A fekete irhabunda

Hullámos hajából rég kiment már a dauer, talán nem is fodrász, hanem ő maga csavarta fel a loknikat, s festette vörösesbarnára egyre őszülőbb tincseit. A kötött sapka alól kilógó frufruból látszik, hogy a fiatalításra szánt színek már csak a hajvégeket takarják, mégis adnak egyfajta megnyugvást az asszonynak.

Mintha így rendben lenne minden.

Műanyag hócsizmában áll a társasház bejáratánál, afféle kivehető bélésű, így jó lesz még tavasszal is, ha pocsos idők jönnek, nem kell másikat venni. A járás nem könnyű a merevített szárú lábbeliben, de ez most nem zavarja, hosszú utakat ő mostanság amúgy sem tesz, elugrani a boltba vagy épp a postára kivenni a nyugdíjat az automatából, nem nagy távolság egy ilyen észak-magyarországi városban. Elég csak felkapni a mackónadrágot, amit most is visel, egy meleg pulóvert, no meg a kabátot.

Az ám, a kabát.

Drága holmi, messziről látszik, hogy míves az anyag és értékes a rávarrt szőrme. Sem a lépcsőházi kapualjhoz, sem a megfáradt asszonyhoz nem passzol, inkább egy nagyúri dámán tudnánk elképzelni egy párizsi divatszalon előtt. Észreveszi, hogy hosszan bámuljuk a kabátot, miközben útbaigazítást kérünk tőle: az egyik lakót keressük a hatalmas házban, de a névtáblán csak számok vannak, nevek nemigen.

– A férjem varrta – mutat a kabátra –, még amikor tisztességes szűcsember volt és nem pernahajder – biggyeszti le kissé a száját. Az utolsó szó mintha meseszerűvé tenné az egész mondatot, fülünkben már ott is tekereg Szabó Gyula mély baritonja, s szinte belülről halljuk, ahogy lágyan elnyújtja a „Mátyás királyban” az á-kat. Kérdőn nézünk rá, nem vártunk ilyen váratlan és nyers kitárulkozást, de mivel az eredendő kíváncsiság is ott bujkálhat a szemünk sarkában – és erről nem tehetünk –, kibontja kissé a kijelentés mögött rejlő történetet. Nem itt, ebben a városban éltek, hanem két településsel odébb, falun, a nő szüleitől örökölt nagy házban, ahová a középkorú férj a házasság után beköltözött. Nem voltak már fiatalok, de úgy tűnik, a párválasztást mindketten sokáig halogatták, ez a kései frigy oka. Az asszony pár év múlva a férfinak ajándékozta a ház felét, írtak róla papírt is, ügyvéd előtt, ahogy kell, de még milyen jó, hogy írtak, így most pereskedés után van némi esély visszakapni azt, ami jog szerint az övé.

– Méltatlanná vált – mondja szinte szótagolva, s már várnánk, hogy folytassa, s megtudjuk az okot, de aztán nem teszi mégsem. Cigarettát kotor elő, rágyújt, s közben azt mondja, fiatalon sose dohányzott, most vénségére kezdte el, de akármikor abba tudja hagyni, lehet, hogy már a jövő héten meg is teszi. Albérletben lakik itt, nem bírta tovább egy fedél alatt, mindössze egy bőröndnyi ruhát hozott el, meg ezt a hosszú, fekete irhakabátot. Ajándék volt ez is hajdanán, amikor még csillant némi szeretet és remény. Papírt nem írtak róla, így nem kell visszaadni, indok se lenne rá, úgyhogy ezt az egyetlen ruhadarabot a közös idők emlékére nyugodt lelkiismerettel megtartja.