Hiába hirdette meg november közepén Joe Biden megválasztott elnök a korábbról ismert Amerika visszatérését, szavai nem győzték meg Európát - többek között ez derül ki az Európai Külkapcsolati Tanács (ECFR) friss tanulmányából, melynek gerincét egy 10 EU-tagállamban és az Egyesült Királyságban tavaly év végén elvégzett reprezentatív felmérés adja. A kutatás szerint Donald Trump zűrzavaros kormányzása mély nyomokat hagyott az európai közvéleményben, és ennek hatására már új szelek fújnak a kontinensen: Európa lakói már mind inkább a saját útjukat kívánják járni; így nem Washingtont, hanem Berlint tartják igazodási pontnak, ahogyan katonai kérdésekben sem érzik a hagyományosan szoros transzatlanti szövetség jelentőségét. A tanulmány fontos jelzés a szerdán hivatalba lépő Bidennek arról, hogy nem veheti biztosra az európai közvélemény támogatását, hanem először vissza kell szereznie az elődje által eltékozolt bizalmat.
Mindazonáltal nem lehet azt mondani, hogy Európa ne örülne a tengerentúli kormányváltásnak - a felmérés alapján a vizsgált országok lakosságának 53 százaléka úgy vélte, hogy hazájára nézve pozitív változást ígér az amerikai elnökválasztás eredménye, 57 százalék pedig az Európai Unió számára is látott okot a bizakodásra. Még a magyarok és a lengyelek között is többségben voltak azok, akik örültek az eredményeknek - dacára annak, hogy kormányaink egyértelműen Trump újraválasztásáért szorítottak.
Európa ugyan tárt karokkal fogadja Bident, ám ez nem feledteti el az elmúlt négy évet. A vizsgált minta csaknem harmada (32 százaléka) értett egyet azzal, hogy nem lehet megbízni az amerikaiakban, miután 2016-ban megválasztották Trumpot, és csupán 27 százalék utasította el ezt a felvetést. Abszolút többségben (51 százalék) voltak azok, akik úgy látták, hogy az amerikai politikai rendszer teljesen vagy részlegesen rosszul működik. Az adatokat még meghökkentőbbé teszi, ha figyelembe vesszük: a felmérés még azelőtt készült, hogy a Trump-hívek betörtek a Capitoliumba a szavazatösszesítés megakadályozásának céljából. Valószínűleg ez tovább bővítette azok körét, akik úgy látják, hogy Amerika súlyos válságban van, ahogyan azokét is, akik megbízhatatlan partnert látnak a tengerentúli szövetségesben. Utóbbi csoportba már tavaly év végén sokan tartoztak - a kutatásban az európaiak több mint kétharmada (67 százalék) vélte úgy, hogy nem lehet minden esetben az Egyesült Államokra támaszkodni, ha Európa védelméről van szó. Még a magyar és a lengyel közvélemény sem veszi biztosra azt, hogy a transzatlanti szövetség garanciát jelent, pedig ez a két országban más tekintetben kilóg a sorból, mivel az emberek zöme itt úgy látja, hogy az amerikai demokrácia jól működik.
Az adatok fényében talán az sem meglepő, hogy az európaiak sem érzik kötelességüknek Washington megsegítését, ha az vitába keveredne Pekinggel vagy Moszkvával, a többség inkább semleges maradna mindkét esetben (Kínánál 60, Oroszországnál 59 százalék). Különösen igaz ez hazánkban, ahol több mint kétharmad (68, illetve 67 százalék) szeretné kivonni Magyarországot az esetleges konfrontáció alól és mindössze 13 százalék fogná az Egyesült Államok pártját. Mindez intő jel lehet Biden számára, aki egységfrontot akar Kína gazdasági és politikai térnyerésével szemben. A kutatás azonban bizonyítja a transzatlanti bizalom helyreállításához nem elég kijelenteni, hogy Amerika visszatért, hanem erről meg is kell győzni Európát.
Európa leginkább saját magában bízikOrbán Viktor rendszeres értekezései a Kelet felemelkedéséről, valamint az Európai Unió és az Egyesült Államok hanyatlásáról mindeddig nem változtatták meg a közgondolkodást; a magyarok zöme továbbra is a Nyugatban bízik - ez is kiolvasható az ECFR kutatásából. A tanulmány két szerzője, Mark Leonard és Ivan Krastev a 11 országot érintő felmérés alapján négy, országhatárokon átívelő csoportba, úgynevezett “geopolitikai törzsbe” kategorizálta az európaiakat hozzáállásuk alapján. Az egyik csoportnak, amely egyaránt hisz Európa és Egyesült Államok erejében, kizárólag Magyarországon és Lengyelországban van többsége. Ebben szerepet játszhat az is, hogy a magyar és a lengyel kormány bizonyos tekintetben hasonlóan politizál, mint ahogyan Trump - ezáltal a polgáraiknak kevésbé tűnhetett normasértőnek a távozó amerikai elnök viseledése.
A kontinens lakóinak legnagyobb “törzse”, nagyjából 35 százaléka viszont kiábrándult az Egyesült Államokból, egy hanyatló nagyhatalmat látnak és csak Európában hisznek - ez ide sorolható a lakosság zöme az északi országokban, Németországban, Dániában, Hollandiában és Svédországban, valamint Portugáliában is számít a legnépszerűbb olvasatnak. Általában a jobb- és balközép pártok szavazói gondolkodnak így Európában. A második legnagyobb kategóriába a vizsgált minta nagyjából 29 százaléka tartozik, ők azok, akik úgy hiszik az egész Nyugat hanyatlik - leginkább az egykori nagy birodalmak örökösei, a britek, a franciák, az olaszok és a spanyolok osztják ezt a véleményt, akik jellemzően rendszerellenes pártokra adják szavazataikat. A Trump örökségéről sokat elárul, hogy a 11 ország mindegyikében kisebbségben volt az a csoport, amely csak Amerikába helyezi a bizalmat - a felmért minta mindössze 9 százaléka tartozik ebbe a törzsbe, főként az idősebb korosztályra, illetve a szélsőjobboldali pártok támogatóira jellemző ez a nézet.
A bizalomhiány önbeteljesítő jóslathoz vezetEurópa naiv, ha nem ismeri fel a kínai fenyegetést, de Bidennek következetes erőfeszítéseket kell tennie ahhoz, hogy létrejöjjön egyfajta transzatlanti együttműködés Peking visszaszorítására - nyilatkozta lapunknak Dr. Janka Örtel, az ECFR Kína-szakértője.
Az ECFR felmérése szerint az európaiak zöme úgy véli, hogy Kína erősebb lesz tíz éven belül az Egyesült Államoknál. Ön szerint van alapja ennek a nézetnek?
Nagyon nehéz ezt megmondani, hiszen még az sem vehető biztosra, hogy az európaiak tényleg ebben hisznek. Magam is dolgoztam felméréseken és szerintem ezt a választ leginkább úgy lehet értelmezni, hogy az emberek tisztában vannak azzal, hogy az Egyesült Államok vezető szerepe már a múlté, nem lehet visszatérni a Donald Trump előtti állapothoz, és Kína jól kihasználta az elmúlt négy évben rejlő lehetőségeket arra, hogy megnövelje befolyását. Ebben az értelemben teljesen igaza van az európaiaknak. Hogy ez azt jelenti, hogy Kína erősebb lesz-e az Egyesült Államoknál, az egy összetettebb téma. Milyen értelemben lesz erős? - ez szerintem a legfontosabb kérdés. A kutatás mindenesetre érdekes lenyomata annak, hogy az európaiak szerint merre tart a világ.
Fenyegetés-e Kína felemelkedése az európai demokráciákra nézve?
Nem a kínai térnyerés, hanem a kommunista állampárt önkényének terjeszkedése jelent kihívást a világ demokráciájára. Ha az európai azt hiszik, hogy immunisak, akkor naivak, mert Kína globális szereplő, és egyértelmű, hogy saját feltételeik mentén hajlandóak csak üzletelni. Az is nyilvánvaló, hogy Peking sokkal jobban szereti, ha nincsen tevékenysége felett demokratikus felügyelet, nincsen felelős kormány, a kommunista állampárt egyszerűen otthonosabban mozog az ilyen környezetben.
Miért nincs transzatlanti konszenzus Kínát illetően?
Az Egyesült Államok számára Kína egy katonai, biztonságpolitikai és gazdasági rivális, egyútal fenyegetés az amerikai globális dominanciára és vezető pozícióra. Az európaiak számára viszont csak absztrakt elképzelésnek tűnik közvetlen biztonsági fenyegetésnek tekinteni az ázsiai országra, már csak a távolságból adódóan is. Nekünk Kína egy fantasztikus üzleti partner, kiváltképp Németországnak, ami rengeteg pénzt keresett a kínai exportból, de az egész európai gazdaság számára jót tettek a szoros kereskedelmi kapcsolatok. Már Hszi Csin-ping 2012-es hatalomra kerülése után egyértelművé vált, hogy Peking globális ambíciókkal rendelkezik, és hajlandó keményen kiállni az érdekeiért, Európa attitűdje mégis csak a közelmúltban változott meg. Mostanra viszont már szó van a közbeszédben a szabad versenyt torzító kínai módszerekről, ahogyan arról is, hogy Kína az európai jólétre és a demokráciára is veszélyes. A kínai fenyegetést kiválóan példázza Ausztrália esete: az ottani kormány megelégelte Peking módszereit: a jogtiprásokat, a versenytorzító gyakorlatokat és a belpolitikába történő befolyási kísérleteket. Kínának nem tetszett a kritika, ezért elkezdtek gazdasági eszközökkel nyomást gyakorolni, például különböző ürüggyel visszatartanak egyes ausztrál importtermékeket, ami súlyos csapást jelent Ausztráliának. Ez is azt bizonyítja, hogy minél nagyobb egy ország kitettsége Kína felé, Pekingnek annál hatékonyabb eszközei vannak arra, hogy kikényszerítse akaratát.
Joe Biden Kínával szembeni közös fellépést akar. Hogyan tudná meggyőzni Európát arról, hogy a semlegesség nem járható út?
Bidennek nehéz feladata lesz, hiszen négy év súlyos traszatlanti zűrzavaron vagyunk túl, ami Németországot igazán érzékenyen érintette. Szerintem más EU tagállamokból nem annyira látszik, hogy a németeket mennyire megviselte a Trump-adminisztráció. A távozó amerikai elnök minden lehetőséget megragadott, hogy személyesen támadja Angela Merkelt.
Nagy a szkepticizmus Berlinben a Biden kormányzat iránt és bizonyos szempontból aggodalomra adhat okot, hogy ez egy önbeteljesítő jóslathoz vezet. Az európaiak bizalmatlansága eltántorítja a washingtoni kormányzatot, és a tengerentúlon is jobbnak látják, ha más partnereikkel, például az ázsiai partnereikkel fűzik szorosabbra az együttműködést. Ebből pedig Európa azt állapítja meg, hogy az Egyesült Államok eleve nem is igazán akart közösködni. Biden azonban elejét vehetné ennek a rossz dinamikának azzal, ha szerda délután felvenné a telefont és felhívna pár fontos európai döntéshozót. Megmondaná nekik, hogy együtt akar működni velük, de nem Pekinggel szemben, hanem az emberi jogokat és a szabadkereskedelmet biztosító világrend érdékben. Az európaiak számára fontos, hogy ne Kína elleni fellépésként keretezzék az együttműködést, hiszen a többség azt nem támogatná, ám azt valószínűleg helyeselné, ha arról lenne szó, hogy az Egyesült Államok és Európa közösen kiáll a nyugati értékrend védelmében.
