Tamás Ervin: A nyilvánosság paralimpiája

Lampé Ágnes néhány héttel ezelőtt megkapta egymillió forintos kérdését, hogy hol akar a továbbiakban dolgozni: a Klubrádiónál, vagy az ATV-nél? Nem értette, miért teszik fel ezt pont most neki, de mit tehetett volna, választott. A kérdés, ami eddig kérdés sem volt, más célt szolgált – jelzést. Mert addig békésen császkálhattak egymás csatornáihoz a riporterek, rádiósok válhattak képernyőssé és viszont; az évek óta módszeresen szűkített lehetőségek, a sok helyütt átszínezett politikai arcéllel és csalamádé-műsorokkal megtalálták az utat egyrészt a gőzleeresztésnek, másrészt a kurzus delegált embereinek. Az egykori politikai kabarék helyét átvették a „megmondom-percek", amikor az illetékesek székei üresek maradtak, illetve helyükre újságírók ültek, s ők vitatkoznak azon, amit a politika aktív résztvevői művelnek velünk.

Természetesen az volna a normális, ha maguk a közvetlenül érdekeltek, viszonyaink aktív alakítói néznének egymás szemébe, de ezt, ha csak lehet, elkerülik, inkább a sminkszobákban vagy a stúdiók előterében üdvözlik futólag egymást. A nézetek nyílt színi ütköztetésére maradna a parlament, de a T. Ház régóta inkább önmaga karikatúrája, mint értelmes, érdemi munkát befolyásoló viták helyszíne. A stúdiókban tehát jobbára újságíró, elemző-gladiátorokat eresztenek össze, esetükben kisebb a tét, villoghatnak, vagy szenvedhetnek, a megoldás kulcsa pedig végképp nincs a zsebükben. A társadalom a kommunikáció paralimpiájának versenyszámai közt válogathat, honfitársaink jó szokásukhoz híven szimpátiájukhoz szabva éljeneznek, vagy pfujolják meg a híreket, műsorokat, szereplőket. Ami az egyiknek hazug, a másiknak hiteles, sőt, elég már a nyilatkozó fizimiskáját meglátni ahhoz, hogy borítékoljuk a minősítéseket. Megannyi szempont, kapcsolat, reklámok vétele-elvétele, háttéralku trappol bele a szerkesztésbe, tehetséges riporterek sora húzza kínos mosolyra a száját, vagy fordít hátat a szakmának, lesz vállalkozó, szépíró, esetleg menti színpadra, netre beszélgetős műsorát.

A Válasz.hu munkatársa a minap precízen „kimérve” megállapította, hogy fele-fele arányban oszlik meg a kormányhoz közelálló és a tőle független, tekintetbe vehető médiumok száma, bár a kategorizálás nem sokat jelent, mert az egyik más pályán játszik: színtiszta propaganda és harci kürt. A többi még őrzi magán a sajtó néhány klasszikus ismertetőjegyét, nyomokban felfedezhető elfogultságai ellenére. Egymásba érnek a botrányok, anomáliák, leleplezések, egyik kioltja a másikat, képtelen történetek jelzik, hogy a romlottság, az önkény java a hatalom felső régióiból ered, onnan terjed alább, egészen a kicsinyes lenyúlásig, bosszúállásig. Honfitársaink, akár egy turkálóban, szemezgetnek, válogatnak – a saját köreikét elnézik, a másikénál habzik a szájuk, de tulajdonképpen ez sem jelent semmit, mert dühük egyszerre erősödik a tehetetlenséggel és a közönnyel: savlekötőként funkcionál. Az elfogult olvasó nem szereti, ha megzavarják részrehajlását, mindenki kényelmesen helyet foglal a maga buborékjában. A nyilvánosság klasszikus terepe a múlté, az úgynevezett minőségi sajtó jókora szelete a földharcra szakosodott politika martaléka lett, tekintélye romjain elvesztette befolyását is, ha csak a celebek sikeres nyomulását nem vesszük annak. Mégis a megmaradt, viszonylag szabad földsávokért folyik az egyenlőtlen küzdelem, mert furcsamód egyedül ez a rokkant nyilvánosság nyújt még valamiféle visszatartó erőt, mutatja fel a rezsim igazi természetét, tart még ellent a közpénz-milliárdokért működtetett, obskúrus kormánypropagandának. Szóval, már csak ezeket a szigeteket kell egyenként ellehetetleníteni, legázolni, megkaparintani – hogy csak az ováció, a vastaps hangjai üljék meg a tájat.

Csakhogy a technikai rohamtempójú fejlődése némileg átrajzolja a hatalmi kombinációkat. Az információs sztrádán hiába sok a kátyú, a sebesség szédítő. Az internet, amely egykoron élesen elvált a fősodorbeli hírszolgáltatástól, ma már egyszerre ad leckét szabadságból és szabadosságból, vég nélkül sorolhatjuk erényeit és átkait, tanulhatjuk meg szűrni a ránk zúduló dezinformáció- és komment-zuhatagot, amihez jelenleg kevés az eligazító tábla, részben tájékozatlanságunk, bizonytalanságaink, sztereotípiáink, valamint a minőségi sajtó iránti részvétlenség miatt. A net olcsóvá tette a tájékozódást, tiéd lehet válogatás nélkül minden, amit befogadsz, lenyelsz, továbbadsz – végül minden talált történetet te és a veled egy húron pendülők állítanak mozaikszerűen össze; úgy alakulnak, ahogy annak idején a népmesék. A hamis átúszik az igazba, a hihetetlenből sziklaszilárd hitek épülnek, a leegyszerűsített magyarázatok két vállra fektetik a bonyolultakat, a tetszetős poénok a mélyebb érveket, az üres duma a realitást. Mégis, ez az a terep, ahol visszafelé is elsülhet a szándék. Ahol van rá esély, hogy előbb-utóbb néhányan átlátnak a megtévesztő manővereken, ahol pontosan azért kap erőre a valóság, mert a szomszéd ugyanúgy ütötte meg a bokáját, mint az, akiről cikkeznek, hasonlóan babráltak ki a menyemmel, s mert engem is csak kábítottak az egybites ígéretekkel. Érdekesebbek a hús-vér emberek esetei, mint a hatalom papírmasé szekértolóinak sztaniolba mártott szövegei. Alacsony költségvetéssel, kis stábbal, de annál nagyobb tehetséggel, elszántsággal alakultak ki körülöttünk olyan műhelyek, amelyek munkája futótűzként terjed, s éppen a technikának köszönhetően nem csupán szájról-szájra, hanem portálról portálra kapnak egyre nagyobb visszhangot, s fontosságukat honorálva: közadakozást. A hírek fogyasztói kezdik felismerni, hogy a minőségi információ nincs ingyen, hogy a szerkesztői válogatás nem okvetlenül cenzúra, hogy egy szellemi áramlat sokszínű, de markáns képviselete nem jelent egyet a Szabad Nép-félórákkal. Másféle prioritások érvényesülhetnek, a lényeg elhallgatásáról, tudatos hamisításról szó sem lehet.

Ma már világos, hogy ezek az információs- és véleményfelületek lendíthetik tovább a sajtó zátonyra futott hajóját, holott az idősebb generáció sokáig sem a kommunikációban, sem a politikában nem vette komolyan az új jövevényt. Bíztunk a kinyomtatott szó erejében, az „újság, amit fogni lehet” szent megszokásában, amit nem pótolhatnak a „semmiből” érkező, nem eléggé megbízható hírek, információmorzsák, amelyek gyorsak ugyan, de kevéssé ellenőrzöttek, „fésületlenül” villannak elő monitorainkról. Még az sem fújt ébresztőt, hogy az írógépek és a nyomdák alapfunkcióit is hamar elbitorolták a számítógépek - a lapkészítés meghatározó fázisai is átköltöztek a szerkesztőségek munkatermeibe. A „királyi” televíziók és rádiók sem tudtak mit kezdeni a robbanásszerűen gyarapodó adókkal és csatornákkal – ezek szintén alaposan felszeletelték a piacot, miközben a közszolgálatiságból néhol még írott malaszt sem lett, mert a kínban született törvények másra voltak tekintettel. Mára egyértelművé vált, hogy elsősorban a portálok, site-ok, blogok eldorádója lát el minket hírekkel, olvasnivalóval, a kíváncsiság terjedelemét sokszorosan meghaladja a kínálat, s még a beteges elfogultságok, szélsőségek, áporodott összeesküvés-elméletek, politikai manipulációk előállítására verbuválódott csapatok aknamunkái is egy kattintással elérhetők, anélkül, hogy a valóság zavarórepülései megbolygatnák a végsőkig polarizált társadalmat. Nyugtathatjuk magunkat azzal, hogy azért komolyabb sikert színvonalasabb, jobban szelektált, karakterüket bátran vállaló, de hazugságokból, álhírekből, rágalmakból nem építkező portálok aratnak, de ez sem mindig igaz. Ráadásul a klikkszám zárja akolba az úgynevezett villanyújságokat, minden mérhető, ezért még a komolyabb portálok is szívesen használnak megtévesztő címeket, találnak habkönnyű témákat, futtatnak celebeket, akiknek szintén eminens érdekük a szereplés, még pletykaszinten is.

A popularitás és a populista politika betört a tájékoztatásba, s csak az a kérdés, hogy melyik szerkesztőség mennyire, milyen arányban, milyen céllal és előadásmóddal ad helyet a „nyalókának” – látogatóikkal képesek-e valamelyest éreztetni a különbségeket, ajánlani saját értékeiket.

Legyünk annyira optimisták, hogy a nyilvánosság új eszközei, módszerei képesek részben útját állni a hatalom tisztogató akcióinak, a sajtó kiszárításának, a torzítások, elterelések tömegének, hatástalanítva a faliújság-szintű rohamokat. Igaz, eközben egyre-másra születnek a szomorú történetek az érdemi tájékoztatást maga alá gyűrő fondorlatairól, illetve a frissen alapított harsonák helyzetbe hozásáról. Csellel kivéreztetett orgánumok, nehezen követhető tulajdonosváltások, a reklámpénzek elosztásának anomáliái siettek az agymosó gépezetek segítségére – virtuális csatatérré változtatva a sajtószabadság megtépázott fogalmát. A hatalomhoz lojális médiumok elvégzik a rájuk kirótt feladatot, amit talán az is jelez, hogy ezekhez címzik a legtöbb helyreigazító kérelmet, ugyanakkor viszont az is tapasztalható, hogy a másutt közölt testes botrányok az információs sztrádán, a közösségi hálón mégis eljutnak az emberekhez – részben, mert szűkebb környezetük viszonyaira ismernek rá. A mértéktelenség, a kivagyiság, a klientúra történetei pillanatok alatt bejárják a legkülönbözőbb médiumok felületeit, a régi értelemben vett exkluzivitást eltörölte a gyorsaság, az alaphírt azonnal kiegészítik a hozzá illesztett hátterek, nyilatkozatok, s persze az eljelentéktelenítést szolgáló visszatámadások, magyarázkodások. Nem kétséges, hogy fogadtatásukban így is mérvadó az olvasók politikai rokonszenve, de a foltok egyre feltűnőbbek, s átütnek az itatóson. Ezért Orbán és csapata 2022-höz közeledve még eltökéltebben próbál fogást találni bizonyos fórumokon, újabb és újabb célzott rendeletek, szankciók és elvonások, árulkodó átalakítások mélyíthetik a törésvonalakat. Ugyanakkor minden eddiginél több pénz, paripa, fegyver fogja szolgálni a frissen verbuvált, végtelen lojalitásukra büszke szellemi alakulatokat és az úgynevezett kormányzati kommunikációt.

2020 májusában egy ENSZ-konferencia szünetében véletlenül bekapcsolva maradt Angela Merkel mikrofonja és mindenki hallhatta, hogy Mark Zuckerberghez fordulva figyelmezteti: komoly felelősség terheli az álhírek, rasszista tartalmak terjedésében. A Facebook vezére akkor azzal nyugtatta meg a politikust, hogy „dolgoznak az ügyön”. E hónap elején Merkel viszont már azért szállt síkra, mert úgy látta, sérül a véleményszabadsághoz fűződő alapvető jog azzal, hogy a Twitter felfüggesztette Donald Trump hozzáférését fiókjához és törölte csatornáját is. A tiltáshoz közben több társcég csatlakozott, mintha az amerikai elnök vereségével döbbentek volna rá, hogy miféle tűzzel játszott önfeledten eddig is. Merkel szóvivője üdvözölte, hogy az óriáscégek „nem lépnek hátra”, amikor gyűlölettel, hazugsággal, az erőszakra ösztönzéssel találkoznak, hanem tesznek ellene – például figyelmeztetéssel látják el ezeket a tartalmakat –, de nem szabad a közösségi médiafelületek menedzsmentjére bízni, hogy mit törölnek, száműznek oldalaikról. Merkel úgy vélte, hogy ezt inkább az érintett országok parlamentjeire kellene bízni, azoknak kellene megszabni, hogy mi számít gyűlöletkeltőnek és mi nem. Andrew Doyle brit komikus a Twitteren csattanós választ adott erre: „A gyűlöletbeszédet mindig azok határozzák meg, akik épp hatalmon vannak.” A közösségi média egyszerre tett szerzővé és befogadóvá közösségeket, s ezzel még egy csavart adott a nyilvánosságnak, mert a lehető legszélesebb kaput nyitotta ki a szólásszabadság fogalmának – a moderáló ebben a szerepben akár akarta, akár nem, szerkesztő helyett éber őrré vedlett, különösen a feltartóztathatatlan és gyakorta uszító kommentfolyam, s a szervezett troll-alakulatok tevékenységének sodrásában. Az óriásvállalatok moderáló hadseregének szinte teljesíthetetlen a feladat, ha tilt, azért, ha enged, azért kap politikai felhanggal alaposan ellátott bírálatot. És ott a kézben a mindent ütő adu: abszurd ezt a kényes műveletet nagyvállalati kódexekre, profitérdekelt multik által szabályozott szűrőkre bízni.

2020 mérföldkő volt az online szólásszabadság történetében. A koronajárvány évében a nagy internetes cégek komolyabban kezdtek fellépni az álhírek és a félrevezető információk ellen. 2019 végén még csak a politikai hirdetések visszaszorításával foglalatoskodtak. De „a járványügyi vészhelyzetben hirtelen kiderült, hogy a vitatott tartalmak gyomlálásának nincs sem technikai, sem jogi akadálya. A nagy internetóriások jó cenzorok akarnak lenni. Csakhogy jó cenzor nem létezik” – írja Niall Ferguson, a Neue Zürcher Zeitung hasábjain közölt tanulmányában. Egyre több téma került tiltólistára, ami miatt mások a média elsivatagosodásától tartottak. Többen síkra szálltak a multik megregulázásáért, s valamiféle tartalomszabályozás bevezetéséért, ami legalább jobban hangzik a cenzúránál. Trump ámokfutása és a Capitoliumnál történtek viszont olyan gátszakadást okoztak, amely példátlannak tekinthető – az amerikai elnök hirtelen egy üvegharangban találta magát, kontrollját vesztett közlései ekkortól már nem jutottak el fölajzott táborához. A „róka fogta csuka” helyzet egyelőre lezárhatatlan módszertani, etikai kérdéseket vet fel, amit az sem oldana fel, ha az online szolgáltatók nem szelektálhatnák a tartalmakat, viszont felelősséget kellene vállalniuk értük. A dominóhatás egyébként érintette Bolsonaro brazil, és Maduro venezuelai elnök tweetjeit, de például Kovács Zoltán kétszáz követője is hasonlóan járt. Tény, hogy kell valamit tenni a járványként terjedő előítéletek, őrült és lázító manipulációk, összeesküvés-elméletek ellen, s kétségkívül ez ma a legkomolyabb lecke a nyilvánosság, a szólásszabadság számára.

Magyarországon mindenesetre Varga Judit, igazságügy-miniszter azonnal megnyomta a start gombot, összehívta a Digitális Szabadság Bizottság rendkívüli ülését a tech cégek „rendszerszintű visszaélései” miatt, mert szerinte a Facebook korlátozza a keresztény, jobboldali véleményeket. Konkrét, tartalmi ismertetőt persze nem adott arról, mik is ezek, pedig a leltár volna igazán tanulságos. Akciója mindenesetre megágyazhat bizonyos, a hatalom ízlésével szinkronban lévő majdani válaszlépéseknek. Felháborodásának nyomatékot adva szünetelteti Facebook bejegyzéseit is, mert rádöbbent arra, hogy a „valódi életünket kell megélni és akár újra felépíteni a virtuális helyett...” Különös fordulat: a hivatalosságok buzgón helyeslik Vera Jourová uniós biztos szavait, aki szerint a kitiltás veszélyes a sajtószabadságra nézve. „Mi, a demokrácia szószólói, naivan azt hittük, hogy a demokrácia megvédi önmagát, pedig törékeny és ki van téve a kívülről vagy belülről érkező támadásoknak” – nyilatkozta. Kubatov Gábor, pártigazgató mindezt rögvest saját szempontjai szerint aknázza ki: elfeledve Trump ámokfutását attól tart, hogy a közösségi médiában egyesek korlátozni akarják a választókkal történő párbeszédet, s netalán lekapcsolják a magyar politikusok oldalait. „A Facebook, ha az Egyesült Államok elnökét letörölte, bárkit letörölhet indoklás nélkül” – állítja. A kormánypártok tehát egy másik sarokból lettek a szólásszabadság elkötelezett védelmezői. Aktuális félelmük nem annyira a gyűlöletbeszéd, a legdurvább lázítás okozta sebekre fókuszál, inkább saját közlendőik csatornáit óvják a kampány közeledtével - ám ettől még nem mellőzhető maga az egyre akutabb probléma. Hogy is mondta az angol komikus? „A gyűlöletbeszédet mindig azok határozzák meg, akik épp hatalmon vannak.”