Előfizetés

Nyuszika és a sapkája

Mi tagadás, számomra is kiábrándító, hogy az Európai Bizottság gyakorlatilag elutasította a Minority SafePack európai polgári kezdeményezést, és a javasolt kilenc kisebbségvédelmi pont közül egyikben sem kezdeményez uniós jogalkotást. Mégsem osztom azok véleményét, akik most azt harsogják, lám-lám, a napnál világosabban bebizonyosodott, hogy a nemzeti kisebbségek védelme nem az Európai Unió szívügye, a Bizottság pedig szívtelen bürokraták gyűjtőhelye, az uniós nemzeti kisebbségeknek és nekünk, kárpát-medencei magyaroknak pedig annyi. A Bizottság ugyan nem kezdeményez uniós jogalkotást, de azt sem állította, hogy e téren minden a legnagyobb rendben lenne. Közleményük, amely felér egy politikai nyilatkozattal ígéri, hogy a testület szorosan figyelemmel fogja kísérni, mi történik e területen. Hogy ez édeskevés, az tény, mint ahogy az is, hogy a „szívtelen” Bizottság a „nyuszika, van sapkád?” helyzetbe került ezzel a kérdéssel.  A Bizottságot rendre azért szokták támadni mifelénk, hogy  beavatkozik a nemzetállamok belügyeibe, sérti azok szuverenitását. Most meg azért támadják, hogy miért nem avatkozik be az alapszerződések szerint a nemzetállamok hatáskörébe tartozó kisebbségi kérdés jogi szabályozásába, miért nem indít uniós jogalkotási folyamatot, hiszen arra két uniós bírósági döntés is kötelezi. Ám ez sem teljesen igaz, hiszen az EU Bírósága nem azt mondta ki, hogy a Bizottságnak van határköre, hanem azt, hogy e tárgykör „nem esik nyilvánvalóan a Bizottság hatáskörén kívül”; így semmi sem akadályozhatja meg abban, hogy pótlólagos jogalkotási javaslatokat tegyen az EU értékek védelmében. Sajnos idehaza az európai kisebbségvédelmi csomag kérdése igen leegyszerűsödött és félresiklott – magyar kérdés lett belőle, de még inkább magyar-román kérdés, majd egyre inkább Brüsszel-Budapest megméretés is. Magyar kérdés annyiban, hogy bár az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniója (FUEN) égisze alatt futott, mégiscsak az RMDSZ kezdeményezte. Magyar-román kérdéssé azzal vált, hogy Románia támadta meg az Európai Bíróságon, Magyarország pedig az FUEN oldalára állt. Veszítettünk, tény, de a kezdeményezők így is nagy szolgálatot tettek nemcsak az európai kisebbségeknek, hanem az uniós demokráciának is. Újfent rámutattak, hogy az uniós alapszerződéseket meghaladta az idő, a kibővített Európai Unióban a problémák is bővültek, mérgesednek és megoldhatatlanok maradnak, ha a status quót kőbe vésettnek tekintik. A kisebbségi jogok kérdése emberi jogi és jogállamisági kérdés, amit nem lehet a végtelenségig megtartani a nemzetállamok külön bejáratú játszóterének. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy alig néhány héttel a vétóvita után ismét az alapvető emberi jogok tiszteletben tartása kérdőjeleződik meg az EU területén. A rendezéshez pedig kevés az, hogy a Bizottság pótlólagos jogalkotási javaslatokat tegyen az uniós értékek védelmében. Az Unióban minden megoldható, amire van egységes politikai akarat, és semmi sem oldható meg, míg az alapszerződések érinthetetlenek maradnak.

Magánkonzultáció

Magánvélemény kutatás keretében konzultáltam "multinacionális" barátaim egyre bővülő körével arról a dicséretes törekvésről, amit nemzetünk ’NERfluenszere’ röpített körbe delejes szárnyakon az éterbe a minap. Arról ugyanis, hogy belátható időn belül a hazai vállalkozásoknak annyi külföldi befektetésből szüretelt nyereséget kell hazaszivornyázniuk, mint amennyit az itthoni tejszínhabos gazdasági életben fürdőző multik talicskáznak ki. Vagy többet, mert ne legyünk kishitűek! Valamint álmodjunk nagyot… egészen addig, amíg… - ahogyan boldogult atyám okított annak idején – amíg, bele nem lóg a kezed, és fel nem ébredsz fiam. Hát így. Sokat próbált barátaim nagyot néztek. De nem azért, mintha különösebben csodálkoztak volna, hiszen az ilyesfajta nemzeti révületekhez már egy ideje hozzászoktak (amiknek hosszú és tanulságos történelmi előzményei vannak világ- és Európa-szerte). Hanem inkább azon, hogyan fordulhatott meg a "bevett" menetirány ilyen hirtelen, hiszen a talicskázás eleddig leginkább kifelé történt. Ki is fejezték elegánsan aggodalmukat, mondván: a NERmentes gazdasági környezetekben talán nem lesz könnyű ez a csillagnéző talicskázás. De hát hagyjuk meg az ábrándozás élményének ezeket az elzsongító révületeit őuraságának, ha már így belefeledkezett - mondták. Végül is emberek vagyunk. Hanem ez a talicskázás azért meglendítette a fantáziájukat, hiszen – mint említették – hová járnának nagyjaink bulizni meg sétahajókázni, luxus-repülőzgetni és nyaralgatni, ha nem talicskáztattak volna ki már eleget ezekhez a szigorúan magántermészetű magánkalandokhoz. Kitalicskázás okán szóvá tették azt is, hogy egész Európát ellátni képes mennyiségben vásároltunk lélegeztető gépeket, és ezzel „szőnyegre vittük a vírust”. Dupla nelsonnal. Bár – ahogy rosszmájúan mondták – az ügyes kínai fezőrök talán úgy sózták rá a sokoldalú „fürkészekre és portyázókra” ezeket a kütyüket, hogy azok mindannyian egyszer használatos készülékek. Hiszen mi a bánatért vettünk volna csillagászati árakon ekkora mennyiséget egyébként? Ez persze akár hihető is lehetne, hiszen eleddig nem volt használatban 700-nál több készülék egyszerre az országban. Ez az elemi számolási hiba egyébként ismét előbukkant legutóbb valami nagyhangú kormányzati vizesnyolcas (majd még számos másik) megnyilatkozásában is, miszerint „Brüsszel miatt” nem tud a NER kormánya lépést tartani a vakcinázással. Ámde – mondták tájékozott barátaim – itt valami nem stimmel a számolással. Magyarul és érthetően szólva: valójában a NER lepusztított egészségügyi apparátusa nem képes lépést tartani az uniós vakcina ellátással. Szerintük azonban egy a biztos: nagy a ködösítés, ami a teljes elbizonytalanodásra és tehetetlenségre utal. Ezután – ha már így összejöttünk – szó esett mindenféle másról is, többek között arról a capitoliumi államcsíny kísérletnek nevezett "kvázi polgárháborús állapotról", amit a menőben levő amerikai elnök hívei produkáltak legutóbb. Ennek kapcsán félelmüket fejezték ki és hazai analógiát prognosztizáltak arra az esetre, ha a kormánypárt választási vereséget szenved jövőre. De szó került arról az üdvös összekarolásról is, amiről fényes elméjű ellenzéki pártjaink dicsekedtek el a minap. Arra a kérdésre azonban, hogy mi volna az a néhány legfontosabb dolog, amit kormányváltás esetén elsősorban megtennének, ilyesmiket említettek: legelébb is visszaadnák a Kossuth Rádió szignálját („éljen a magyar szabadság, éljen a haza” – ami az utóbbi években valahogy nem igazán "NER ügy"), valamint a „nemzeti” jelző becsületét azzal, hogy azt levennék a trafikok cégéréről. Ezzel – miután elrendeztük legfontosabb nemzeti ügyeinket – visszavonultunk vírusvédő magányunkba.

Szakszervezetek kötéltánca

Közhelyszerű a megállapítás, hogy sok sebből vérzik a magyar szakszervezeti mozgalom. Különösképpen igaz ez a Dunaferr Kft.-nél történtek tükrében. A szakszervezeteknek harcolniuk kell tagságuk megtartásáért, presztízsükért, saját létükért. A lét-nemlét határmezsgyéjén való harcukat tükrözi a Dunaferr esete. Vannak törvények, van a Munka Törvénykönyve (Mt.), van alapvető emberi jogok biztosa, mégis habozás nélkül, fittyet hányva mindezen törvényekre menesztettek 4 szakszervezeti tisztségviselőt a cégcsoporttól. A kormány és a magyar társadalom pedig széttárja a kezét, nincs mozgásterünk, külföldi érdekeltségű vállalkozással állunk szemben. A magyar társadalom is magáévá tette ezt a véleményt: haladjunk kérem, nincs itt semmi látnivaló. Igenis, van itt látnivaló! A Dunaferr ügye túlnő a szakszervezeti kiszolgáltatottság, a szakszervezeti védettség témakörén. 4-5 ezer munkavállaló és hozzávetőlegesen ugyanennyi beszállító megélhetése a tét. Tudható: a Dunaferr felett viharfelhők tornyosulnak. Ezzel lehet összefüggésben, hogy a Dunaújváros és térségének ipar- és területfejlesztéséért felelős miniszterelnöki biztos megbízatását 2020.december 31-ével visszavonta a miniszterelnök. Összességében 30-40 ezer embert is érinthet a Dunaferr sorsa. Most kellene a hatékony kormányzati szerepvállalás, a munkahely- és gazdaságvédelmi akcióterv és a társadalmi szolidaritás. Ilyen fajsúlyú ügy kapcsán szakszervezeti össztűznek (tiltakozó levelek, közlemények stb.) kellene zúdulnia a tulajdonosokra és a kormányzatra. Várhatunk-e egységes és összefogott kiállást a szakszervezetektől, amikor is végletekig megosztottak és elég erőtlenek? Vegyes képet mutat ágazatonként a szakszervezetek aktivitása, dinamizmusa. A harcos szellemiség és magatartás inkább a versenyszféra érdekvédelmét jellemzi. Szemléletes példával szolgált erre korábban a Audi győri gyáregysége. Az állami cégeknél élet-halál harcot közel sem kell vívni a megmaradásért, összehasonlíthatatlanul komfortosabb közegben mozognak. E körben a szervezettség is számottevően magasabb, a MÁV csoportnál és a Volánbusz Zrt.-nél közel 60 százalékos. Az állami szektorban befolyásolhatja a szakszervezeti munka hatékonyságát a cégvezetés és a függetlenített szakszervezeti vezetők közötti függőségi viszony, ami kialakíthat egyfajta szervilis magatartást az érdekvédők részéről. A kedvező beosztás és az átlagosnál magasabb bér is megteheti a hatását. Persze, helytelen lenne ezt a viszonyrendszert általánosságban feltételezni az állami szférában. Külön tanulmányt érdemelne a szellemi munkavállalók viszonya a szakszervezetekhez. Egy részük szocialista csökevényként, a letűnt kor rekvizitumaként aposztrofálja, más részük „kiszolgáltatottsága” enyhítését várja a szakszervezetektől. Különösen olyankor, amikor baj van. A szakszervezeti munka kapcsán viszont megkerülhetetlen a „potyautasság” kérdése. A nem szervezett munkavállalók fennen hangoztatják is kívülállásuk okát: miért legyek tag, miért fizessek több ezer forintos tagdíjat, amikor ugyanúgy részesülhetek mindennemű juttatásból. Álságos és cinikus ez a magatartás, mert akinek a komfortzónája sérül, azonnal a szakszervezetek bírálatába kezd. A Mt-ben ezt a kérdést mielőbb kívánatos lenne rendezni. Az egyik kínálkozó megoldás: mérsékelt anyagi hozzájárulás a szakszervezetek működéséhez. Számtalan példa nyomán fogalmazódik meg az a következtetés, hogy a szakszervezetek bírálhatóak, lehetnének acélosabbak, ám a munkahelyeken ez az egyetlen szervezet, az egyetlen tényező amelyik kezét nyújtja (nyújthatja) a bajbajutottaknak. A munkavállalónak be kell látnia: nincs más. Stílus- és szemléletbeli változtatást igényel a szakszervezetektől az a jelenség is, hogy egyre fiatalabbak és képzettebbek a cégvezetők: menedzsertípusúak, sikerorientáltak. Hatékonyabb és modernebb tárgyalási technikák, stratégia, valamint egyre szélesebb tudásanyag és felkészültség hiányában az érdekvédők simán alulmaradnak az érdekegyeztetés folyamatában. A Dunaferr-ügy számos veretes tanulság mellett felveti a szakszervezeti védettség intézményének sérülékenységét is. Az itteni kirúgások is példázzák, hogy vékony jégen mozog a szakszervezeti tisztségviselők védettsége. Noha az Mt. rendelkezik a védettségről, az könnyűszerrel kijátszható. Megállapítható, hogy az állam általában nem szakszervezetbarát. Emlékezzünk a Suzuki esztergomi gyárában történtekre, amikor is a menedzsment tűzzel-vassal hadakozott a szakszervezet alapítás ellen, az állam pedig előkelő idegenként távol tartotta magát a fejleményektől. Bírósági ügy - reagáltak rezignáltan. Mivel az állam jelentős kedvezményekkel támogatja a külföldi tőkét, ennélfogva a nyilvánvaló törvénysértések esetén igenis van dolga a kormánynak. A Dunaferr Kft.-nél is van, és nem elsősorban szakszervezeti vonatkozású, hanem stratégiai szintű gazdaságfejlesztési, gazdaságvédelmi szerep; függetlenül attól, hogy 2004-ben a szocialista kormányzás alatt jött életre egy bonyolultnak tűnő tulajdonosi konstelláció. Most a szakszervezetek szerepe is alaposan felértékelődik. Ilyen helyzetekben a szakszervezeti alibizés, az operett szakszervezeti munka látványosan lelepleződik: most a megméretés van soron, és remélhetőleg a szereplők nem találtatnak könnyűnek. Elengedhetetlen lenne, hogy a társadalom az elfogadottság és az elismertség magasabb polcára helyezze a szakszervezeteket, de ebben magukra az érdekvédőkre hárul a legnehezebb munka.