futball;magyar sport;

2021-01-12 06:23:35

Tíz éve zsákutcában

A mögöttünk hagyott több mint egy évtized, azaz a Fidesz országlása által fémjelzett időszak tovább növelte a magyar sportot korábban is jellemző aránytalanságokat, torzulásokat, a mindent felülíró kirakat-központúságot. E terület ezidáig soha nem részesült a mostanihoz hasonló mértékű, gyakran furmányosan takargatott – közvetlen és közvetett – költségvetési és egyéb támogatásban.

Az ideirányuló-irányított közpénzek nagyságrendjét, ordító belső aránytalanságát a labdarúgás hazai élvonalába követelmények és számonkérés nélkül zúdított, soha meg nem térülő összegekkel lehet a legjobban illusztrálni. Annál is inkább, mert ez súlyos következményekkel járt és jár a testkultúra fontosabb, hagyományosan mostohán kezelt területein. Tucatszám épültek és épülnek az adófizetők pénzéből az év tizedrészében sem funkcionáló, egyre szerényebb látogatottságú és bevételű stadionok, amelyek folyamatos őrzése, állagmegóvása, alapüzemeltetése a valódi üzleti bevételek említésre sem érdemes nagyságrendje miatt mind komolyabb anyagi terhet jelentenek a fenntartóknak, végső soron a magyar adófizetőknek.

Ne feledkezzünk meg arról a szűk, többnyire nagyon kormányközeli kivitelező-vállalkozói körről sem, akiknél, amelyeknél lecsapódik eme túlméretezett, indokolhatatlan elsőbbséget élvező beruházások sok százmilliós haszna. Nemzetközi példákból is ismeretes, hogy egyáltalán nem megvetendők az itt realizálható extra bevételek. Szakember, ellenőr legyen a talpán, aki nálunk meri és képes is megítélni a szükséges mennyiségeket, mértékeket és a korrekt árakat. Legyen szó földmunkáról, cementről, vasbetonról, a szállítási költségekről, a környezet kármentesítéséről - hogy egyebekről, például a korrekt működtetési-üzemeltetési kiadásokról ne is beszéljünk.

A magyar átlagjövedelmeket és a hazai futball objektív mércével mért teljesítményét (pl. nemzetközi eredményesség, jegybevétel, topbajnokságokba szerződött magyar labdarúgók száma) figyelembe véve vérlázító javadalmazásban részesülnek a magyar profi labdarúgók. Állítólag volt-van magyar másodosztályban szereplő játékos, aki több mint havi – nem évi! - bruttó hét milliót kapott-kap, számlázott-számláz a jó esetben átlag heti húszórás „munkájáért”.

A felelőtlen, egyébként szintén eredménytelen pénzszórás kategóriájába tartozik a magyar futballutánpótlás-nevelés megújítására évtizede létrehozott, milliárdokat felemésztő akadémiai rendszer. Egy kezünk is sok a számolásra, ha fel akarjuk sorolni, hányan tudtak innen komoly európai klubba igazolni és ottragadni. Nemhogy oda, a magyar élvonalba is nagyritkán és többnyire csak epizodistaként. Ez is az egyik oka lehet annak, hogy az NB I-es bajnokság kezdő csapatai az átlagot tekintve felerészben másod- harmadvonalbeli, egyáltalán nem olcsón foglalkoztatott légiósokkal futnak ki a járványmentes időszakban is mind gyérebben látogatott pályákra.

Vessünk egy pillantást a magyar futball hátországára, a profi klubok, az akadémiák mögötti mezőnyre, mondhatni bármely csapatsportág létezésének lényegére. A már említett dekád elején nagy garral hirdetett lendület, bővítési szándék nagyon hamar lanyhulni kezdett, majd a szokásos ketyegtetésbe torkollott. A kisegyesületi, a diák-, az egyetemi-főiskolai, a női, a szenior futball régóta takaréklángon pislákol, csak jelszavakban fontos, érdemi figyelem és támogatás nélkül helyben jár. Már csak a koronavírus járvány hiányzott, ami – noha lett volna rá idő - itt is érdemi felkészülés és megfelelő válasz nélkül érte a sportágakat. 

A kárenyhítés formáinak keresésében a szakszövetségek kevés érdemi ötlettel, kezdeményezéssel éltek. Igaz, az állami sportvezetés is tehetetlennek, bénának bizonyult. A pandémia megszűnésének várása, az erre hivatkozó, általánossá vált passzivitás miatt hiányzott, hiányzik az egyénileg végezhető, sportágspecifikus fizikai aktivitásra való buzdítás, miként az ehhez szükséges szakmai-módszertani segítség is. Tízezrek maradtak egyik pillanatról a másikra a megszokott, mással nem pótolható testedzés nélkül. A helyzet enyhítésére, pótmegoldások keresésére a beletörődés, a karok széttárása helyett - ami eleve a sport tagadása - megoldási módozatokkal, ösztönzőkkel kellett volna kirukkolni. Drámai erővel felhívni a figyelmet arra, hogy rendszeres testmozgás nélkül egészségi-mentális problémák keletkeznek, a régiek kiújulhatnak, az újrakezdés pedig mindig nehezebb.

A labdarúgás elfogadhatatlan mértékű, fokozódó kivételezettsége (költségvetés, kedvezmények, szabályozás, stb.) továbbra is fenntartja a magyar sportban az örökölt, régóta cipelt aránytalanságokat. Érdemben nem változott, megőrizte kiemeltségét a labdarúgáson kívüli élsport olimpiai szegmense is. Hagyományosan, gyakorlatilag továbbra is mostohagyermek maradt a diák-, az egyetemi-főiskolai, a lakossági, egyszóval a szabadidősport. Azzal a különbséggel, hogy már mindenekelőtti fontosságának álszent emlegetése, csak jelszavakkal operáló népszerűsítése is elhalványodott.

Eközben gőzerővel folyik a kirakatfényesítés, az élsportot kiszolgáló infrastruktúra fejlesztése, a nagy nemzetközi sportesemények rendezésére irányuló pályázás. A feltételek megteremtése ezekhez közpénzből történik, a haszon, ha egyáltalán szóba jöhet, jórészt magánzsebekbe vándorol. Az élsport utánpótlásának nevelése rendszer nélkülivé vált, maradéka jórészt a régi mederben, megújulást mellőzve, a sorvadás mind több jelét felmutatva vegetál. Minden a látszatra, a rövidtávon kamatozó politikai és egy szűk kört érintő gazdasági haszonra irányul.

A közoktatásban a testnevelési órákon kívül csak nagyon kevés helyen teremtenek rendszeres alkalmat az intézményen belüli, a tanulók nagyobb hányadát mozgósító sportolásra. Pedig gyakorlatilag ez lenne az egyetlen lehetőség az egyesületben nem sportoló, a külön tanfolyamok díját, a részvételhez szükséges felszereléseket, eszközöket megfizetni nem képes nagy többség számára. Hétvégeken, a közel három hónapra rúgó tanulmányi szünetekben az iskolai sportlétesítmények jórészt zárva vannak. Eddig nem sikerült vonzó, ösztönző rendszert kimunkálni sem az intézmények, sem a szakemberek (testnevelők, edzők, sportszervezők, nem utolsó sorban pedig a létesítmények technikai személyzete) számára, hogy ez a több mint évi száz nap a tanulók, a környéken lakók testedzését, sportját szolgálja.

Hatványozottan igaz mindez a felnőtt lakosság döntő hányadára, amelyben az elmúlt évtizedekben sem sikerült meggyökereztetni a rendszeres testedzés iránti igényt. Nincsenek széles körben vonzó programok, szakmai ajánlások, mozgalmi-szervezeti keretek, a családok számára megfizethető-elérhető feltételek mindehhez. A magyar ember nem ismeri, nincs szembesítve azzal, hogy adott életkorban mi az elfogadható, mi több, mi a kívánatos edzettségi állapot, és ezt miként lehet elérni és megtartani.

Semmiképpen nem az a sikerhez vezető utat mutatja, ha egy 1800 lakost számláló községben többezres stadiont húznak fel, majd ott harmadosztályú külföldi játékosokból, horror pénzekért profi csapatot verbuválnak. Az sem mentség, ha az idegen fiúk egyelőre több-kevesebb sikerrel elvegetálgatnak a harmatgyenge színvonalú magyar bajnokság első osztályában.