Kácsor Zsolt: Egressy, a normális

AZ IRIGYKEDŐ UTÓKOR XX.

Kortársainkat nem választhatjuk meg, nem cserélhetjük le, de ha szerencsénk van, akkor akadnak köztük kivételes emberek is, akikért irigyelni fog minket az utókor. Egyetlen közös jellemzőjük: minden korban kevesen vannak.

Megkérdeztem valakit, hogy a 32 nevet tartalmazó listámról ki legyen a sorozat e heti hőse, és amikor Egressy Zoltán nevét kimondtam, felcsillanó szemmel vágta rá: ó, igen, ismerem, ő írta a Portugált!

Egressyről általában mindenkinek a Portugál jut eszébe, holott ezt a vígjátékot, amelynek révén a legtöbbet játszott kortárs magyar drámaíró lett, a szerző több mint húsz éve írta. Azóta számos egyéb művet letett az asztalra, ám a folytonos portugálozástól már aligha szabadul. Pedig művészként igazi reneszánsz ember: drámákon, regényeken, novellákon kívül verseket is ír, professzionális szinten dobol (fellépett már tízezer ember előtt), sőt, ha már a művészeteknél tartunk, fontos megjegyezni, hogy focizik is.

Igaz, bennem nem a Portugál, hanem a Szarvas a ködben, meg a Százezer eperfa című regények szerzőjeként él. Utóbbi azért fontos, mert ez az egyetlen magyar nyelvű „Saramago-regény”, voltaképpen hommage a Nobel-díjas nagy író tiszteletére. (Ajánlom a magyar Saramago fordító, Pál Ferenc figyelmébe, ha esetleg még nem olvasta volna: az benne a különlegesség, hogy valóban ízig-vérig Saramago-könyv, csakhogy nem egy kitalált országban, hanem Magyarországon játszódik.)

Személyesen nem nagyon régen, csak úgy tíz éve találkoztunk először: teljesen ismeretlenül kaptam tőle egy e-mailt, amelyben azt írta, hogy rendszeresen olvassa a cikkeimet, és adna egy dedikált tiszteletpéldányt az új kötetéből. Az Írók Boltja előtt találkoztunk, majd egy kiskocsmába ültünk be a Paulay Ede utcában, s olyan érzésem volt, mintha ismerném ezer éve. Ennek az lehetett az oka, hogy Egressy közvetlen, mosolygós és barátságos ember, nincs benne primadonnaszerű szerepjátszás, és nem jellemző rá az a narcizmussal és egoizmussal megbolondított mimózalélek sem, amitől egyes írók és költők a társasági és irodalmi életben elviselhetetlenek (nevek privátban). Egressy egy velejéig normális ember egy abnormális világban – tán ez az oka annak, hogy nehezen viseli az igazságtalanságokat, a becstelenségeket, méltánytalanságokat és a hazudozó képmutatást. Ez a fajta normalitás egy sikerorientált író esetében nem szerencsés, Egressy szervezetéből ugyanis nem csak a narcizmusért és az egoizmusért, hanem az agresszív önmenedzselésért felelős gén is hiányzik. Ha például X vagy Y volna (nevek privátban) a legtöbbet játszott kortárs magyar drámaíró, akkor X vagy Y nevét óriásplakát hirdetné az Oktogonon. Egressy írt egy jó és személyes könyvet Törőcsik Andrásról (akire még én is áhítattal néztem, amikor egyszer megláttam, holott belőlem meg a futballgén hiányzik), és ha Egressy egy kicsit ügyeskedőbbnek születik, akkor az Újpest minden meccse előtt ezt a könyvet árulták volna a stadionok bejáratánál.

Egyik legérdekesebb tulajdonsága, hogy elképesztő gyorsan dolgozik, ráadásul színdarabot kizárólag megrendelésre ír. Az előbbi irigylésre méltó, az utóbbi pedig imponáló. A gyors munkáról annyit: a törzshelyén, az ötödik kerületi Grinzingiben sörözve egyszer megemlítette, hogy felötlött benne egy regény ötlete, amely az űrben játszódik, és szerepel benne egy olyan támaszpont a Holdon, amelyet magyarok laknak. Három hónappal később megint a Grinzingiben ültünk, sört ittunk, ő szokás szerint krumplisalátát és melegszendvicset evett, s mintegy mellékesen közölte, hogy befejezte a regényt. A könyv Hold on címmel jelent meg még ugyanabban az évben a Jelenkornál. Nem kis teljesítmény. A munkatempója ritmusával magyarázta a dolgot: ha odaül írni, akkor mindennap addig ír, míg el nem fárad. Ilyen módszerrel három hónap alatt tényleg meg lehet írni egy könyvet – az más kérdés, hogy ezek szerint Egressy az anyaggyűjtést és a hozzáolvasást is boszorkányos gyorsasággal végzi. Irigylem ezt a tulajdonságát, elvégre az egyik regényemen (A harminckét bolondon) kilenc évig dolgoztam.

Ha már a 32-es szám most másodszor is szóba került, hadd áruljam el, hogy Egressyvel van egy közös vonásunk: ő is olyan megrögzött számmisztikus, amilyen én vagyok. Ő is bele szokott csempészni az írásaiba olyan számmisztikai jeleket, amiket az olvasó tán észre sem vesz, a szerző számára azonban valamiféle kiismerhetetlen okból nagyon fontosak. Nincs mit rajta csodálkozni, hogy mind a ketten rácsodálkoztunk arra: a Júlialepke című kötete éppen 32 írásból áll, és éppen a 32-esek terén dedikálta nekem, nem sokkal A harminckét bolond című könyvem megjelenése után. Nagy kár, hogy nincsen egyetlen olyan hónap sem az évben, amelyik 32 napos volna – mert ha volna egy ilyen hónap, akkor mind a ketten hangsúlyt helyeznénk arra, hogy a könyveink a 32. napon jelenjenek meg. Ennek hiányában a 2032-es évre gyúrunk és valamit ki fogunk találni, hogy azt az esztendőt emlékezetessé tegyük – mármint azon kívül, hogy remélhetőleg: megérjük.