Szomorú látványt örökített meg szűk egy éve az a felvétel, melyen a brüsszeli Európa Tanács épületében két tisztviselő szimbolikusan eltávolította Nagy-Britannia zászlaját, összehajtja és távozik, így üzenve meg képben: az Egyesült Királyság negyvenhét év után kiszakítja magát az Európai Unióból. Január első napján a britek ráadásul elhagyták a vámuniót is, e lépéssel a Brexit 2016 óta tartó folyamata lezárult. Éppen ezért idén talán már érdemben, de mindenesetre higgadtabban lehet vizsgálni, melyek lehetnek a kilépés igazi okai: a politikai, a gazdasági vagy a lelki tényezők játszották a főszerepet?
A meggondolatlan lépés
Szántó György Tibor, az „Anglia története” szerzője szerint a Brexitnek inkább történelmi és tömeglélektani okai lehetnek, kevésbé gazdaságiak. Ezt érzékletesen jelzi, hogy a britek a 2016-os népszavazás eredményének kihirdetése után rögtön másnap „visszaszívták” volna az átgondolatlan döntést. – Az embereket nemcsak sokkolta az eredmény, de milliók követeltek hisztérikusan új népszavazást, miközben egymást érték a tömegdemonstrációk – idézi fel a döntés pillanatát a történész, mondván: a lakosság előzetes tájékoztatása nem volt kielégítő. Szántó ellenpéldának hozza fel az 1975-ös, úgynevezett YES-NO népszavazást, mely megerősítette a parlament belépésről (mármint az európai közösségbe) szóló törvényét, és amelyről minden háztartás írásos és részletes tájékoztatást kapott.
– 2016-ban a britek ilyen szintű eligazításban nem részesültek, harsány szónoklatokból viszont nem volt hiány – mondja Szántó. – Az emblematikus évben David Cameron, a konzervatívok miniszterelnöke például azzal kampányolt, hogy az Egyesült Királyságban nem lesz euró, az ország kilép a schengeni térségből, valamint elveti a közös uniós hadsereg és a majdani „szuperállam” eszméjét. Cameron persze mindeközben sosem rejtette véka alá, hogy egy reformált EU-ban boldogan bennmaradna.
A kijózanodás pillanata az eredmény kihirdetésével jött el. A font árfolyama harmincegy éves mélypontjára zuhant, a tőzsdéken tombolt a hisztéria, a Standard & Poor’s pénzügyi szolgáltató cég pedig azonnal leminősítette Nagy-Britanniát, miután a befektetők tébolyult aranyfelvásárlásba fogtak. – És mindez miért? Mert a szavazásra jogosultak közel harminc százaléka nem vett részt a referendumon – mondja Szántó, kiemelve, hogy főleg a fiatalok maradtak távol, ők ugyanis biztosra vették, hogy hazájuk a voksuk nélkül is az unió tagja marad.
A történész szerint amikor 1973-ban, tehát negyvenhét évvel korábban a szintén konzervatív Edward Heath miniszterelnök benavigálta Nagy-Britanniát – akkori nevén – a Közös Piac rendszerébe, Őfelsége parlamentje nagy többséggel szavazta meg a csatlakozást. Heath akkor kijelentette: „Az egész világon milliók örülnek velünk. Hazánk elfoglalta méltó helyét a valóban egységes Európában. Az egyezmény szolgálja a britek érdekeit és minden szereplő számára tisztességes.” Mégis tüstént felerősödött a kilépést szorgalmazók hangja: 1974-ben a Munkáspárt népszavazást kezdeményezett, mely az Egyesült Királyság történelmének legelső referenduma volt. A kilépéspártiak azonban földcsuszamlásszerű vereséget szenvedtek. A szavazók 64 százaléka voksolt a közös Európára, holott az akkori szónokok azzal riogattak, hogy a britek elvesztik állásaikat, a vállalkozások csődbe mennek és az országnak nem lesz önrendelkezése.
A 2016-ban megtartott referendum eredménye tehát arról árulkodik, hogy a britek mégsem érezték magukat otthon az unió családjában és értékközösségében.
Lélektani okok
– A Brexitet vizsgálva, lélektani szempontból két komponenst kell kiemelni: a birodalmi múlt iránti hamis nosztalgiát és a jelenkor által kiváltott szorongásokat, melyek úgy kapcsolódnak egymáshoz, mint a sziámi ikrek – állítja
Dessewffy Tibor szociálpszichológus, aki szerint pont ezt a sajátos lelki helyzetet használták ki olyan Brexit-párti politikai vállalkozók, mint Boris Johnson kormányfő, Nigel Farage, a 2019-ben alapított euroszkeptikus Brexit Párt vezetője és a konzervatív politikai stratéga, Dominic Cummings a közösségi média erejének bevetésével.
A kutató úgy látja, a brit társadalom szorongása abból a képzetből fakadt, hogy a világ a múlt század óta kifordult a sarkaiból, minek következtében Nagy-Britannia nemcsak a gyarmatbirodalmát, de a globális politikában betöltött vezető szerepét is elvesztette. – Anglia a XX. század elején a világ urának képzelte magát, az egymást követő generációknak azonban át kellett élnie, hogy ez a birodalom bizony egyre csak zsugorodik – mondja Dessewffy.
Az utóbbi trauma később a Közös Piacba való 1973-as belépés után is hatással volt a britek politikájára, hisz noha a szigetország ezer szállal kapcsolódott a későbbi unió tagországaihoz, a társadalom nehezen tudta feldolgozni, hogy a közösségben nincs különleges státusuk. Margaret Thatcher például hiába érte el a nyolcvanas évek közepén, hogy legyenek speciális pénzügyi könnyítések, Nagy-Britannia szavazata csak egy volt a többi tagország közül. Dessewffy szerint azonban jogos, hogy az unió számos magas labdát is feladott kritikusainak a túlburjánzó bürokráciájával, a sokat kritizált fényűzésével, de a fő problémát az jelentette számos ország esetében, hogy a nemzeti szuverenitás egy része uniós jogkörbe került. – Utóbbi tényre a britek történelmi okok miatt érzékenyebben reagáltak, mint a kontinens nagyobb országai – mondja a kutató.
Évszázadok alatt birodalom
Szántó szerint Nagy-Britannia különutas politikája az évszázadok során végigkísérte történelmét, a szigetország a hatalmi döntéseket tekintve mindig szeretett rendhagyó megoldásokat választani. 1066-ban például a hastingsi csata során a normannok Hódító Vilmos vezérletével elfoglalták Angliát, azonban mivel a hadvezér kísérete és hadereje nem volt számottevő, ezért a győztesek alkalmazkodtak a helyi berendezkedéshez: nem rombolták le az ősi angolszász közjogi struktúrát, hanem átvették az angol szokásjogot. A főnemesek és főpapok tanácsa, a Witan így továbbra is rendszeresen ülésezett, mely testület idővel az angol parlament felsőházának jogelődjévé vált.
Az újkorban VIII. Henrik (1509–1547) uralma idején Anglia már tengeri hatalommá vált, az uralkodó nevezetes válása következményeként viszont az ország kivált a katolikus államok családjából, és megteremtette saját, anglikán vallását. A világi uralkodó Henrikből egyszersmind főpap lett, Canterbury érsekének „főnöke” és a teljes egyházi hierarchiának a feje.
A mai Nagy-Britannia elődje azonban az a perszonálunió volt, mely az első Stuart uralkodó 1603-as trónra lépésekor született. A puritán, királygyilkos Anglia Cromwell kormányzósága idején így nekiláthatott a világbirodalom építésének. Midőn 1620-ban a parányi Mayflower nevű angol hajó átvitorlázott az Újvilágba, utasai, a zarándokatyák a majdani Egyesült Államok földjét is angol területnek nyilvánították. Ők az angol Plymouthból indultak és ugyancsak Plymouthnak nevezték el azt a helyet, ahol a tengerentúlon partot értek. Ma a zarándokatyák leszármazottjait az Egyesült Államokban harmincötmillióra becsülik.
Hatalmasabb, mint Róma
A birodalmi örökség ráadásul súlyosan nehezedik a jelenkori Nagy-Britanniára, ami nem csoda. A XX. század elejére a Brit Birodalom a Föld valaha volt legnagyobb lakosságú, legnagyobb kiterjedésű konglomerátuma volt, hatalmasabb, mint az ókori Róma. Viktória királynő alattvalóinak száma 1900-ban megközelítette a négyszázhatvanmilliót, vagyis a bolygó lakosságának egynegyedét. A brit korona alá tartozott a Föld területének negyedrésze – éppen ezért II. Erzsébet jelenleg is tizenhat ország államfője. – A birodalom azonban elporladt, a hozzá kapcsolódó öntudat viszont ma is él. A szuperhatalmi élmény elvesztése fáj, mint az amputált láb – vallja Szántó, aki szerint nem meglepő, ha a britek tudatában, még inkább tudatalattijában az uniós keret szűkösnek hat.
– A briteknek a gyarmatbirodalmuk összeomlásával párhuzamosan ráadásul fel kellett dolgozniuk a multikulturalizalódás traumáját is – mondja Dessewffy. A kutató szerint a szigetországban problémát jelentett az, hogy egy nem homogén, de dominánsan fehér társadalomban és a munkaerőpiacon egyszerre megjelentek a korábbi gyarmatokról, azaz Indiából, Pakisztánból és Jamaicából érkező milliók. Az újonnan jött tömegek integrációja márpedig nem ment könnyen, de a múlt század végére nagyjából befejeződött. – A 2004-es EU-s bővítés sokkja azonban újabb problémát jelentett: Angliába megérkeztek a lengyel, magyar, észt és más kelet-európai munkavállalók milliói – mondja a kutató.
A Brexit után kérdéses azonban, hogy Nagy-Britannia visszatér-e a XIX. században népszerű, úgynevezett „pompás elszigeteltség” (angolul: splendid isolation) állameszméjéhez. Szántó György szerint a jelen helyzetnek ilyen olvasata is van, de az ismert angol történész, A. J. P. Taylor szerint a gyakorlatban sohasem létezett semmiféle pompás elszigeteltség, hiszen Anglia – ha érdekei úgy kívánták – nagyon is agresszíven beavatkozott a kontinens országainak viszályaiba. Arról nem beszélve, hogy Lord Salisbury (1830–1903), akinek a „pompás elszigeteltség” kifejezést tulajdonítják, azt inkább ironikusan emlegette az írásaiban, és kivált nagy felelőtlenségnek tartotta, ha a szigetország teljesen kivonná magát az európai ügyekből. Salisbury jól tudta, hogy a Brit Birodalom ezer szállal kötődik Európához, részben dinasztikus, részben gazdasági kapcsolatok okán.
A tagországok bosszúja
– A kilépés után Nagy-Britannia kilátásai, finoman fogalmazva, nem rózsásak – véli Szántó. – Egyrészt a lakosság többsége a népszavazás eredményétől függetlenül továbbra is uniópárti, hiszen a fiatalabb nemzedék és a középkorúak már az Európai Közösségben (az EU elődje) nőttek fel, ők el sem tudják képzelni az életüket az unión kívül.
Problémát jelentenek továbbá Britannia egyes részei. A skótok többsége például az unióban maradásra voksolt, az SNP, Skócia legnagyobb pártja ráadásul kiléptetné az országot az Egyesült Királyságból, és kérelmezné felvételét az EU-ba. Szántó szerint a hajdani független Skócia restaurációja nagyon is elképzelhető.
A skótokkal ellentétben Wales ugyan a kilépésre szavazott, de az angoloktól való elkülönülés mind látványosabb. Divat lett például a kelta eredetű walesi nyelv újratanulása, használata. – Tapasztalatból tudom, hogy egy walesi sértésnek veszi, ha „leangolozzák” – mondja Szántó, hozzátéve, hogy a skótok máig sem bocsátották meg, hogy Oliver Cromwell 1650 karácsonyán bekötötte serege lovait az edinburghi vár dísztermébe.
A kilépési egyezmény legkaotikusabb eleme mégis az ír rendezés. Észak-Írországban a polgárok ugyanis választhatnak az ír vagy az angol állampolgárság között, így ha valaki az ír állampolgárságot veszi fel, akkor ír útlevelet kap és szabadon járhat-kelhet az unió országaiban. A többi brit előtt ilyen egérút nem maradt nyitva.
Az etnikumok közötti konfliktusgócok tehát további viszályokat vetítenek előre. Szántó szerint az sem kizárt, hogy a belátható jövőben az Egyesült Királyság széthullik, vagy olyan laza perszonálunióvá alakul át, amilyen utoljára 1603-ban, I. Stuart Jakab trónra lépése idején volt.
