink a belvizeket elvezető csatornákat a fent leírtak szerint alakították ki és üzemeltették. A csatornákat önként, saját költségükön építették meg, üzemeltették és tartották fenn, úgy, hogy az valamennyi érdekelt hasznát növelte. A vízgazdálkodás államosítása után más szempontok és érdekek érvényesültek, ezért alakult ki a jelenlegi helyzet, amit minél előbb gyökeresen meg kell változtatni. De a belvízrendszerek XXI. századi igényeknek megfelelő átalakítására és üzemeltetési rendszerére vonatkozó javaslatomra az agrárminisztérium nem tartott igényt. Az 1850. év után végrehajtott folyószabályozások kedvező hatásai mellett a környező területek talajvíz szintje több helyen károsan csökkent. Ezért őseink már az 1880-as években programot dolgoztak ki folyóink kisvízszintjének emelésére. E program keretében 1898-ban épült meg a gyulai duzzasztó. 1902-ben kijelölték a Körösökön építendő duzzasztók helyét, majd 1907-ben felavatták a Hármas-Körösön a bökényi duzzasztót és hajózsilipet. Az öntözési törvény előírásának megfelelően 1942-ben megépült a békésszentandrási duzzasztó és hajózsilip, és megkezdődött a tiszalöki vízlépcső és a hozzá tartozó csatornarendszer tervezése. A világháború után vízlépcsők épültek a Körösökön, valamint befejeződött a tiszalöki és megépült a kiskörei vízlépcső a kapcsolódó öntöző rendszerekkel. Ezek eredményeként a Tiszából tízszer annyi vizet lehet gravitációsan a Körösökbe juttatni, mint ami a határon át kisvíz esetén érkezik. A folyók kisvize emelésének szükségességét bizonyítja, hogy a Tisza Kisköre és Szolnok között kisvíz idején akár napi félmillió köbméter vizet is elvezet a környező területek talajvizéből, ami Csongrádig kb. megduplázódik: a kisvizek rendszerint aszályokkal esnek egybe. A Tiszától két kilométerre lévő fúrt kutam vízhozama a Tisza vízállásával együtt nő, illetve csökken. A gátőrházi 120 méter mély kutak tartós és magas árvizek esetén pozitívvá válnak (azaz feltör a vizük - a szerk.). Ismét programot kellene készíteni folyóink kisvizeinek megemelésére. A program fő célja legyen, hogy folyóink csak annyi vizet vezessenek át a határainkon, és folyóinkon - árvízmentes időszakokban - olyan vízszintet lehessen tartani, ami a környező gazdálkodók, a lakosság és hazánk érdeke. Nem lenne cél az energiatermelés. Tanulnunk kellene a hódoktól is. A hódok a folyók vízszintjét felduzzasztják olyan szintre, hogy kedvező élőhely legyen számukra. Megítélésem szerint a magyar embert is megilleti az a jog, hogy folyói vízszintjét érdekeinek megfelelően szabályozza, és az ország javára fordítsa meglévő vízkészleteit. A javasolt intézkedésekkel számos eredményt lehetne elérni. Felszín alatti vízkészletünk több milliárd köbméterrel megnövekedne, gyarapodna felszíni vízkészletünk is. Jelentősen csökkennének az aszálykárok, kedvezőbb feltételek és költségek mellett lehetne öntözővizet szolgáltatni az ország nagy részén. Csökkennének a belvíz károk. A Duna-Tisza közén biztosítani lehetne a zöldség, gyümölcs, virág, gyógynövények és vetőmagok termeléséhez szükséges öntözővizet. A térség sivatagosodás helyett Európa egyik értékes mezőgazdasági területévé válhatna. Tapasztalataim szerint az a legolcsóbb öntözővíz, amelyet nem vezetünk el feleslegesen a csatornákon; amelyet nem engedünk folyóinknak feleslegesen elvezetni; továbbá amely az elpárolgó vizet a csatornákból, folyókból a talajon keresztül pótolja. Sajnos a vízgazdálkodás 15 éve folyamatosan leépül. Megszűntek a 160 éves múlttal rendelkező vízgazdálkodási társulatok, megszűnt a – nemzetközi szinten élenjáró - vízügyi kutatás, nincs rendszerszemléletű, hosszú távú tervezés. Amennyiben a jelenlegi tendencia folytatódik, a víz a „jövő olaja” helyett az ország katasztrófájának okozója lesz. Tudomásul kell azonban venni, hogy nem mindenkinek érdeke az ezen írásomban javasoltak megvalósítása. Hamis környezetvédelmi okokra fognak hivatkozni. Remélem, hogy az érintettektől és a politikusoktól a javaslatom megkapja a szükséges támogatást. A 2000. évi árvíz után az új tiszai árvízvédelmi koncepcióra tett javaslatom esetén ez megtörtént, a parlament környezetvédelmi bizottsága egyhangúlag támogatta az elképzelésemet, majd azt a kormány szolnoki kihelyezett ülésén Vásárhelyi Terv Továbbfejlesztése néven elfogadta.

Divat vagy félelem?

“Retteg a szegénytől a gazdag s a gazdagtól fél a szegény. Fortélyos félelem igazgat minket s nem csalóka remény.” József Attila: Hazám Borsózik a hátam és azonnal rosszat sejtek, ha valaki közbeszédben nyilvánvaló tényeket feltételes módban fogalmaz meg. Például egy tudományos ismeretterjesztő cikket a következő két mondattal ajánlanak az olvasó figyelmébe: “Szemészek, orvosok és járványügyi szervezetek szerint a maszk a leghatásosabb védelem, de az arcpajzsnak is vannak előnyei. Bár maszkkal együtt viselve csökkentheti a fertőzés kockázatát, önmagában nem túl hatékony”. Azonnal megrendül a bizalmam a feltételes módba tett szótól, és automatikusan kérdezem, vajon a cikk szerzője milyen felelőtlenséget akar velem elhitetni? Milyen felelősséget akar magától elhárítani? De az is lehet, hogy túl érzékeny vagyok a rengeteg manipuláció és álhírterjesztés közepette, ugyanis maga a cikk közérthető, tanulságos, érdemes az elolvasásra, és ténylegesen tud az ember tanulni belőle, korrekt döntést hozni a saját mindennapi életéről.  Mit keres a szövegben egy oda nem való feltételes mód? A “csökkentheti” szó után ugyanis szerepel a “kockázat” szó, ami önmagában is valamilyen valószínűségű veszélyt, előfordulást jelent. Milyen magatartási reflex mondatja a feltételes módot egy újságíróval, egy tudóssal, egy politikussal, sőt ma már egy hatósággal is? Merthogy hatósági határozatban és miniszteri utasításban is olvashatunk fölöslegesen alkalmazott feltételes módokat, egyértelmű esetekben is. Miért relativizálja mindenki a saját kijelentéseit, állításait, miért vált általánossá ez a “védd a segged, elvtárs” magatartás? Mi ez az állandó bizonytalanság? Mi ez a fortélyos félelem?  Régen egy nagyon szűk körre volt ez a magatartás jellemző. Pl. a gyógyszergyártó és egyéb nagyon rafinált kapitalista cégeknek - a jogászok által sokezerszer átfogalmazott, cenzúrázott és öncenzúrázott, kilúgozott és az életnek minden ízétől és szagától megfosztott - hivatalos szövegeiben mint a finom posztóruhát szétrágó molykukacok hemzsegtek az ilyen nyelvi szerkezetek és tették szinte megfoghatatlanná a jogi személy felelősségét. Sajnos ma már a magyar mindennapok része a felelősség messzemenőkig való elhárítása. A mentőszolgálat szóvivőjétől az országgyűlés politikusán keresztül a hétköznapi újságíróig mindenki igyekszik feltételes módokkal relativizálni mondandóját, pedig nekünk, mindennapi állampolgároknak elsődlegesen biztosra, biztonságra, következetes, őszinte, egyszerű igazságokra van szükségünk, hiszen ezért tartjuk fenn az államot, ezért adózunk és teljesítjük a közösségi normákat. Legyenek azok jogszabályok, miniszteri levelek vagy éppen közérthetően megfogalmazott magatartási szabályok, mint ahogy gyerekkoromban olvastam a villamoson, hogy “Ne köpj a padlóra!”. Vajon most hogy szólna egy ilyen felirat feltételes módban? El se tudom képzelni, de jobb is, ha nem képzelődöm, hanem kimondom: nem kell nyakatekerten fogalmazni.  Mikor válnak a közéletben mondataink és akaratunk ilyen bizonytalanná? Amikor a társadalom nagyon gyors átalakuláson megy át, és a régi értékek, régi magatartási szabályok “elavulnak”, az újak még kialakulatlanok. Vagy akkor, ha az uralkodó elit megakasztja a társadalom átalakulását, hogy addig is az új világ hasznát csak ők élvezzék. Tehát egyszerű a válasz, hogy mi is ez a József Attila által megfogalmazott fortélyos félelem. Nem egyéb, mint maga a létező kapitalizmus, ami megfoszt a legelemibb bizonyosságomtól, hogy tudom jól csinálni hétköznapi életemet. Az állandó feltételes mód megfoszt a belső szabadság - a gondolat szabadsága - érzésétől, az Én mindennapi arkhimédészi pontjától. A kapitalizmus lényegi sajátja, hogy szándékosan nem ad biztonságot, sőt a közbeszédben állandóan használt feltételes mód révén napi rabszolga létet motivál és kiszolgáltat, kizsákmányol, zsákmányállattá tesz. Pedig most, a járvány idején óriási szükségünk lenne emberi mivoltunk megerősítésére, a szabadságunk legkisebb körében a biztonságérzetre. Ne használjuk a feltételes módot! Higgyük, hogy tudjuk jól csinálni és tulajdonképpen jól csináljuk hétköznapi létünket. Aztán vagy meghalunk vagy élünk tovább a belső szabadságunk élményével.