Átfagyott ujjakkal gitározni, énekelni próbál egy férfi az Örs vezér téri aluljáróban, de hangja elcsuklik és mély köhögésbe fordul – így találkoztunk Rudolffal, aki 20 éve küzd a hajléktalansággal. Sok társa dilemmája egyezik az övével, mióta kitört a koronavírus járvány tudja, hogy segítségre van szüksége, de a tömeg miatt kénytelennek érzi, hogy elkerülje a hajléktalanszállókat, a melegedőket és az éjjeli menedékeket is.
– Gyenge a tüdőm, ha bemegyünk egy szállóra meghúzni magunkat, abba belepusztulhatok, de kint maradni is veszélyes a fagyban – beszélt vívódásáról a 62 éves Rudolf. Élettársa, a 45 éves Sári egészséges, de kitart a hidegben a férfi mellett. Sári korábban többször dolgozott a környék bevásárlóközpontjaiban kisegítő munkaerőként, de az elsők között küldték el a járvány alatt, így ez a bevételük is kiesett.
Elvezetnek a tért övező üzletsornál lévő kis kuckójukhoz: egy seprű és egy lapát jelzi, ügyelnek a tisztaságra, hogy megtűrjék őket. – Mennénk innen, de miattam nem lehet akárhova. Eddig bírtuk, most várnunk kell – mondta Rudolf, majd elővett egy papírt, miszerint felvették őket a Dózsa György úti szállóba, ahol a lehetőségek szerint jók a körülmények. (A riport elkészültekor már szállóba költözhettek – a szerk.)
A járványhelyzetben Rudolfékhoz hasonlóan sokaknak – tucatnyi hajléktalannal beszéltünk – a szolgálatok jelentették a túlélést. A tavaszi hullám idején a kijárási korlátozások és a turizmus visszaesése miatt ugyanis eltűntek az emberek az utcákról, ami a koldulásból élőket csapásként érte.
– Kevesebben adnak pénzt, az igaz, de az a néhány ember, aki segít, többet ad – mondta kérdésünkre Endre, akivel hétköznap kora délután a Deák Ferenc téri metrónál találkoztunk.
Egészsége megóvásának másik módját választotta István, aki közel 30 éve él hajléktalanként a budai hegyekben épített kunyhójában. 65 ezer forintos nyugdíjából igyekszik a legjobbat kihozni. Keveset jár a városban, ha mégis vásárolnia kell, védettebbnek érzi magát, ha valamilyen praktikát is alkalmaz a maszkviselés mellett. – Negró a szájba, és szállhatok is a buszra – mondta. Érdeklődésünkre kifejti, „mondanak ezek az orvosok is mindenfélét, nekem megvannak a módszereim”. – Ha az ember karban tartja magát, nincs az a vírus, ami legyőzi. Minden reggel nyers tojást is iszom – teszi hozzá.
– Ahogy a társadalomban is elterjedtek téves ismereten alapuló „népi gyógymódok”, úgy a hajléktalan emberek között is akad ilyen, igaz, sok megoldást a kényszer szült – mondta a terepen szerzett tapasztalatairól lapunknak Biró Péter, a Máltai Szeretetszolgálat munkatársa. Hozzátette, hogy nagyon jól sikerült a felvilágosítás, a maszkhasználat különösen jól elterjedt. Folyamatosan osztják a kézfertőtlenítőket, illetve a jó tanácsokat is.
A Máltai Szeretetszolgálat Rimaszombati úti intézményének vezetője szerint megnövekedtek a feladataik, a járvány óta sokkal több hajléktalan embert keresnek fel az utcán.
– Korábban arra törekedtünk, hogy minél több ellátott bejöjjön hozzánk, mert akkor egy helyen többféle segítséget kaphat, étkezhet, moshat, tisztálkodhat, orvos vagy szociális munkás is foglalkozhat vele, de ez nem volt tartható a járvány miatt – fogalmazott Biró. Tavasszal és ősszel a jogszabályok korlátozták azoknak a számát, akik a nappali melegedőkben vagy éjszakai menedékhelyeken tartózkodhatnak, ennek ellenére igyekeznek minél több embert a szállások felé terelni a távolságtratásra vonatkozó szabályok betartásával.
– Nem kérdés, hogy a járványnak megvannak a veszélyei, mégis úgy gondolom, életmentő – és erre lehetőséget is biztosítunk –, hogy a legtöbb ember bejöhessen az utcáról a fagyok elől – mondta Biró Péter. Megjegyezte, az ő intézményében eddig hét fertőzöttet tudtak kiszűrni, tehát a rendszerük működik.
Nagykanizsán igluban is lakhatnak a hajléktalanok
- Olyan, mintha egy CT-be mennék aludni, de még így is sokkal jobb, mint a lakhandiban – mutatja Laci előbb az apró fóliasátraknak tűnő kuckót, aztán kérdő tekintetünk láttán a mögöttünk álló, sárga-omladozó falú, zord épület felé int. Az egykor József főhercegről, majd az idők változása nyomán Petőfiről elnevezett hajdani laktanya, vagy ahogyan a helyiek emlegetik, Citrom-sziget, Nagykanizsa nyomortelepe. Itt működik a Vöröskereszt hajléktalanszállója is, a vele átellenes romos épületben pedig olyan fedél nélküliek húzzák meg magukat, akik nem hajlandók beköltözni a szállóra. A zord téli napokon persze fagyoskodtak, Brooklyn-kályhánál próbáltak melegedni, már ha találtak elég hulladék fát, éghető szemetet. Nekik vásárolt egymillió forintos önkormányzati támogatásból tíz mobil iglut a Vöröskereszt, melyek felét állították egyelőre fel, s az utcán élő hajléktalanok közül többen már ki is próbálták.
Mint Laci és József. Előbbi 35 éves, október óta él a kanizsai utcákon, akkor szabadult Baracskáról. József hét évvel fiatalabb társánál, viszont egy évvel régebb óta otthontalan: előbb a munkáját, majd szinte rögtön utána a fedelet veszítette el a feje fölül. A szállóra, a közösbe viszont nem vágyott, félt, hogy meglopják, és úgy volt vele, ha már ezt a sorsot dobta neki az élet, akkor ne kelljen szigorú szabályok között élnie.
- Ez lesz a harmadik éjszakánk – mondja József. – Kicsit tartottam tőle, hogy szűk lesz, de sokkal jobb, mint abban a lepattant szobában. Ott, ha öt fok volt, örültünk, ebben viszont egész kellemes az idő.
A négyrétegű polifoamból készült, belül hőtükörrel borított, félcsőszerű építményben a gyártó adatai szerint a kinti hőmérsékletnél cirka 15 fokkal van melegebb, köszönhetően az emberi test fűtőerejének, illetve a tökéletes szigetelésnek. Ezt már Szentesi János, az utcán élő hajléktalanokkal foglalkozó szociális munkás meséli, aki egyúttal az igluk ötletgazdája is.
- Nem én találtam fel, csak a Kanizsára telepítésüket vetettem fel – jegyzi meg. – Az éjjeli menedékhelyünkön úgy 100-110 fedél nélküli jön be télen, viszont 20-25 ember kint marad az utcán. Évek óta gondolkodtam rajta, hogyan lehetne rajtuk segíteni, míg végül az interneten találtam rá erre a francia találmányra, melyet egy szlovák városban már használtak is. Miután egyeztettünk az önkormányzattal, s kaptunk rá pénzt, felvettem a kapcsolatot a cseh gyártókkal. Lapra szerelve érkeztek meg az igluk, a felállításuk egyszerű, tépőzárakkal lehet rögzíteni őket, teljesen tűz- és vízállóak.
Utóbbiak meglehetősen fontosak, hiszen egyrészt nem kell attól tartani, ha behúzódva dohányzik egy hajléktalan, másfelől könnyű a tisztán tartásuk, ami elvileg a használók dolga.
- Bár itt vannak látótávolságban, a szabályaink nem vonatkoznak rájuk – magyarázza Szőke Rózsa, a hajléktalanszálló vezetője. – Ihatnak, dohányozhatnak, akkor jönnek-mennek, fekszenek le, amikor akarnak.
- Az alapvető cél, hogy ne fagyjon meg senki az utcán élve – veszi át a szót Szentesi János. – Akkor döntöttük el, hogy beszerezzük az iglukat, amikor néhány hónapja megfagyott, egészen pontosan kihűlt egy hajléktalan.
Az első éjjel még csak egyetlen fedél nélküli kuckózott be a fémszínű hengerbe, másnap már hárman jöttek. Lassan tehát terjed a hír a hajléktalanok között az új szálláslehetőségről.
- Az egymillió forintból nemcsak tíz iglut tudtunk venni, de egy kamerát is felszereltünk, ami biztonságot ad a használóinak – teszi hozzá Szőke Rózsa –, így itt tudják hagyni nappal is a holmijukat. Ami bármilyen hihetetlen is számunkra, de befér a félhengerekbe, melyek egyik vége zárt, a másikon pedig beilleszthető ajtó biztosítja a magánszférát.
- Darabja olcsóbb volt, mintha itthon csak a méretre vágott polifoamot megvettük volna – jegyzi meg Szentesi János. – Persze tudom, ez sem megoldás a hajléktalan problémára, hiszen nem számoljuk fel a jelenséget, hanem csak komfortosabbá tesszük a mindennapjaikat egy valójában életmentő eszközzel. Talán egy apró lépést jelent, hogy a teljesen bizalmatlan emberek látják, hogy nem akarjuk kényszeríteni őket semmire, hanem tényleg segíteni szeretnénk rajtuk. Azokon, akik úgy érzik, már mindenki lemondott róluk.