Előfizetés

A karintiai kalóz kincse

Bártfai Gergely
Publikálás dátuma
2021.01.17. 15:50
A Nagy Kikötő Máltán a 19. században.
Triesztben látott először tengert az alpesi legény, csábította a kaland. Hajóra szállt, de elképzelni sem tudta, milyen megpróbáltatások várnak rá. Egy elsüllyedő kor krónikása lett Leonhard Eisenschmied (1770–1824). A „karintiai Robinson” emlékirata máig vitatott, ám lebilincselő olvasmány.
Hősünket túlzás nélkül hasonlíthatnánk a XVIII. század legendás kalandorához, Casanovához. Csakhogy Eisenschmied nem dicsekedett, inkább mentegetőzve írt elképesztően fordulatos életéről. Figyelmeztetésnek szánta: így jár, aki könnyelműen elhagyja szülőföldjét. Behajózta a Mediterráneumot Gibraltártól a Dardanellákig. Volt velencei katona, máltai kalóz, algíri rabszolga. Dezertált, fogságba esett, megszökött; mindezt többször is. Látta füstölni az Etnát, csillogni a Kelet mesés gazdagságát, vibrálni Szent Elmo tüzét. Túlélt balkáni rablótámadást, hajótörött társait cápák falták fel. Borzongva nézte szerzetesek mumifikálódott holttestét Szicíliában, kapucinus barátnak öltözve menekült Marokkóba. Teveháton utazott sivatagi karavánnal. Mindennek a tetejébe állítja, csaknem két évig élt egy lakatlan szigeten.

Robinson nyomdokain

Kétkötetes élménybeszámolója Grazban jelent meg, 1807-ben, címe: Eines österreichischen Untertans merkwürdige Land- und Seereisen durch Europa, Afrika und Asien (Egy osztrák alattvaló figyelemre méltó szárazföldi és tengeri utazásai Európában, Afrikában és Ázsiában – az eredeti példányok közül ma már csak néhány lelhető fel). Kortársai kétkedve fogadták a még mindig fiatal adóhivatalnok történeteit. Münchhausen-féle nagyotmondónak tartották, csak annyit fogadtak el, hogy a Földközi-tengeren hajózva megismert jó néhány országot 1787–98 között. A következő nemzedékből sokan már kitalált regényalaknak gondolták, majd elfelejtették. Az emlékirat néhány szentimentális része nyilvánvalóan nem Eisenschmied műve, ezeket a kiadó illeszthette a szövegbe, hogy megfeleljen az uralkodó romantikus irodalmi ízlésnek. Előfordulnak kisebb ellentmondások dátumokban és helyszínekben, ami érthető, hiszen a szerző jegyzetek híján emlékezetből idézte fel a viharos évtized eseményeit. Gyanították, hátha olvasta Robinson Crusoe kalandjait, és Defoe regénye (1719) nyomán szőtte meséjét a lakatlan szigetről. Ám a korabeli communitas literaria elutasításának más oka is lehetett: a kalandor alacsony sorból származott, nem a fentebb stílben írt. Emberközeli nézőpontja éppen ettől egyedi. Thomas Fellner német történész, a Mediterráneum szakértője porolta le a memoárt a kétszázadik évfordulón (2007). Alapos kutatással arra jutott, hogy a verifikálható részletek megfelelnek az ismert történelmi tényeknek: amit Eisenschmied állít, nagyrészt igaz lehet. Élményszerű leírásai bővelkednek apró részletekben, jó megfigyelőre vallanak. A sziget, ahová a süllyedő holland kereskedelmi hajóról sodródott egy üres hordóba kapaszkodva, az Égei-tengeren lehetett, Krétától északra. A jozefinista oktatás, a természettudományos ismeretek segíthettek átvészelni 21 magányos hónapot a vadonban. A fiatalember elmondása szerint esővizet és gyökereket gyűjtött, tüzet gyújtott, halat, madarat, teknőst fogott, kedvence a polip lett.

Karantén, rum, puskapor

Kalózok találtak rá, és korzikai kapitányuk a fedélzetre vette. Szerencséjére a velenceiek hamar elfogták őket, így a hajótöröttet ártatlannak tekintették, nem küldték társaival együtt gályarabságba. Matróznak állt a Köztársaság flottájába, a híres Angelo Emo admirális (1731–92) parancsnoksága alatt. A Brillante fregatton tanult ki tengerésznek. Különösen aktuális beszámolója első máltai útjáról, amikor a legénységet karanténba zárták egy part menti kis szigeten, az elkülönítés céljára épített Lazzarettóban. A szi­getállam urai jobban féltek a járványtól, mint a háborútól. A Máltát kormányzó Szent János-lovagok, az „ispotályosok”, a korszak legfejlettebb kórházait és egészségügyi rendszerét tartották fenn. Európában addigra megfékezték a bubópestist, Keleten még nem: főleg az Alexandriából és Szmirnából (ma: Izmir, Törökország) érkező hajókat helyezték szigorú vesztegzár alá. Ha fertőzöttet találtak, rakományostul porig égették az egész hajót. Az a néhány munkás, aki szétkente, majd begyújtotta a foszfor-petróleum keveréket, a vízbe ugrott, és negyvennapos karanténban várt, amíg megint partra engedték. Őrködtek, hogy lopott holmi se juthasson a szárazföldre. Eisenschmied megszökött a Serenissima szolgálatából, és korzárnak állt. A korzárok „állami kalózok” voltak, a máltaiak például pápai áldással fosztogattak „pogányokat” Észak-Afrikánál. A beszámoló néha rácáfol a sztereotípiákra: nem volt jellemző az öncélú erőszak, az ivászat. Kímélték az értékes portékát, ideértve az embert, az alkohol pedig ritkaságnak számított. Csak támadás előtt kaptak egy pohár rumot, amibe puskaport kevertek. Kellett is, hogy feltüzeljék őket az iszonyatos közelharcra. Verekedés közben, olvassuk, alig bírtak talpon maradni, mert a fedélzet csúszott a kiontott vértől.

Algír rabul ejt

Egy balul sikerült rajtaütéskor a korzárokat legyőzte a túlerő. Elfogták, Algírba vitték, eladták őket. Az útirajz érzékletesen írja le nyomorúságukat. Szállásukon őrölt datolyamagból sütött kenyéren tengődtek, rothadó szalmájukban rovarok hemzsegtek. Építkezéseken robotoltak, egy portugál hajcsár kegyetlenségben túltett a muszlimokon. Mindazonáltal az osztrák lenyűgözve ábrázolja a kozmopolita kereskedővárost, amely névleg az ottomán szultán fennhatósága alatt állt, de napi ügyeit önállóan intézte a bej vezetésével. Helyiek, törökök, marokkóiak, fekete-afrikaiak, zsidók, európaiak éltek együtt. Megfigyelése szerint a mohamedán többség igencsak szabadon értelmezte a Próféta parancsolatait. Nagy borpiac működött. Felesége annyi lehetett egy férfinak, amennyit el bírt tartani, bár a krónikás úgy tapasztalta, háromnál több asszonyt csak kevesen engedhettek meg maguknak. A leggazdagabbak selyemmel, brokáttal üzleteltek, de busás hasznot hozott a magafajta élő áru is. Szerencsésebb rabszolgával is találkozott, aki jómódú kereskedő házánál dolgozott; jobb sora volt, mint azelőtt tengeri rablóként.
Algírban nemcsak rabszolgák lehettek keresztények, voltak szerzetesek is, templomokkal, kolostorokkal. Eisenschmiedet, miután megszökött, kapucinusok rejtegették, ők segítettek álruhában, csuhásként egy Marokkóba tartó teherhajóra jutnia. Gibraltárnál kiértek az Atlanti-óceánra, kikötöttek, majd sivatagi karavánnal szállították rakományukat Marrákesbe. Bejárta Észak-Afrika nagyvárosait, Tangert, Tripolit, Tuniszt. Egy tehetős arab kalmár titkárnak fogadta volna fel az immár világlátottnak számító, több nyelven értő, európai szokásokat ismerő osztrákot. Ám Eisenschmied nem tért át az iszlámra, haza akart menni.

Balkáni kalandok

Újra máltai zsoldba állt a görög partokon, de velencei katonák felismerték és bebörtönözték a dezertőrt. Ismét szolgálatba állt, majd újra megszökött, hogy a Balkánon át gyalogszerrel induljon Ausztria felé. Albán banditák elfogták. Egy gazdag török, Musztafa Arnaut vásárolta meg házi rabszolgának, és úgy bánt vele, mintha a fia volna: bőséggel etette, szép ruhában járatta. Még a dohányzásra is rászoktatta, kettesben pöfékeltek, ami újdonság volt a kontinensen. Leonhard kínosan ügyelt, nehogy magára haragítsa jóindulatú gazdáját; mint írja, nagy ívben kerülte fiatal, kacér feleségeit. Ám hiába váltotta ki magát, nem szabadult egyhamar. Meg sem kíséreljük végigkövetni további útját, csupán néhány érdekességet említünk útleírásából. Például, hogy a legszebb nőket a jón-tengeri Parga kikötőjében látta. Elbeszéli azt is, hogy Kefalónia közelében sokan (férfiak, nők egy­aránt) a templom előtt állják végig az istentiszteletet. A furcsa szokást azzal magyarázták, hogy a házasságtörőknek nem illik belépniük, de kívülről azért ők is nyomon követik a társasági eseményt. Eisenschmied, harmadjára is velencei zsoldosként, őrségben volt a korfui erődben, egy májusi napon, 1797-ben. Közeledő francia hadihajókat pillantott meg, új idők hírnökeit. Amikor elhagyta Triesztet, még XVI. Lajos ült a versailles-i trónon. Odüsszeiája alatt dübörgött a történelem: kitört a forradalom, megbukott az ancienne régime, már a királygyilkosokat is lenyakazták Párizsban, Európa az ifjú Bonaparte tábornok nevétől volt hangos. Felcsillant a remény, hősünk ismét meglépett, és lélegzetelállító fordulatok után nagy nehezen eljutott Velencébe. Szeme láttára szűnt meg az ezeréves Köztársaság. A franciák az osztrákokkal kötött békeszerződés értelmében kivonultak, a lagúnák városa kénytelen-kelletlen hűségesküt tett a Habsburg Ferenc császárra és magyar királyra.

Elsüllyedő múlt

Eisenschmied még a harmincat sem töltötte be. Annyi hányattatás után végre szabad volt, útlevelet kapott, és hazaindult. Ám a keletiesen öltözött, napbarnított „idegen” gyanút keltett Ausztriában. Néhol be sem engedték a fogadókba, hangosan gúnyolódtak rajta honfitársai. Megdöbbentek, amikor kiderült, hogy német az anyanyelve, a karintiai Gurkban született. A viszontagságos évtized drámai nyomokat hagyott a külsején, fivérei elsőre fel sem ismerték. Örült, hogy hivatalnoki munkát talált, többé ki sem tette a lábát a környékről. Nagy gonddal, évek alatt vetette papírra memoárját, ami Fellner szerint kincset ér a XXI. század történészének. Mire kéziratát kinyomtatták, nagyot változott a világ. Máltáról elűzték a lovagokat. A napóleoni háborúk újrarajzolták Európa térképét. Észak-Afrikában az amerikai hadiflotta véget vetett a kalózkodásnak, az első berber háborúban (1801–05) legyőzte a „barbár államokat” (kétszáz év múlva e példára hivatkozott az ifjabb Bush elnök, amikor globális terrorellenes harcot hirdetett). Leonhard Eisenschmied megérte a bécsi kongresszust, túlélte a száműzött Napóleont, akivel majdnem egyidős volt. Leonhard ­Eisenschmied ötvennégy évesen halt meg a Dráva-parti Unterdrauburgban (ma a szlovéniai Dravograd). A Földközi-tengeren ekkor jelentek meg a gőzhajók, végképp lezárva a korszakot, amelynek tanúja és éles szemű krónikása lett.

Innovatív hajléktalantámogatás – „Senki sem tiltja, hogy kövessék a példánkat”

Bernau Péter
Publikálás dátuma
2021.01.17. 13:30

Fotó: ROLF VENNENBERND / AFP - DPA
Egyedi, illetve máshol jól bevált megoldásokkal (Housing First, városnézés hajléktalanok vezetésével) igyekszik megkönnyíteni a hajléktalanok életét a Düsseldorfban működő FiftyFifty nevű szervezet – amely központi támogatás nélkül, adományokból és egy jól bevált üzleti modellből tartja el magát.
Az úgynevezett Housing First kezdeményezés az Egyesült Államokból indult el a ’90-es években, a lényege, hogy előbb saját lakást biztosít az utcán élőknek, akik ezt azzal köszönik meg, hogy alkalmassá válnak egy saját ingatlan fenntartására. (A trend a világ nagy részén fordított: első körben azt várják el a hajléktalanoktól, hogy szerezzenek munkát, küzdjék le függőségüket, ezután igényelhetnek lakást.) A siker persze mindig relatív, de az mégiscsak figyelemre méltó, hogy Salt Lake Cityben 89 százalékkal csökkent a hajléktalanok száma a Housing First szisztémának köszönhetően, és Ausztriában, Portugáliában is hatékonynak bizonyult a projekt, Németországban Düsseldorf volt az első város, amelyik 2017-ben beszállt a kezdeményezésbe.

Feltételek nélkül

A programba bekerülő hajléktalanok ingyen kapnak egy lakást, amit bérlőként használnak – bérleti szerződéssel. Az ingatlanba költözővel szemben nincsenek elvárások, például nem feltétel, hogy ne legyenek függőségei. Az ingatlant a FiftyFifty vásárolja meg és a lakás bérlőjével közösen rendezi be. A havi bérleti díjat a FiftyFiftynek kell fizetni, a szerződés határozatlan időre szól. A beköltöző hajléktalan elvileg tulajdonosa is lehet a lakásnak, ha lakbérként leszurkolta azt az összeget, amennyiért a FiftyFifty megvásárolta. Addig maradhat, ameddig szeretne – és ameddig pontosan fizet. A felmérések szerint a világ többi részén az utóbbi harminc évben így otthonhoz jutott hajléktalanok kevesebb mint két százaléka sodródott vissza az utcára. „Nekem még az a szám is soknak tűnik – magyarázta Hubert Ostendorf, a Housing First projekt düsseldorfi koordinátora a német RTL televízióban. – Aki éjszakázott már utcán, tömegszálláson, az mindent megtesz azért, hogy soha többet ne kelljen az utcán laknia. Ez akkora motiváció, hogy el sem tudja képzelni az, aki még nem töltött el hosszabb időt kényszerből a szabad ég alatt.”

Lakbérfizetés segélyből

A hajléktalan emberek a bérleti szerződés megkötése után jogosultak munkanélküli-segélyre (ezt az állam állja) ebből az összegből már ki tudják fizetni a havidíjat, fedéllel a fejük fölött pedig jelentősen nagyobb eséllyel találnak megfelelő melót, hisz a munkáltatók zöme nem áll szóba lakcímmel nem rendelkező álláskeresőkkel. „A lakásokat ingyen felajánlott műalkotások eladásából vásároljuk, volt olyan híres művész, akinek két grafikája fedezte egy ingatlan árát – mesél a finanszírozási háttérről Osterndorf. – Vannak hajléktalan művészeink is, akik a lakáshoz jutás fantasztikus hangulatát fejezik ki alkotásaik­ban vagy éppen az utcai élet kegyetlenségét.”

Ötvenkét lakás

A 2017–2020 közötti időszakban ötvenkét hajléktalan jutott lakáshoz a FiftyFifty segítségével Düsseldorfban. Az ingatlanoknak az alapterülete 35–50 négyzetméter. „Ezek nem paloták, de még senki sem panaszkodott a lakás mérete miatt. Mindig nagyon megható egy-egy átadás, a legtöbben a saját WC-t és zuhanyzót értékelik a legtöbbre – mesélte Oliver Ongalo, aki az otthonokat segít berendezni. – Van egy nem túl magas keretünk az első bútorok megvásárlására, az egyik nagyáruházban beszerzési áron kapunk ágyat, asztalt, szekrényt, ezzel tudunk még segíteni a hajléktalanoknak, akik általában pár hét alatt egyszerűen, de szépen berendezik otthonaikat. Az említett 52 lakás talán első hallásra nem tűnik soknak, hiszen hatalmas az igény a saját otthonra. A fanyalgóknak mégis azt szoktam mondani, hogy az ötvenkettő pontosan ötvenkettővel több a nullánál, senki sem tiltja, hogy kövessék a példánkat.” 

Városnézés hajléktalanvezetéssel

2019 óta különleges idegenvezetést is kínál az érdeklődők részére a FiftyFifty: hajléktalanok mutatják meg a várost – saját szemszögükből. Az ő híres épületeik kicsit mások: éttermek, pékségek, melyek záróra után ingyen ételt adnak a fel nem használt élelmiszerekből; hajléktalanszálló, szociális intézmények, ahol melegedni, fürödni, internetezni tudnak. A körülbelül kétórás séta során az érdeklődők részletes tájékoztatást kapnak arról, hogyan telik a hajléktalanok egy napja, milyen előítéletekkel szembesülnek az utcán, mi okozza nekik a legtöbb nehézséget. Akik nyitottabbak, azok az élettörténetüket is elmesélik egy-egy ilyen program alkalmával a velük sétálóknak. A közös sétára a szervezet honlapján lehet regisztrálni, a sok érdeklődő miatt előfordult, hogy várólisták alakultak ki, a koronavírus-járvány újabb hulláma miatt ez a program tavaly november vége óta ­szünetel.

Ezzel mindenki jól jár

„Ez egy olyan program, amivel mindenki jól jár, hiszen a fedél nélküli emberek találnak valakit, aki meghallgatja őket, az érdeklődők a későbbiekben sokkal toleránsabbak, megértőbbek lesznek, barátságok is kialakultak már ilyen alkalmakkor – sorolta az előnyöket Osterndorf. – Több cég is van, amely úgy talált ránk és lett támogató partnerünk, hogy valamelyik munkatársa részt vett egy ilyen túrán. Ez a közös séta ingyenes, minden résztvevő kap egy szórólapot, azon szerepel a számlaszámunk, ha szeretne, akkor utalhat nekünk, de ez nem elvárás. Az sem ritka, hogy az idegenvezetés közös kávézással zárul vagy a túravezető közvetlenül kap pénzt attól, akinek bemutatta a hajléktalanok számára fontos városrészeket.” 

Pár száz méterre a híres „KÖ”-től

A bemutató séta útvonala egy szakaszon csupán két utcára vezet el Düsseldorf egyik nevezetességétől, a Königsalleetól, a város „Váci utcájától”, amit a helyiek csak KÖ-nek hívnak. A milliomosok sétálóutcájában található üzletekben, illetve bevásárlóközpontban egyedi kinézetű ruhaneműk, táskák, cipők, órák kaphatók több ezer euróért, de még a fagylalt is négy-ötször drágább, mint a város egyéb részein. Turistaszezonban tele van az utca nézelő­dőkkel. Alig kétszáz méterre a KÖ-től, az egyik párhuzamos utcában található olyan pékség, amely nem szerepel a turistákat csalogató kiadványokban, a hajléktalanok viszont itt este 8-kor, záráskor kis csomagokban kapják meg ingyen azokat a pékárukat, amik napközben nem fogytak el.

A birodalom visszavág? – avagy Brexit után az élet

P. Szabó Dénes
Publikálás dátuma
2021.01.17. 12:00

Fotó: WIktor Szymanowicz / AFP - NurPhoto
2021 első napján Nagy-Britannia hivatalosan is kilépett az Európai Unióból, és ezzel jelentősen átírta a jövőjét. A döntés sokak szerint gazdasági indokokkal magyarázható, csakhogy a Brexit meglépésében a lelki tényezők is nagy szerepet játszottak. Tudják, az a fránya birodalmi tudat.
Szomorú látványt örökített meg szűk egy éve az a felvétel, melyen a brüsszeli Európa Tanács épületében két tisztviselő szimbolikusan eltávolította Nagy-Britannia zászlaját, összehajtja és távozik, így üzenve meg képben: az Egyesült Királyság negyvenhét év után kiszakítja magát az Európai Unióból. Január első napján a britek ráadásul elhagyták a vámuniót is, e lépéssel a Brexit 2016 óta tartó folyamata lezárult. Éppen ezért idén talán már érdemben, de mindenesetre higgadtabban lehet vizsgálni, melyek lehetnek a kilépés igazi okai: a politikai, a gazdasági vagy a lelki tényezők játszották a főszerepet?

A meggondolatlan lépés

Szántó György Tibor, az „Anglia története” szerzője szerint a Brexitnek inkább történelmi és tömeglélektani okai lehetnek, kevésbé gazdaságiak. Ezt érzékletesen jelzi, hogy a britek a 2016-os népszavazás eredményének kihirdetése után rögtön másnap „visszaszívták” volna az átgondolatlan döntést. – Az embereket nemcsak sokkolta az eredmény, de milliók követeltek hisztérikusan új népszavazást, miközben egymást érték a tömegdemonstrációk – idézi fel a döntés pillanatát a történész, mondván: a lakosság előzetes tájékoztatása nem volt kielégítő. Szántó ellenpéldának hozza fel az 1975-ös, úgynevezett YES-NO népszavazást, mely megerősítette a parlament belépésről (mármint az ­európai közösségbe) szóló törvényét, és amelyről minden háztartás írásos és részletes tájékoztatást kapott. – 2016-ban a britek ilyen szintű eligazításban nem részesültek, harsány szónoklatokból viszont nem volt hiány – mondja Szántó. – Az emblematikus évben David Cameron, a konzervatívok miniszterelnöke például azzal kampányolt, hogy az Egyesült Királyságban nem lesz euró, az ország kilép a schengeni térségből, valamint elveti a közös uniós hadsereg és a majdani „szuperállam” eszméjét. Cameron persze mindeközben sosem rejtette véka alá, hogy egy reformált EU-ban boldogan bennmaradna. A kijózanodás pillanata az eredmény kihirdetésével jött el. A font árfolyama harmincegy éves mélypontjára zuhant, a tőzsdéken tombolt a hisztéria, a Standard & Poor’s pénzügyi szolgáltató cég pedig azonnal leminősítette Nagy-Britanniát, miután a befektetők tébolyult aranyfelvásárlásba fogtak. – És mindez miért? Mert a szavazásra jogosultak közel harminc százaléka nem vett részt a referendumon – mondja Szántó, kiemelve, hogy főleg a fiatalok maradtak távol, ők ugyanis biztosra vették, hogy hazájuk a voksuk nélkül is az unió tagja marad. A történész szerint amikor 1973-ban, tehát negyvenhét évvel korábban a szintén konzervatív Edward Heath miniszterelnök benavigálta Nagy-Britanniát – akkori nevén – a Közös Piac rendszerébe, Őfelsége parlamentje nagy többséggel szavazta meg a csatlakozást. Heath akkor kijelentette: „Az egész világon milliók örülnek velünk. Hazánk elfoglalta méltó helyét a valóban egységes Európában. Az egyezmény szolgálja a britek érdekeit és minden szereplő számára tisztességes.” Mégis tüstént felerősödött a kilépést szorgalmazók hangja: 1974-ben a Munkáspárt népszavazást kezdeményezett, mely az Egyesült Királyság történelmének legelső referenduma volt. A kilépéspártiak azonban földcsuszamlásszerű vereséget szenvedtek. A szavazók 64 százaléka voksolt a közös Európára, holott az akkori szónokok azzal riogattak, hogy a britek elvesztik állásaikat, a vállalkozások csődbe mennek és az országnak nem lesz önrendelkezése. A 2016-ban megtartott referendum eredménye tehát arról árulkodik, hogy a britek mégsem érezték magukat otthon az unió családjában és értékközösségében. 

Lélektani okok

– A Brexitet vizsgálva, lélektani szempontból két komponenst kell kiemelni: a birodalmi múlt iránti hamis nosztalgiát és a jelenkor által kiváltott szorongásokat, melyek úgy kapcsolódnak egymáshoz, mint a sziámi ikrek – állítja Dessewffy Tibor szociálpszichológus, aki szerint pont ezt a sajátos lelki helyzetet használták ki olyan Brexit-párti politikai vállalkozók, mint Boris Johnson kormányfő, Nigel Farage, a 2019-ben alapított euroszkeptikus Brexit Párt vezetője és a konzervatív politikai stratéga, Dominic Cummings a közösségi média erejének bevetésével. A kutató úgy látja, a brit társadalom szorongása abból a képzetből fakadt, hogy a világ a múlt század óta kifordult a sarkaiból, minek következtében Nagy-Britannia nemcsak a gyarmatbirodalmát, de a globális politikában betöltött vezető szerepét is elvesztette. – Anglia a XX. század elején a világ urának képzelte magát, az egymást követő generációknak azonban át kellett élnie, hogy ez a birodalom bizony egyre csak zsugorodik – mondja ­Dessewffy. Az utóbbi trauma később a Közös Piacba való 1973-as belépés után is hatással volt a britek politikájára, hisz noha a szigetország ezer szállal kapcsolódott a későbbi unió tagországaihoz, a társadalom nehezen tudta feldolgozni, hogy a közösségben nincs különleges státusuk. Margaret Thatcher például hiába érte el a nyolcvanas évek közepén, hogy legyenek speciális pénzügyi könnyítések, Nagy-Britannia szavazata csak egy volt a többi tagország közül. Dessewffy szerint azonban jogos, hogy az unió számos magas labdát is feladott kritikusainak a túlburjánzó bürokráciájával, a sokat kritizált fényűzésével, de a fő problémát az jelentette számos ország esetében, hogy a nemzeti szuverenitás egy része uniós jogkörbe került. – Utóbbi tényre a britek történelmi okok miatt érzékenyebben reagáltak, mint a kontinens nagyobb országai – mondja a kutató.

Évszázadok alatt birodalom

Szántó szerint Nagy-Britannia külön­utas politikája az évszázadok során végigkísérte történelmét, a szigetország a hatalmi döntéseket tekintve mindig szeretett rendhagyó megoldásokat választani. 1066-ban például a hastingsi csata során a normannok Hódító Vilmos vezérletével elfoglalták Angliát, azonban mivel a hadvezér kísérete és hadereje nem volt számottevő, ezért a győztesek alkalmazkodtak a helyi berendezkedéshez: nem rombolták le az ősi angolszász közjogi struktúrát, hanem átvették az angol szokásjogot. A főnemesek és főpapok tanácsa, a Witan így továbbra is rendszeresen ülésezett, mely testület idővel az angol parlament felsőházának jogelődjévé vált. Az újkorban VIII. Henrik (1509–1547) uralma idején Anglia már tengeri hatalommá vált, az uralkodó nevezetes válása következményeként viszont az ország kivált a katolikus államok családjából, és megteremtette saját, anglikán vallását. A világi uralkodó Henrikből egyszersmind főpap lett, Canterbury érsekének „főnöke” és a teljes egyházi hierarchiának a feje. A mai Nagy-Britannia elődje azonban az a perszonálunió volt, mely az első Stuart uralkodó 1603-as trónra lépésekor született. A puritán, királygyilkos Anglia Cromwell kormányzósága idején így nekiláthatott a világbirodalom építésének. Midőn 1620-ban a parányi Mayflower nevű angol hajó átvitorlázott az Újvilágba, utasai, a zarándokatyák a majdani Egyesült Államok földjét is angol területnek nyilvánították. Ők az angol Plymouthból indultak és ugyancsak Plymouthnak nevezték el azt a helyet, ahol a tengerentúlon partot értek. Ma a zarándokatyák leszármazottjait az Egyesült Államokban harmincötmillióra becsülik.

Hatalmasabb, mint Róma

A birodalmi örökség ráadásul súlyosan nehezedik a jelenkori Nagy-Britanniára, ami nem csoda. A XX. század elejére a Brit Birodalom a Föld valaha volt legnagyobb lakosságú, legnagyobb kiterjedésű konglomerátuma volt, hatalmasabb, mint az ókori Róma. Viktória királynő alattvalóinak száma 1900-ban megközelítette a négy­száz­hatvan­milliót, vagyis a bolygó lakosságának egynegyedét. A brit korona alá tartozott a Föld területének negyedrésze – éppen ezért II. Erzsébet je­lenleg is tizenhat ország államfője. – A birodalom azonban elporladt, a hozzá kapcsolódó öntudat viszont ma is él. A szuperhatalmi élmény elvesztése fáj, mint az amputált láb – vallja Szántó, aki szerint nem meglepő, ha a britek tudatában, még inkább tudat­alattijában az uniós keret szűkösnek hat. – A briteknek a gyarmatbirodalmuk összeomlásával párhuzamosan ráadásul fel kellett dolgozniuk a multikulturalizalódás traumáját is – mondja Dessewffy. A kutató szerint a szigetországban problémát jelentett az, hogy egy nem homogén, de dominánsan fehér társadalomban és a munkaerőpiacon egyszerre megjelentek a korábbi gyarmatokról, azaz Indiából, Pakisztánból és Jamaicából érkező milliók. Az újonnan jött tömegek integrációja márpedig nem ment könnyen, de a múlt század végére nagyjából befejeződött. – A 2004-es EU-s bővítés sokkja azonban újabb problémát jelentett: Angliába megérkeztek a lengyel, magyar, észt és más kelet-európai munkavállalók milliói – mondja a kutató. A Brexit után kérdéses azonban, hogy Nagy-Britannia visszatér-e a XIX. században népszerű, úgynevezett „pompás elszigeteltség” (angolul: splendid isolation) állameszméjéhez. Szántó György szerint a jelen helyzetnek ilyen olvasata is van, de az ismert angol történész, A. J. P. Taylor szerint a gyakorlatban sohasem létezett semmiféle pompás elszigeteltség, hiszen Anglia – ha érdekei úgy kívánták – nagyon is agresszíven beavatkozott a kontinens országainak viszályaiba. Arról nem beszélve, hogy Lord Salisbury (1830–1903), akinek a „pompás elszigeteltség” kifejezést tulajdonítják, azt inkább ironikusan emlegette az írásaiban, és kivált nagy felelőtlenségnek tartotta, ha a szigetország teljesen kivonná magát az európai ügyekből. Salisbury jól tudta, hogy a Brit Birodalom ezer szállal kötődik Európához, részben dinasztikus, részben gazdasági kapcsolatok okán.

A tagországok bosszúja

– A kilépés után Nagy-Britannia kilátásai, finoman fogalmazva, nem rózsásak – véli Szántó. – Egyrészt a lakosság többsége a népszavazás eredményétől függetlenül továbbra is uniópárti, hiszen a fiatalabb nemzedék és a középkorúak már az Európai Közösségben (az EU elődje) nőttek fel, ők el sem tudják képzelni az életüket az unión kívül. Problémát jelentenek továbbá Britannia egyes részei. A skótok többsége például az unióban maradásra voksolt, az SNP, Skócia legnagyobb pártja ráadásul kiléptetné az országot az Egyesült Királyságból, és kérelmezné felvételét az EU-ba. Szántó szerint a hajdani független Skócia restaurációja nagyon is elképzelhető. A skótokkal ellentétben Wales ugyan a kilépésre szavazott, de az angoloktól való elkülönülés mind látványosabb. Divat lett például a kelta eredetű walesi nyelv újratanulása, használata. – Tapasztalatból tudom, hogy egy walesi sértésnek veszi, ha „leangolozzák” – mondja Szántó, hozzátéve, hogy a skótok máig sem bocsátották meg, hogy Oliver Cromwell 1650 karácsonyán bekötötte serege lo­vait az edinburghi vár dísztermébe. A kilépési egyezmény legkaotikusabb eleme mégis az ír rendezés. Észak-Írországban a polgárok ugyanis választhatnak az ír vagy az angol állampolgárság között, így ha valaki az ír állampolgárságot veszi fel, akkor ír útlevelet kap és szabadon járhat-kelhet az unió országaiban. A többi brit előtt ilyen egérút nem maradt nyitva. Az etnikumok közötti konfliktusgócok tehát további viszályokat vetítenek előre. Szántó szerint az sem kizárt, hogy a belátható jövőben az Egyesült Királyság széthullik, vagy olyan laza perszonálunióvá alakul át, amilyen utoljára 1603-ban, I. Stuart Jakab trónra lépése idején volt.