Mester Györgyi: Örökös vágy

Boldogan éltek, míg meg nem haltak… a szüleik.

Azután pedig még boldogabban szerettek volna élni, a rájuk maradt vagyonból. Mert bár addig is mindenük megvolt, most még többet szerettek volna. Örökös vágyuk tört a felszínre, hogy végre igazi luxusban élhessenek.

A dolog csak ott hibádzott, hogy az örökségre ketten voltak, osztozni kellett, azt pedig a szíve mélyén egyikük sem akart. Abból az alapvető igazságból kiindulva, hogy az egész azért mégiscsak több, mint a fél…

A vagyon jelentős részét két tucat bérház képezte, amelyeket az apjuk által alapított ingatlanoscég kezelt.

A testvérek egyike se volt tisztában azzal, milyen állapotban vannak az ingatlanok. Ezen egyszerű oknál fogva, logikusnak tűnt személyesen felmérni az állapotukat, nem szorul-e valamelyik felújításra, esetleg érdemesebb lenne eladni, és jobban kiadhatót vásárolni helyette.

Felosztották hát maguk között a feladatot, ki hova megy terepszemlére.

Az idősebb testvér terve egyszerű volt.

Elsőnek – persze titokban – ő megy ki a testvérére osztott házhoz. A pincébe vezető lépcső fokait meglazítja, alá pedig maradék, hegyes végű kerítésdarabokat helyez, hogy ha már leesik, még véletlenül se ússza meg a „balesetet”.

Miután teendőit elvégezte, abban a biztos tudatban ment haza, hogy az ügyet lerendezte. A vagyon sorsa nem kétséges többé, azt ő élvezheti majd egyedül. Na meg persze a férje… aki otthon azzal fogadta, hogy itt járt a testvére. Ez a nem csak csinos, de igazán rendes nő – és persze jó rokon – már most otthagyott a részére egy doboz drága bonbont, holott a nővére névnapja csak két nap múlva esedékes.

Ezen kicsit meg is hatódott, de annyira azért mégsem, hogy a lépcsőfokokat visszaállítsa a rendes állapotukba, vagy hogy a kerítésdarabokat elrakja a lépcső alól…

A bonbont magához vette, a kocsija első ülésére tette, mert hát – köztudottan – igazi édességimádó volt. A nassnak soha nem tudott ellenállni.

Elindult az autóval, közben félkézzel már bontotta is a bonbonosdobozt. Még jó, hogy félre nem rántotta a kormányt, és nem karambolozott… De hát a mohósága felülírt mindent.

Az első piros lámpáig megevett négy desszertet. Meg kellett állapítania, hogy igazán finom, különleges ízük van, így a második piros lámpáig még befalt belőlük kettőt.

A következő piros lámpát kicsit vibrálva látta. A szeme előtt ködfoltok jelentek meg, pedig verőfényes napsütésben szállt be a kocsijába.

Azután görcsbe rándult a gyomra, és már a fehér hab is kibuggyant a száján, amikor a kereszteződésben, még csak nem is fékezve, belerohant egy üzemanyagot szállító tartálykocsiba. Az ütközéstől azonnal kigyulladt mindkét jármű.

A temetésen a nővér egyedül állt a kettős sír mellett.

Így utólag nagyon sajnálta, kicsit bánta is, hogy sógorát kérte meg, ellenőrizze helyette a rá osztott házat, minden szintet, közöttük a pincét is.

Pedig milyen jóképű férfi volt… Örömmel folytatta volna nemrég megkezdett, titkos románcukat az özveggyel.